Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Részlet Francis W. Scott: Naplemente című könyvéből

Egymásra néztek, aztán ismét Charlie szólalt meg, aki afféle vezér, szellemi vezető lehetett köztük. Nyilván egyenlőek voltak, nem oszlottak kasztokban háromfelé, az aranyhajú fickó mégis valahogy kirítt a többiek közül, mintha magától értetődően mindig az lenne, amit ő mond…
– Gondoltam, ha itt ez a hajó, valószínűleg megyünk vele valamire. Nem a világhírről volt itt szó, legalábbis nem elsősorban. Hiszen maga is tudja, hogy minden csoda három napig tart. Az a helyzet, hogy egyetlen évünk van hátra egyetemistaként, és rengeteget javítana az átlagunkon, ha feltárnánk egy ismeretlen kincsesbárkát. Gondoljon csak bele! Kitüntetéssel végeznénk, és a múzeumok meg az egyetemek tálcán kínálnák a munkalehetőségeket!
Nem akartam elrontani a kedvét, de nyilván nem vágta még pofon az élet. Pontosabban egyszer már igen, mégpedig amikor a gyilkosság történt, itt azonban még nem tartottunk. Ezek a fiatal régészpalánták még olyan álmokat dédelgettek, hogy ha feltárnak egy kincseshajót, ami eddig senkit sem érdekelt, akkor egyből isteni fény fogja őket körülragyogni.
Mint már említettem, jómagam is régészként diplomáztam, de csaknem éhen haltam. Ha nincsenek otthon a padláson azok a poros Sherlock Holmes-könyvek, talán már rég éhenpusztultam volna. Mivel azonban ott voltak, ismét beiratkoztam az egyetemre, ám ezúttal a kriminalisztikára. Néhány év múlva egy lepattant, poros irodában üldögéltem, egy rozoga széken, egy még rozogább íróasztal mögött, és megint ott voltam, ahol a régészeti diploma megszerzése után: az éhhalál küszöbén.
A segítség az utolsó pillanatban érkezett, méghozzá Lord Osvelt személyében, akinek elrabolták a felbecsülhetetlen értékű dombormű-kollekcióját. Megkaptam az ügyet, és saját magamat is meglepve vele, tökéletesen megoldottam.
Ezután évekig simán ment minden: átköltöztem a poros irodából egy sokkal szebb épületbe, tölgyfa íróasztal mögött ültem, kényelmes, bőr karosszékben, és nagyjából kéthetente érkezett egy-egy zsíros falat. Szó, mi szó, Lord Osveltnek köszönhettem a karrieremet…
Aztán, mintegy nyolc évvel az első megbízatás után, a lord ismét felkeresett. Most sokkal nagyobb veszélyben volt, mint legelőször, és az ügy is sokkal bonyolultabbnak tűnt. De mivel őt a végtelenségig tiszteltem, felkötöttem a gatyámat, és nekigyürkőztem a feladatnak. Hadd ne bocsátkozzam részletekbe, a lényeg az, hogy az ügy egyre bonyolultabbá és veszélyesebbé vált, és végül én magam is életveszélybe kerültem. Aztán mégis megmentettem Lord Osveltet, az ő unokahúgát és a lord teljes vagyonát. Most fordult a kocka, és Lord Osvelt köszönhette nekem az életét. Így aztán, mint a mesében, a lord megajándékozott. Kaptam egy tágas házat Kaliforniában, és hozzá egy nagy rakás pénzt – le sem merem írni, hogy mennyit!
Ma már ugyan nem dolgozom az irodámban, és nem kapok kéthetente újabb megbízást, de őszintén szólva, erre nincs is szükségem. A magánnyomozói engedélyem is lejárt már, de nagy ritkán azért még elvállalok egy-egy feladatot. Azaz kizárólag olyankor, ha Lord Osvelt kér meg valamire, és ha kincs is van a dologban. Ilyenkor egy centet sem kérek a szolgáltatásaimért, hiszen már nem vagyok hivatalos magánnyomozó, csak a lord iránti tiszteletem és a kincskeresési vágyam hajt. Mert a régészi diplomát sem felejtettem el, és nem is dobtam sutba: ott lóg a dolgozószobám falán, a mentalitás meg a lelkem mélyén lappang, és néha nagyon nagy lángra lobban. Még most is ugyanúgy vonzódom a rejtélyes kincsekhez, mint kissrác koromban, ám most – hála Lord Osveltnek – még azt is megengedhetem magamnak, hogy ilyesmivel foglalkozzam, és ugorjak a kincsszagra, mint a vadászeb…
– Szóval úgy gondolták, szereznek néhány plusz pontot a diplomájukhoz – tértem vissza a beszélgetésbe.
– Pontosan – bólogatott aranyfényű fejével a langaléta Charlie. – Úgyhogy szerveztünk egy kisebb expedíciót, ide Chilébe, hogy a lehető legrészletesebben feltárjuk a bárkát.
– Amint meghallottam, hogy Charlie és Dan mire készülnek, azonnal jelentkeztem – mesélte Ray. – Majd kicsit később jelentkezett… Lucy is.
Ahogy kimondta a lány nevét, ismét egy fokkal komorabb lett a hangulat.
– Lucy? – kérdeztem, csak hogy megolajozzam a gépezetet, és ne akadjon meg a beszélgetés.
– Lucy Ortega – szólalt meg kissé rekedten Charlie. – Ő volt a legokosabb köztünk. Igaz, egy évvel meg is előzött minket: ő már végzett az egyetemen.
– Először kizárólag fiúkat akartunk a csapatba – mondta Dan Eckles. – De ő mindenképp csatlakozni akart. Rágta a fülünket, folyton zaklatott minket. Reggel, ebédnél, délután… Amikor már egy ideje sorozatosan visszautasítottuk, egy éjjel mindhármunkat felhívott, úgy hajnali kettő körül, szóval még aludni sem hagyott minket! Azt mondta, hiányzik neki a nagy kaland, amit már négy éve keres, és szégyellné úgy otthagyni a Harvardot, hogy nem élt át efféle… izgalmat.
– Azt mondta – sóhajtott Charlie –, hogy ha már megkapta a diplomát, legalább ünnepelhesse meg valahogy. Mi meg végül… belementünk.
Újra gyászos csend lett.
– Mondja csak, Mr. Wilson… – szólalt meg halkan Ray. – Ugye, a mi hibánk?
Őszinte harag öntött el. Felpattantam a párnámról, és önkéntelenül bár, de kiabálni kezdtem.
– Ezt meg ne halljam mégegyszer! – rivalltam a megszeppent fiúkra. – Hogy képzelhetik, hogy a maguk hibájából történt?! Hiszen nem is akarták, hogy Lucy Ortega magukkal jöjjön!
– De végül megengedtük…
– De maguk nem Lucy szülei – magyaráztam kissé csendesebben. – Lucy önálló gondolkodású, felnőtt nő volt, és maguk nem tilthattak meg neki semmit! Értik? Nem a maguk hibája.
– De hát akkor kié? – kérdezte savanyúan Ray.
– Azért vagyok itt, hogy ezt kiderítsem – mondtam, az igazságnak megfelelően. – Úgyhogy inkább azt mondják el, hogyan halt meg Lucy!
– Összesen három napja voltunk itt – mesélte Dan. – Felvertük a tábort, feltérképeztük a területet. Első nap csak ettünk-ittunk, aztán másnap megkezdtük a munkát. Ásogattunk, jeleket kerestünk, nem igazán tudtuk, miképp fogjunk hozzá a tényleges munkához. Aztán Lucy talált… egy gombot.
– Egy gombot? – visszhangoztam. – Miféle gombot?
– Nem tudjuk, csak egyszer mutatta meg. Teljesen kopott volt, először azt hittük, hogy valami ezüstérme lehet. Aztán rájöttünk, hogy csak olcsó alumínium-ötvözet, ami valószínűleg egy gomb lehetett.
– Milyen régi volt?
– Sajnos csak alapfelszerelésünk van – mondta Ray Dawson. – Nincsenek kormeghatározó berendezéseink meg ilyesmi, csak néhány lapát, ecsetek, a legegyszerűbb búvárruhák… Azt hiszem – nézett rám fanyar mosollyal –, az egyetem nem vett minket olyan komolyan, mint szerettük volna. Míg mi komoly kutatómunkának neveztük az expedíciót, ők sokkal inkább csak nyári praxisnak tekintették, és nem is támogattak minket valami hatalmas összeggel. Így aztán, komoly műszerek híján a gomb ugyanúgy lehetett háromszáz éves, mint harminc.
– Aznap este pezsgőt bontottunk – vette át a szót Charlie Kentwood. – Bárhogy is, azért mégis az első közös leletünk, nem igaz? Megbeszéltük, hogy reggel ásót ragadunk, és feltúrjuk azt a területet, ahol Lucy a gombot találta. Reggel aztán… – Charlie hangja hirtelen elcsuklott.
– Reggel aztán Lucy nagyon korán elindult – folytatta helyette Ray. – Mi még javában aludtunk, amikor ő már megkezdte az aznapi munkát a terepen. Tudja, Mr. Wilson, Lucy Ortega nagyon szerette megmutatni, hogy ő milyen erős. Hogy nő létére jobb, mint mi vagyunk. Nem akarom bírálni, de ha akkor együtt megyünk… – Szomorúan csóválta lehajtott fejét. – Ha akkor együtt megyünk, és nem egyedül bóklászik el, Lucy még ma is élne. Hiszen mi elhittük neki, hogy erős, és hogy… – Lemondóan legyintett.
– Mi történt? – kérdeztem. – Hogy találtak rá?
– Csak valamikor fél tíz körül mentünk ki a terepre – mondta Charlie. – Emlékszem, még viccelődtünk is, hogy Lucy már biztos felásta a fél dzsungelt, és nekünk nem hagy munkát. De aztán csak egy kis dombocskát találtunk…
– És Lucy hol volt?
– Hogy hol volt? – Charlie hangja enyhén reszketett a kellemetlen emlék hatására. – A domb alatt, Mr. Wilson. Valaki elásta.

www.franciswscott.eu

A Szerző engedélyével.


ekultura.hu - 2007. december 1.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére
Kapcsolódó írások
  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető Regisztráció

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!