Főkép

Harmadik ének

Gyermekivel maradott Káldor s már büszke reményi
Elhagyták lelkét. Földben vala dísze hadának,
S még épen Tihamér, őt is megvíni jövendő
És elrontani a házat, mely századon által
Hősökkel s deli szűzekkel gyarapodva virágzott.
Mint fekete felhőt, látá fenyegetve halálnak
Lengeni zászlóját, lélekben látta, de még nem
Engede a kétségbeesésnek; erőt veve búján
Még egyszer, s elvonva Simont így szól vala hozzá:
„Gyermek, igaz fajom a vérből, mely bajnok apákról
Tisztán szálla reám, s mely újra, ha éltedet őrzöd,
Mint serevény erdő, dúsan kivirúlhat utánad,
Hallgass meg s nemződ jó célu szavaira figyelmezz:
Sors-e, vagy átok volt, vagy az égnek régi haragja,
Sámson eleste után, hogy Káldor háza romoljon,
Nem tudom; úgy látszik, végünk bús napja közelget,
Annyira megnehezűlt Tihamér gyilkos keze rajtunk.
És ha kivesztem után még élnetek alku lehetne,
Elhúnynék örömest; de ha engem elejte, reád jön
A szörnyű s elemészt hamarább a déli mirígynél,
Haj! igen is méltókat imily köszönetre; azonban
Mentségünk, ha akarsz engedni szavamnak, ez egy van;
(És hogy akarj, elesett bátyáid lelke kivánja):
Majd ha kiálltunk a véres pályára, viandók
Én s Tihamér, úgy intézem hátrálva csatánkat,
Hogy közel essék e titkos járathoz, azonban
Őt te az elrejtett helyből gyors nyíllal ütöd meg,
Kettővel, ha nem ártana egy s a lankadozónak
Én az utó sujtást megadom, hogy örülve ne lássa
Káldor háza belét, nyomorú Enikőnek utánunk
A gyűlölt! hatalomszemmel ne kivánja szerelmét;
S míg mi alant síron túl is tán kínban evődünk,
Ő ne lakozhassék gyönyöreiben a káldori vérnek.”
Szóla, haragnak szikráit forgatva szemében
A végső szóknál, és választ várva fiától.
Az pedig ily nem várt szavakat mondott vala vissza:
„Káldor, elég a gyász, súlyát ne nevelje gyalázat,
Egyszer harcoltam nem méltó harcot, utáltat,
Kárhozatost, ezután méltót keresek ki magamhoz;
Téged azonban, atyám, tartson meg hosszas időkig
S mentse szegény Enikőt az igaz, s könyörűletes isten.
Én Tihamérra megyek; váljék el sorsom előtted;
Vagy győzök vagy esem; de orúl nem vívok ezentúl.”
„Vessz el hát nyomorú! így szólt a dühült atya, vessz el
Elpártolt vér, majd ha atyád elhulla előtted,
Majd ha vitézi fejét láttad lehanyatlani porba,
Akkor, mert akarod, magad is bár vessz ki vasától.
Ám addig mozdúlni ne merj s megelőzni csatámat,
Mert ha gyanítandom szándékodat, e kezeimmel
Téplek el és szórlak Tihamérnak elébe; s te mennél
Harcra, te árny, te nem is Káldor? légy veszteg, apádnak
Nélküled is voltak diadalmai, s úgy hiszi, lesznek.”
Szólt s elhagyta fiát s a fegyverházba rohanva
Fegyvereit szedegette vadúl s illette magára,
S elbúsúlt keddel készült a harcra; de a pört
Hallván szép Enikő, sietett rémülve Simonhoz,
A boldogtalan, és ily kérdést tesz vala hozzá:
„Ah Simon, ah szeretett bátyám, te reménye hitemnek,
Még egyedűl nyájas hozzám e szörnyü napokban,
Szólj, az egekre, miért e pör teközötted, atyám közt,
Kiknél nincs egyebem? Mért a bú Káldor evődő
Lelke homályában, mért a mindennapi harcok
Ságnak szép mezején, s melyet borzadva tekintek,
Rajta sötét lobogós kopjákból a komor erdő,
Mely kivirítani haj! soha nem fog senki könyétől!
És Petur és Ipoly, ők nem térnek-e vissza körünkbe?
S ily egyedűl, ily mindentől megválva, fogunk-e
Élni magunknak kín és bú, másoknak ijesztők?
Ah Simon, én iszonyút sejtek: kiderűlt vala lelkem,
Mint a mennyalapú tószín; most rémület és gyász
Fogtak benne helyet s a halálnak enyészetes árnya.
Mondd el, bátya, mi vége leend mindennek? elég-e
Már amit veszténk, vagy mely gyász várakozik még,
Hogy tudjam, s ha jövend, készen s elszánva találjon?”
Erre felelt mély sóhajtás szakadozva szivéből,
A keserűlt testvér s szomorú vala hangja szavának:
„Vajha szerencsétlen ne születtél volna, vagy eddig
Födne hideg sírbolt, és engem is, élete-untat
Régen ez a tápláló föld vett volna ölébe,
Hogy most, amiket elmém tud, kibeszélni ne kellne,
S amit mondandok, neked azt meghallanod. Árva
Elhagyatott Enikő! örömest hallgatna tovább is,
Mint hallgat vala testvéred, de bizonytalan óra
Rejti sötét végét sorsának; meglehet, eljő,
Még mielőtt vélném s akkor nem tudni, mi hasznod,
Amit már sejtesz? Tudd hát: a sámsoni házért,
Melynek erős népét éjenten Káldor elölte,
Most végivadék Tihamér jő venni boszúját,
És ő az, ki naponként e hadat űzi mezőnkön,
S rettenetes keze műve után serdűl föl az erdő
Gyász kopjáinkból, kiknek maga tette alapját.
És Petur, és Ipoly, ők odavannak örökre. De még él
Győzetlen Káldor, még bírom kardomat én is
S gyáván a gyilkost nem fogjuk várni fejünkre.
Hagyd Enikő, hagyd a sírást, nem fogsz te maradni
Védtelenűl, soha Káldoriak vérébe gyalázat
Sarja ne oltassék, s attól, ha magadra hagyatnál,
És látnál közeledni veszélyt, ójon meg ez a tőr.”
Így szólt s egyszersmind a tőrt nyujotta; fagyott, forrt,
Míglen bátyja beszélt, Enikőnek vére, s könyeinek
Rémület és búkín zavarták forrásait: a szív
Benne patakként lőn, melynek magas ormozatokról
Vad sziklák borzalmai közt fut völgybe panasszal
Árja s nyugalmát a nagy uton nem tudja találni.
Ily vala elszörnyedt Enikőnek szíve: meredten
És irtózva fogá a tőrt hű bátyja kezéből,
Melynek imént maga szép hüvelyét hímzette arannyal
S kedves ajándékot vélt adni Simonnak; azonban
Visszakerűlt vad célja szerint fenyegetni adóját
A veszedelmes vas; de az ártatlannak eszében
Lassanként kiderűlt a vészes pálya; elérté
A szomorú intést s meg kezdett rajta nyugonni.
Csókkal bátyja kezét s a tőrt illette, s szelíden
Elszánt lelke szerint ily szókra nyilának el ajkai:
„Bátya, megértsem-e, ami balúl van rejtve szavadban?
Nemde te is, szeretett testvér, és Káldor, ölemből
A megemésztő harc viharának mentek elébe,
S legboldogtalanabb Enikő, ha ti elmaradátok,
E tőrrel nyomorú lelkének nyissa meg útát?
S ég, te bocsásd e bűnt! én nem fogok élni. Mi volna
Élnem örök kínban? mint fekszik rajtam ez is már,
Melyet adál, melyet sorsunk, hogy mondj ki, parancsolt.
Hárfa vagyok, melynek húrját megtépte szilaj kéz,
Mely soha már meg nem zendűl, hangatlan üres fa;
Még egy ütés kell s a zengőt nem fogja találni
Sem tündér szerelem, sem öröm játszó keze többé.
Ah nem lesz nekem a léttől megválni keserves:
Tőled válni nehéz, és válnom az édes atyától.
S válnunk kell-e Simon? szemeidben, látom, erő küzd
S kétség; ám váljunk, nem örökre, ha kedvez imez vas
És nem örökre talán, ha fog úgy kedvezni szerencséd,
Mint Enikő érted nagy buzgósággal imádand.”
Szólt s bátyjára borostyánként tapadának erőtlen
Karjai, és csüggött feje, mint a szelíd fa gyümölcse,
Halvány vállai közt; de vihar vala lelke Simonnak.
Nincsen nyúgta tovább, atyját megelőzni ohajtva
Elszaggatja szelíd kötelét a bánakodásnak,
S öldöklő fegyvert s viadalt megy venni magára.

Káldort, ahova megy, nyomban kíséri sötét gond,
És kétségbeesés, ha az elmúltakba tekintve
A még vesztendőt sanyarún számlálja; dühöngő
Elszánás pedig és több mint embernyi gyülölség
Hajtja, ha ön erejét s Tihamért forgatja eszében.
Ott vár a kapunál, s mint a napenyészeti felhő,
Mely záport s lobogó villámot forral ölében,
Mindinkább komor és komorabb lesz lelke; borúsan
Néz befelé, majd nyugtalanúl a sági mezőre
Változtatja szemét. De azonban szökve kijutván
Harcol már Simon és balsors-hajtotta fejétől
Győző Sámsonnak rosszúl téríti csapását.
Küzd hevesen nagy erővesztéssel az ifju, csapongva
Majd itt, majd meg amott mint a láng, ostromot újít;
S tettei hírre jutandók még, ha szerencse akarná,
Hogy Tihamér kezeit kikerűlje; de mint az utósó
Napnak itélete, jő elfordíthatlan ütések
Súlyaival Tihamér; meg van számlálva csapása;
S mindeniket bizonyos romlás kíséri; Simonnak
Élete, mint felvert házban kincseknek uráé,
Fegyveri közt biztos maradását nem leli többé.
Egy vágás által ketté van szegve sisakja,
Látszanak elnyiladó vértén a szörnyü rovások,
És keze, mely védné, pazarolt erejében alább száll.
A már-már elesendőnek még egyszer az élet
Képe hizelkedik, és ifjúság rózsaszinében
A még nem látott napok állnak csalfa varázzsal.
Mint elhagyta tanácstalanúl a várat, azonkép
Fut mostan mentője felé s minden haladása,
Minden egy-egy lépés hazugúl szaporítja reményét.
Futna tovább, még tán atyjától nyerne segédet
A nyomorú; de utána van a könyörűtelen űző
És egy ütéssel az elhaladót leteríti beérvén.
Ottan ölője szivét kezdé kérlelni az elhullt,
S bágyadtan megemelve fejét, így szól vala hozzá:
„Szüntesd meg, Tihamér, egy pillantatra csatádat,
Egy pillantat után szükség már nem leszen arra.
Éltem enyész, mint a párák játéka, miként a
Délbáb a rónán, s méltó vagyok arra, hogy amint
Véredben, noha még akaratlan, dúltam, azonkép
Szenvedjem haragod súlyát. S nem is e rövid élet
Már s ez örömtelen az, melyért esdeklem előtted,
Irgalmatlan előtt; de ha van még emberi lelked
S isten képe alá nem rejtél farkasi szívet,
És ha keresztény vagy, ha bizol valahára, reménnyel
Állani isten előtt, könyörűlj az erőtelen árván,
Elhagyatott Enikőn, ki neked nem véthete, aki
Senkinek a széles földön soha véteni nem fog,
A boldogtalan ah, igen is büntetve miattunk,
Hogy fiatal napjait gyász fogja fedezni halálig. -
Ah Tihamér, hideg a te vasad keblemben, előttem
Köd terjeszkedik és az enyészet képe borúl rám:
Úgy áldjon meg az ég, amint hozzája kegyes léssz.”
Így szólott s tán szólna tovább; de behamvadozának
Tündöklő szemei: búcsúzó lelke szavaival
S kívánságaival fölszáll vala hűlt ajakáról,
És Sámson nem örűlt dőlt ellensége halálán.
Ifjúsága s szelíd szózatja szivére hatottak.
Irtózván véren tengődő lelke magától
Teljesedése felé látszott gonosz átka sietni.
A holton komoran nyugovék beborult szeme s így szólt
Végre nehéz küzdéseiben vész-ülte kedének:
„Téged ugyan, Káldor, nyugalomnak adott ma ezen kar,
S melyet sürgettél, rád hozta időnek előtte
A keserű végét; de magam vagyok a nyomorúbbik
Mind valamennyi között, kik elestenek és az ölésben
Nincs gyönyöröm többé; inkább irtózni magamtól,
Díja csatámnak, azóta, hogy ifju szemeidnek
Fénye lehúnyt s panaszos szavaid füleimbe hatottak.
Látni fogom, mint véreimet, az erőtlen atyáét,
Éjeimen halovány bús képedet, egy sereget fog
Látni szemem, vadat és szomorút, vér-fonta hajakkal
Rettenetest s beomolt szemmel szemeimbe tekintőt.
Vajha ez életben ne találtuk volna föl egymást!
Vagy te ne lennél káldori faj, vagy sámsoni vér én;
Békén, oh nyomorú, lakhattál volna körűlem,
S vétkemből soha még szellő sem bántana: ám most
Elhúnytál fogadásom alatt, s még akire sor vár,
El fog jutni hamar végéhez, vagy pedig engem
Visz le megállhatlan folyamában az óra hatalma,
S ahova szállandok, gond nem kísér el az áldott
Földbe, hová te uton vagy már; és aki fölötted
Győztösen áll itt, a harcnak nem látja jutalmát:
Szenved igájában ön-lázította bajának,
S fáradságaiért nem adózik örömmel az élet.”
Szóla s tünődve megállt, tova menjen-e kezdeni új bajt,
Vagy hazatérve nyugodjék meg? De közelgete Káldor
S földobbant a föld siető lépteire. Falairól
Látá haj! későn magzatja veszélyteli útját,
Látta merész harcát a fenyéren s jött, harag és düh
Szárnyai lábának, s még messze kiált vala: „Sámson,
Várd az atyát, az volt, ki megölte öcséidet, őtet
Várd be, ha istened él.” De siket pusztában enyészett
Hangja beszédének, Tihamér végezte csatáját.
Most az atyát a legkeserűbb bú kínja fogá el;
Látta lerontott bálványát a csonka reménynek
És nemzetségét betemetve; megáll vala kissé,
Mint kinek a földön már nincs mit tennie, váltva
Néze halálszemmel öldöklőjére s fiára.
Két hatalom küzdött zúdúlt lelkében egyenlőn,
A boszu és bánat; de erőt vőn végre boszúja,
Az lön az úr s egyedűl annak hallgatja parancsát.
Már Tihamérnál van, fia véres alakja előtte,
S ő, mielőtt karját megemelné, ily szavakat mond:
„Sámson, vádoltam magamat, mikor álmai karján
Más nyugovék, titkon keserű vád gyilkola engem,
Hogy kegyelem nélkül, s a boszúnak szörnyü határán
Túl jártam; de te vad, fene vadnál rettenetesb vagy.
Akkor az éj pokol öltözetét burkolta magára,
Csillagi nem voltak, mikor én házadra ütöttem;
Mámor közt töltém lelkemnek régi haragját,
S hogy berekeszthessem munkámat, egy óra elég volt,
De te szünet nélkül csapdossz, mint kánya, szivemre.
Cseppenként szivod el vérét s a vérnek ivása
Még szomjúbbá tesz. Jősz reggel, délben, az estve
Meg nem hűti dühöd lángját. A hosszu halálnak
Kínaival táplálsz, hidegen számolva boszúdat,
Hogy végtére minél több szörnyűséggel elölhess.
Légy átkozva örökre, utált és gyűlöletes vér,
A kétségbeesés kísérjen sírba s dühétől
Megszabadúlni ne tudj, míg a végetlen időben
Tartani fog. – Mi gyönyör volt ez, melyféle vitézség,
A gyengét, nem harcra valót, verekedni tudatlant
Gyilkos acéloddal leteríteni? Annyi halállal
Nem teltél-e be még? Oh hogy kezeimbe legelső
Nem vettem vasamat! harcod végére jutottál
Volna legott s most ezt nem kellene látnom, atyának,
Nem hallnád istentelenűl mosolyogva keservem
Szózatait; de jer el, ha vitéz vagy, küzdj az atyával
S add meg kardjának rég gyűlölt véred adóját.”
Így szólott; de legott Tihamér választ ada mondván:
„Káldor, örülhetnék, ha öröm még volna világon
Lelkemnek, s az egekbe ható hahotával örülnék,
Mert nyomorún látlak, nyomorúbban szinte magamnál,
És hallom panaszod hangját, háznépnek uráét
Még nem sokkal előbb, most kínosan elszakadottét
Mindentől, amit szeretél. S így kelle az élő
Isten igazságát kardunk élére kitennünk,
Hogy te is, én is, utósók a két házivadékból
Harcolnánk egyaránt, s valahára ki lenne csatával
Víva, ki a véres bűnök kezdője, kinek kell
Végre halálával berekeszteni a haragoknak
Kárhozatos napját; és itt van, Káldor, ezen nap.
Én nem vádollak; gonoszabbat mint az üres vád
S rettenetesbet tenni jövök. Vagy téged im ez kard,
Mint fogadásom van, megemészt most, és soha Káldor
Éjjeli dúlással nem fog pusztítani Sámsont,
Vagy pedig én bukom el, és nem lesz gondom azontúl.
Jer neki! el ne feledd, két háznak híre kezünkben:
Sámson-e vagy Káldor: váljék el még ma örökre.”
Szólt s megemelte vasát, s a két ház régi dühével,
Mintha egész erejét bírnák, vadan összerohantak
A végső daliák. Hangzott szakadatlan ütéstől
A vért testeiken, pengettek az összecsapódott
Kardok, s tartott a bús harc sok időig egyenlőn.
Sámsonnak sok ütésektől már rótt vala vérte
S a mindennapi harc jeleit hordozta; de még ép
Karjai űzték a veszedelmet; Káldor erős volt
Bús dühödésében s bántatlan fegyveri által.
S még nem volt az idő, hogy elessenek; egy akarattal
Fáradt karjaikat nyugtatni megálltak, azonban
Alku lön: „a várból kiki még ma csatára kijőjőn,
S régi viszályoknak még ez nap vége szakadjon.”
Káldor az elholtat temeté be keserve utósó
Csöpjeivel s a gyászhelytől megválnia kín volt.

Kiskeszi(?), Úrhida(?), Pest,
1830 vége - 1831 első fele

 

Kapcsolódó írások