Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Beleolvasó - Saroo Brierley: Oroszlán

Fülszöveg:

Mi történik akkor, ha egyszer csak egy zakatoló vonaton találjuk magunkat, és azt sem tudjuk, merre robogunk? Ha nem emlékszünk a kisváros nevére, ahonnan elindultunk? Mi lesz velünk, ha Kalkuttába keveredünk, és a múltunkról semmiféle információnk nincs? Szárú, az ötéves indiai kisfiú egy szerencsétlen véletlen folytán India egyik legveszélyesebb városába kerül. Volt otthona, most nincs semmije. Mit várhat az emberektől, az érzéketlen tömegtől? Vajon túl lehet élni azokat a megpróbáltatásokat, amelyek elé az élet állítja őt? Hogy juthat el egy kisfiú Indiából Ausztráliába? Képes lesz új életet kezdeni? Találkozhat még valaha az édesanyjával? Megtudhatja egyáltalán, hol élte le élete első öt évét? Vajon ki lehet az igazi oroszlán? Az Oroszlán Saroo Brierley valós története a kitartásról, az önfeláldozásról és a hitről. A könyv alapján készült a többszörös díjnyertes film Nicole Kidman, Rooney Mara és Dev Patel főszereplésével.
 
Részlet a regényből:

1.
Emlékezés

 

Hobarti szobám falán volt egy térkép Indiáról. Anyám – vagyis a nevelőanyám, a mama – tette fel, hogy otthonosabban érezzem magam, miután 1987-ben, alig hatévesen ebből az országból érkeztem hozzá. Ő mutatta meg mit ábrázol a térkép. Addig teljes tudatlanságban éltem – nemhogy India alakját nem ismertem, de még azt sem tudtam, mire való egy térkép.

Mama indiai dísztárgyakkal vette körül magát: hindu istenek szobrocskáival, rézdíszekkel, csengőkkel, sok-sok kis elefánttal. Akkor még nem tudtam, hogy ezek nem számítanak szokványos berendezési tárgyaknak az ausztrál otthonokban. Szobámban, az öltözőasztallal szemközt, még néhány nyomott mintás indiai szőttest és egy színes ruhába öltöztetett faragott bábut is elhelyezett. Mindegyikük ismerősnek tűnt, még ha azelőtt nem is igazán láttam ilyeneket. Más nevelőszülő talán úgy döntött volna, elég fiatal vagyok ahhoz, hogy tiszta lappal kezdjek Ausztráliában, és talán úgy nevelt volna fel, hogy nem is beszél a származásomról – habár a bőrszínem így is, úgy is elárult volna. Csakhogy ő és a papa okkal adoptáltak éppen egy indiai gyermeket.

Szinte minden érdekelt, amit a térkép mutatott. Még mielőtt megtanultam kiolvasni a helyiségeket, tájneveket, én már szinte mindet elképzeltem: az indiai szubkontinens roppant V-je olyan hely, ahol hemzsegnek a kisebb-nagyobb városok; ahol vannak sivatagok, hegyek, folyók és erdők. Ott a Gangesz, a Himalája, a tigrisek, az istenek! Ez teljesen lenyűgözött. Szinte egy rajongó ámulatával meredtem a térképre, és csak arra gondoltam, hogy valahol e rengeteg csoda között ott rejtőzik az is, ahonnan jöttem: a szülőhelyem. Tudtam, hogy a neve Ginesztlaj, csak azt nem sejtettem, hogy kisváros-e vagy nagy, falu-e vagy csak utca, arról nem is beszélve, hogy fogalmam sem volt, hol keressem a térképen.

Azt sem tudhattam egész pontosan, hogy mikor születtem, noha a hivatalos iratokban a születési dátumom 1981. május 22-e volt. Az indiai hatóságok csupán megbecsülték az évet, míg a hónap és a nap ahhoz az időponthoz tartozott, amikor megérkeztem az árvaházba. Oda, ahonnan aztán örökbe adtak. Iskolázatlan, zavart fiúcskaként még azt sem tudtam elmondani, ki vagyok és honnan jövök.

Mama és papa eleinte nem is sejtette, hogy elkóboroltam otthonról. Csak annyit tudtak, amennyit mindenki más: az akkoriban Kalkutta néven ismert nagyváros utcáin vakartak össze, és miután hiába próbálták felkutatni a családom, az árvaházban helyeztek el, ahonnan – mindnyájunk nagy örömére – a Brierley család fogadott örökbe. Mama és papa azzal kezdte, hogy megmutatta a térképen Kalkuttát, mint származásom helyét, amelynek a nevét akkor hallottam először. Érkezésem után egy évvel, némi angoltudással felvértezve tudtam csak elmagyarázni, hogy egyáltalán nem Kalkuttából származom – vonat vitt oda egy Ginesztlajhoz közeli állomásról, amit úgy hívtak, hogy Brámapur, Berámpur… vagy valami hasonló. Csak abban voltam biztos, hogy messze esett Kalkuttától, a várostól, ahol senki nem segített hazatalálni.

Amikor megérkeztem, új szüleim tudták, hogy elsősorban nem a múltammal, hanem a jövőmmel kell foglalkozniuk. Új életet kínáltak, ami alapjaiban különbözött a régitől, ezért a mamám és a papám mindent elkövetett, hogy legyőzzem az új kihívásokat. Mama nem törekedett arra, hogy minél előbb megtanuljak angolul – tudta, hogy a mindennapi használat során a dolgok úgyis a helyükre kerülnek. Ahelyett, hogy bármit siettetett volna, sokkal fontosabbnak tartotta a kényelmet és gondoskodást. Meg akarta szerezni a bizalmam. Ehhez pedig nem volt szükség szavakra.

Ismert a környéken egy indiai házaspárt, Saleent és Jacobot. Őket rendszeresen meglátogattuk, hogy indiai ételekkel kényeztessenek minket. A saját nyelvemen, hindiül szóltak hozzám: egyszerű kérdéseket tettek fel, majd tolmácsolták a mama és a papa utasításait, közös életünkkel kapcsolatos elvárásait. Miután a lehető legegyszerűbb közegből jöttem, a hindit sem beszéltem túl jól, mégis hihetetlen könnyebbséget jelentett, hogy valaki végre megértett. Amit a szüleim egy-egy mosollyal vagy gesztussal nem tudtak az értésemre adni, abban mindig számíthattak Saleenra és Jacobra, így sosem akadtunk el.

Mint minden gyermek, én is gyorsan elsajátítottam az új „anyanyelvem”, eleinte mégis keveset beszéltem indiai múltamról. Szüleim sem akarták erőltetni. Megvárták, hogy készen álljak erre, noha valójában nem különösebben foglalkoztatott akkoriban ez a téma. Mama emlékei szerint úgy hétéves lehettem, amikor teljesen váratlanul bosszankodni kezdtem és azt kiáltoztam: Elejtettem! Később derült csak ki: az zaklatott fel, hogy elfelejtettem az utat az otthonunkhoz közeli iskolához, ahol igen sokat ácsorogtam. Szerettem figyelni a diákokat. Miután csak az emlékeim maradtak meg a múltamból, magamban újra és újra felidéztem, nehogy „elejtsem” őket.

Szinte minden éjszaka fel-felvillantak előttem régi életem emlékképei. Ezek annyira valóságos, már-már ijesztő pillanatok voltak, hogy egyre nehezebbé vált lenyugodni és elaludni. A nappalok könnyebben teltek, sok dolgom volt és ez elvonta a figyelmem, de az agyam szinte soha nem pihent. Bármikor képes voltam felidézni indiai gyerekkorom: a családom, az otthonom és a fájó elválás emlékei mind elevenen éltek bennem. Jó és rossz emlékek egyaránt akadtak közöttük, de egyik sem létezhetett a másik nélkül, ezért egyiket sem engedhettem el.

Elég könnyen hozzászoktam az idegen országhoz és kultúrához – leginkább azért, mert mindazok után, amiken Indiában keresztülmentem, Ausztráliában sokkal jobb élet várt. Természetesen semmit nem kívántam annyira, mint visszatalálni az édesanyámhoz, de miután ráébredtem, hogy ez lehetetlen, úgy döntöttem: a túlélés érdekében meg kell ragadnom minden utamba kerülő lehetőséget. Mama és papa kezdettől fogva szerető gyengédséggel vett körül; meghitt ölelésükben úgy éreztem, biztonságban vagyok, szeretnek, és ami a legfontosabb: akarnak is. Ez rengeteget jelent egy csellengőnek, aki tudja, milyen az, ha senkit nem érdekel a sorsa. Egyre szorosabban kötődtem hozzájuk és feltétel nélkül bíztam bennük. Már hatévesen tudtam (fogadjuk el 1981-et a születésem évének), milyen ritka kiváltságban részesülök. Rövid úton Saroo Brierley lettem.

Miután teljes biztonságban élhettem új hobarti otthonomban, úgy tűnt, nem igazán illő dolog a múlton rágódni. Új életemhez hozzátartozott, hogy elzárkózzak a régitől, ezért éjszakai gondolataim is megtartottam magamnak. Eleinte amúgy sem tudtam volna kifejezni őket. Azt sem igazán fogtam fel, mennyire különleges a történetem. Mégsem fordult meg a fejemben, hogy ez mások számára is érdekes lehet. Csak később vált világossá, hogy nem élek átlagos életet. Amikor megnyíltam és mesélni kezdtem magamról, az emberek szinte megrökönyödtek.

Emlékszem, amikor mama és papa elvitt egy indiai filmre, a Salaam Bombayre, amelynek hőse próbál életben maradni a lélektelen nagyvárosban és visszatalálni az édesanyjához, a felkavaró emlékek olyan erővel törtek fel, hogy sírva fakadtam a sötét moziban. A szüleim nem is sejtették, hogy miért.

A lehangoló zenék (különösen a klasszikusok) is előhívhatták az emlékeim. Hasonlóan hatott rám, ha síró kisbabát láttam vagy hallottam, legjobban mégis a sokgyermekes családok látványa indított meg. Lehettem akármilyen szerencsés, ezek a családok eszembe juttatták azt, amit elveszítettem.

Lassan mégis beszélni kezdtem a múltamról. Alig egy hónappal az érkezésem után elmondtam Saleennak néhány dolgot a családomról – anya, nővér, két fivér –, és meséltem arról, miként szakadtam el a testvéremtől. Annyira nem ismertem a nyelvet, hogy belemenjek a részletekbe, de Saleen gyengéden terelgetett, sosem próbált semmit sem erőltetni. Ahogy az angolom javult, fokozatosan elárultam néhány dolgot a mamának és a papának – például azt, hogy az apám még egészen kis koromban elhagyta a családját –, az idő nagy részében mégis a jelenre koncentráltam: az iskolára, a barátokra, a sportra.

Azután egy esős hétvégén, valamivel több, mint egy évvel az érkezésem után, azzal leptem meg a mamát – és önmagam –, hogy szó szerint kitárulkoztam. Talán ekkorra szoktam meg igazán az új életem, és ekkorra már ismertem annyira a nyelvet, hogy szinte tökéletesen kifejezhettem az érzéseim. Talán túl sokat is elárultam indiai családomról: hogy szegénységünkben milyen sokszor éheztünk; hogy anyám kis edényével körbejárta a környéket és kéregetett. A néha könnyes beszámoló végén a mama szorosan megölelt és azt javasolta, készítsünk térképet a helyről, ahol születtem. Amíg ő rajzolt, én visszaemlékeztem arra a különös vidékre, ahol születtem, majd elkezdtem a térképen megmutatni mindent: itt laktunk a családommal; erre indultunk, ha lementünk a folyóhoz, ahol a gyerekek játszottak, itt volt a híd, ami alatt át kellett menni a vasútállomáshoz. Ujjunkkal követtük az útvonalat, azután felvázoltuk az otthonom alaprajzát. Megjelöltük, hol aludtak a rokonaim – még a sorrendet is felírtuk, ahogyan esténként lefeküdtek. Az angol nyelvet egyre jobban megismertem, így vissza-visszatértünk a térképhez, hogy minél több részlettel kiegészíthessük azt. Noha be kell vallanom, már a legelső alkalom után is olyan extázisba estem, hogy őszintén beszámoltam mamának elkóborlásom körülményeiről. Ámulattal hallgatott és jegyzetelt, majd hullámvonalat rajzolt a térképre Kalkutta irányába és fölé írta: Nagyon hosszú utazás.

Néhány hónappal később Melbourne-be kirándultunk. Meglátogattunk néhány olyan gyereket, akiket ugyanabból a kalkuttai árvaházból fogadtak örökbe, mint engem. Ahogy hindi nyelven társalogtam a többi szerencséssel, óhatatlanul is megnyíltak előttem saját emlékeim. Először mondtam el a mamának, hogy Ginesztlajnak hívják a helyet, ahonnét származom, majd amikor megkérdezte, hol van ez, magabiztosan, bár kissé logikátlanul így feleltem: Vigyél oda és megmutatom! Tudom az utat.

Amióta Ausztráliába érkeztem, először mondtam ki az otthonom nevét, és ezzel mintha egy gát szakadt volna át bennem. Nem sokkal később már egy részletesebb verziót is előadtam az egyik tanáromnak, akit különösen kedveltem. Másfél órán át tartott, ő pedig lejegyzett mindent, arcán ugyanazzal az őszinte ámulattal, mint amit a mamáén láttam korábban. Furcsának találtam Ausztráliát. A mamám és a tanárom egyenesen úgy érezte, hogy egy másik bolygóról jöttem.

A történeteimben olyan emberek és helyek szerepeltek, amelyekre érkezésem óta egyre jobban emlékeztem, és egyre biztosabb volt, hogy ezek az emlékek felnőtté válásom útján mindvégig elkísérnek majd. Nem meglepő módon akadtak lyukak és hézagok. Még ma sem vagyok biztos abban, hogy egy-egy esemény mennyi ideig tartott, illetve mikor mennyi idő telt el. Ugyanilyen nehéz számomra különválasztani azt, amit gyermekként és a rákövetkező huszonhat évben éreztem vagy gondoltam. Az, hogy felkerestem gyerekkorom helyszíneit, vagy kutattam múltbéli nyomok után, néhány újabb részletet hívott elő az emlékeimből. Ezeknek a nagy része teljesen tisztán élt bennem.

Amikor elmondtam a történetem, megkönnyebbültem. Ma, két évvel a sorsfordító esemény után, úgy gondolom, hogy ha megosztom másokkal az emlékeim, azzal sokakban reményt ébreszthetek.


ekultura.hu - 2017. február 16.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
Nincs találat kapcsolódó tartalomra a szerzőtől: (Saroo Brierley)

  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető Regisztráció

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!