Főkép

Különösen az év ezen szakában vagyunk hajlamosak ígérgetni, fogadkozni, mert mind nagyon is tudjuk, hogy egészségesebben kéne élnünk, jobban kéne szeretnünk a környezetünket, magunkat: „Már rég le akartam szokni a dohányzásról.” „Heti 2 edzés még valahogy beleférne az időmbe, és megfogadom azt is, több zöldet fogok enni.” Aztán hamarosan kiderül, nem tartunk be semmit, hiszen a gondolkodásmódunkat nem tudjuk megváltoztatni, legalábbis nem egyik napról a másikra. Talán ez az oka, hogy én már nemigen szoktam megfogadni semmit. Ahogyan hosszú távra tervezni sem. Épp ezért gyerekként nem tudtam elképzelni, hogy milyen lesz az ezredforduló utáni élet, tiniként pedig az nem ment, milyen lesz 2015-ben. Olyan, mint a Vissza jövőbe? Hát, eddig nem úgy tűnik. Csak jelezném, 1989-óta várunk arra a légdeszkára…

 

Viszont ha kinézek az ablakon, pont ugyanaz a kép fogad, mint tavaly ilyenkor. Vagy mégsem, mert azóta újjáépítették szemközti a parkot, megcsinálták a parkolót, felszedték végre az ötven éve nem használt villamossíneket. És azóta született egy verses rovatom is. És úgy tűnik, életrevaló a kicsike. Csendes gügyögéssel négykézláb közlekedik, hamarosan egy éves, és bár nem kapok tömeges visszajelzéseket, mégis elképeszt, hogy milyen sokan szeretitek. Ezért külön köszönettel tartozom!

 

Így aztán mégiscsak teszek egyetlen ígéretet: idén is folytatni fogom, amíg le nem váltanak, és/vagy ti rá nem untok a minden irodalmár által sírva olvasott bevezetőimre.

 

Walther von der Vogelweide (1170–1230) középkori német költő.  Pontos születési helye nem ismert, nagy valószínűséggel Alsó-Ausztriában született. Nemesi származásúnak tartották, de a családnevére ebből az időből nem találni utalást. 1198-ban pártfogója, I. Frigyes herceg halála miatt el kellett hagynia a bécsi udvart, ezt követően vándorköltőként járta az udvarokat. A középkori német lírának ő jelenti a csúcspontját. Walther sok verse a klasszikus hölgyszolgálat-eszmét képviseli, viszont számosban egy új férfi-nő kapcsolat kezd testet ölteni: egy kölcsönösségen alapuló, természetes kapcsolat – mi tagadás, néhány száz évvel meghaladta a korát.

 

A kép egyértelmű. Hősünk titkos találkára igyekszik szíve hölgyéhez, amit mindketten izgatottan várnak. A légyott megtörténik, az emléke kitart a következőig, és a vágyukon kívül még egyetlen dolog biztos, tilosban járnak. Ebben a versben nincs semmi direkt, semmi nyers, vagy durva. Az egyértelmű pajzán téma ellenére is egyszerű és tiszta, de úgy hiszem, mégsem érti senki félre.      

 

Walther von der Vogelweide: A hársfaágak csendes árnyán


A hársfaágak
csendes árnyán,
ahol kettőnknek ágya volt,
ott láthatjátok
a gyeppárnán,
hogy fű és virág meghajolt.
Fölöttünk az ág bogán
Ejhajahujj!
dalolt ám a csalogány!

Vigan futottam
ki a rétre
és kedvesem már várt reám.
Oly izgatottan
jött elémbe! –
Mily boldogság volt, Máriám!
Hogy megcsókolt-e? Meg biz ám!
Ejhajahujj!
Most is pirul belé a szám.

S tréfás-kacagva
hamar ágyat
vetett szép pázsitos helyen
Nevethet rajta
s titkon vágyat
érezhet aki arra jön,
mert jól láthatja a nyomot
Ejhajahujj!
amit a fejem nyomott.

Ha tudná más azt,
hogy mi jártunk
ott! ó hogy szégyelném magam!
Nem sejti más azt,
mit csináltunk,
csak ő maga meg én magam,
meg egy kis madár a fán
Ejhajahujj!
az nem árul el talán.

 

Fordította: Babits Mihály