FőképÉletem legnagyobb részében egyetlen gyerek voltam. És egyáltalán nem bántam. Aztán nagy hirtelen a nyakamba szakadt minden. Öt és fél mostohatestvérem van!
Ott van Paula meg Graham és a rémes kis Katie, a Paul nem-bácsi gyerekei. Aztán meg Zen és Crystal, Carrie ötéves ikrei. Igen, Zen és Crystal! Ki hallott már ilyen hülye neveket? Anyu majd hanyatt esett, amikor meghallotta.
Nos meg az a fél… Carrie-nek újra gyereke lesz.
Egy darabig nem jöttem rá, hogy mi készül. Carrie nagyon vékony, de általában bő, hosszú lebernyegeket hord, úgyhogy nem tűnt fel a hasa. De aztán egyik péntek este, amikor kipakoltam a cuccaimat, összevitatkoztam Zennel. Crystal nem olyan rémes. Hosszú szőke haja van és keskeny, sápadt arcocskája, és folyton az ujját szopja. Zen a körmét rágja. Ha így folytatja, csontig rágja az ujját. Neki is hosszú szőke haja van, és sápadt, keskeny arca. Amikor először megláttam őket, azt hittem, ikerlányok. De Zen akármilyen nyálasnak is néz ki, kemény, mint egy ócska bakancs. És ócska bakancsot is hord, amolyan mini Doc Martenst, és rohadt nagyokat tud rúgni. Carrie egy nagy békemozgalom-plakátot tett ki a konyhában, de ha Zen ott van, a békességnek lőttek.
Az ikreknek emeletes ágyuk van, Zen mellett egy Tini Nindzsa harciteknős-poszter, Crystal mellett egy balett-táncos, és maga is jár balettre, és körbe-körbe pörög a szobában a rózsaszín szatén balettcipőjében. Carrie megpróbálta beíratni gyerekkaratére is, de azt Crystal utálta. Erre Carrie Zent is elküldte vele a balettórára, de a srác csak bolondozott és balhézott, mire a tanár bepanaszolta Carrie-nek.
A lényeg az, hogy minden második héten Zen és Crystal hálószobájában kell aludnom, és ez dögunalmas. Azt sem szeretem, hogy Carrie hagyja, hogy egyszerre legyen elő minden játék, és sose rakat rendet a gyerekeivel. Van egy sátruk is a szobában, és egy furcsa babaház, amit a ruhaszárító állványból építettek, és mindenféle kartondobozok, ezek a vonatok és boltok és barlangok. Az egész szeméten át kell gázolni, ha az ember oda akar jutnia szoba túlsó végében lévő szekrényhez. A szekrény majdnem szétesik, és a fiókok felét nem lehet rendesen becsukni, de Carrie sárkányokat és hableányokat és unikornisokat festett rá, meg mindenféle más mesés dolgokat, úgyhogy egész jól néz ki, ha valaki szereti az ilyesmit.
Azt hiszem, hogy amikor annyi idős voltam, mint Crystal, nagyon szerettem volna egy ilyen szekrényt. Még most is eltűrném, persze csak ha ott állhatna a régi hálószobámban a Szederlakban.
Anyu azt mondja, az egész úgy hangzik, mintha egy szemétdombon kéne aludnom, és főleg azon rágja magát, hogy nincs rendes ágyam. Cerrie varrt egy ilyen fura vászon hlózsákot, amire azt mondja, olyan, mint a japán ágynemű. Az elejét telihímezte apró japán hölgyekkel és madarakkal és pillangókkal, és azt hittem, direkt nekem csinálta, és nem tehettem róla, de borzasztóan tetszett. De aztán megtudtam, hogy Zen és Crystal nyavalyás kis barátai néha ott alszanak, és ők is a japán hálózsákban, úgyhogy azóta nem tetszik.
Kivertem a huppot, hogy miután egy éjszakát a zsákban összekuporodva aludtam, fáj a hátam, és fáj a nyakam, és fáj mindenem.
– Andy, hagyd abba a nyavalygást! – ripakodott rám apu.
– Bőgőmasina! – mondta Zen, és a bakancsával a lábamra tiport.
– Andy, ha akarod, alhatsz velem egy ágyban – mondta Crystal.
– Kösz, nem – mondtam én –, mert éjjel bepisilsz.
– Csak néha… – és Crystal elpirult.
Erre elszégyelltem magam egy kicsit. Mert igazándiból nem Crystalre haragudtam, hanem Carrie-re, mert ha nem jött volna össze az apuval, akkor még ma is boldogan élnénk a Szederlakban.
Gyakran mondok gonosz dolgokat Carrie-nek, de ő sosem gonoszkodik vissza. Mindig úgy viselkedik, mintha örülne, hogy lát, de tudom, hogy ez nem igaz. Nem akarja, hogy az idő felében ott legyek, azt akarja, hogy apu csak az övé legyen. A japán hálózsákot, ha akarja, összehajtogatja, és beteszi a szekrénybe. Biztos legszívesebben engem is összehajtogatna, és bedugna valahova, hogy ne is lásson.
Tehát, hogy visszatérjek a lényeghez, megpróbáltam egy kis helyet csinálni a saját cuccaimnak, úgyhogy egy csomó vacak játékot el kellett hajigálnom az útból, és Crystal nem bánta, hogy a Barbie-ja átrepül a szobán, és fejjel lefele ér földet, és csak nevetett, amikor a kis pónija szállt, mint Pegazus, de Zen elkezdett kiabálni, hogy elrontom a traszformereit, és igazán keményen kezdett rugdosni, mire elgáncsoltam, ő meg felüvöltött dühében, és hasba bokszolt.
– Hagyd abban, Zen! – kiabált Crystal – Anyu azt mondta, hogy nem szabad senkit hasba bokszolni!
– Csak azt mondta, hogy őt nem szabad hasba bokszolnom, mert ott van a hasában az új kisbaba – mondta Zen –, de bárki mást megüthetek.
– Szó sincs róla! – válaszoltam, ellöktem, és ráültem. – Szóval mi van ezzel az új kisbabával? – kérdeztem lihegve.
– A mi anyunk és a te apud új kisbabája – mondta Crystal.
Közben az ujját szopta, úgyhogy alig lehetett érteni, mit mond. Megismételtettem vele, miközben megpróbáltam elkapni Zen rugdalózó lábát.

A kiadó engedélyével.