Főkép

Fülszöveg:
Kees Popinga egy holland kereskedőcég alkalmazottja, egy álmos kisvárosban él feleségével és két gyerekükkel. Minden szórakozása a hetenkénti sakk-klub és néha egy biliárdparti. A város megbecsült polgára, mégis lassacskán megfojtja az unalom. Egy este a főnöke közli vele, hogy a cégük csődbe ment, és vele együtt elúszott Popinga minden megtakarítása is. Hősünk elhatározza, hogy otthagyja eddigi, túl szűk életét, és nekivág a világnak. Először felkeresi Pamélát, főnöke szeretőjét, ám a hölgy gúnyos nevetéssel fogadja. A férfi ezt rossz néven veszi, és el akarja hallgattatni, de az események váratlan fordulatot vesznek...

Popingának hamarosan menekülni kell Hollandiából, és Párizsba veszi útját. Prostituáltakkal és kisstílű bűnözőkkel barátkozik, a rendőrséggel bújócskázik, miközben végig meg van róla győződve, hogy a helyes úton jár, és végre önálló életet él. Vajon végleg megőrült-e, ahogy környezete állítja, vagy csak most talált igazán magára? Hogyan viselkedik új szerepében? Mi lesz a játszma vége? Minden kiderül a kezdettől fogva magával ragadó és lebilincselő könyvből, amely a szerző legkiválóbb "kemény" regényeinek egyike.

Részlet a regényből:
1
Melyben Julius de Coster leissza magát
a Petit-Saint-Georges-ban, és egy rendkívüli esemény
megszakítja a mindennapok szokásos menetét
 
Ami Kees Popingát illeti, el kell mondanunk, hogy este nyolckor még volt ideje, még nem dőlt el a sorsa. De mire is maradt ideje tulajdonképpen? És tehetett-e volna mást, mint amit végül valóban tett, abban a hiszemben, hogy tetteinek nincs nagyobb jelentősége, mint a megelőző ezer és ezer napon át?
Legfeljebb megvonta volna a vállát, ha valaki közli vele, hogy az élete hamarosan egy csapásra megváltozik, és a dohányzóasztalon álló fényképet, amely őt ábrázolta a családja körében, fél kézzel egy széktámlára támaszkodva, Európa minden újságja leközli majd.
Ha magába szállt volna, hogy kiderítse, miféle erő kényszeríti a hányattatott jövő felé, aligha gondolt volna arra a nyugtalanító, szinte zavarba ejtő érzésre, amely akkor fogta el, ha egy elrobogó vonatot pillantott meg, főleg éjszakai vonatot, a lehúzott ablakok mögött rejtőző utasokkal.
Ha valaki a szemébe mondta volna, hogy a főnöke, ifjabb Julius de Coster éppen a Petit-Saint-Georges kocsma asztalánál ül, és becsületesen részegre issza magát, az se lett volna rá semmilyen hatással, mert Kees Popinga nem szerette a rejtélyeket, és megvolt a véleménye mindenről és mindenkiről. Pedig ifjabb Julius de Coster minden valószínűség ellenére tényleg a Petit-Saint-Georges kocsmában ült.
Ezalatt Amszterdamban, a Carlton egyik lakosztályában egy Paméla nevű hölgy megfürdött, mielőtt ellátogatott volna a Tuchinskiba, egy akkoriban népszerű kabaréba.
Mi köze volt ehhez Popingának? Vagy ahhoz, hogy a párizsi Mélie-ben, egy kis étteremben a Blanche utcában, az orosz származású Jeanne Rozier egy asztalnál ült egy Louis nevű férfival, aki a következő kérdést tette fel neki, miközben magához vette a mustárt:
– Dolgozol ma este?
Vagy mi köze volt ahhoz, hogy Juvisyben, nem messze a rendező pályaudvartól, a fontainebleau-i országúton, egy autószerelő és a nővére, Rose…
Röviden tehát, mindez még sehol sem volt! Csak a jövőben létezett, Kees Popinga közvetlen jövőjében, aki ezen a december 28-i szerda estén, mit sem sejtve, mindössze egy szivar elszívását tervezte.
Nem árulta el senkinek, mert akár a családi élet kritikájának is vehették volna, de a vacsora végeztével mindig erős késztetést érzett arra, hogy elszundítson. Nem az étel okozta ezt, mert a legtöbb holland családhoz hasonlóan könnyűt vacsoráztak: teát, vajas kenyeret, pár vékony szelet sonkát és sajtot, néha desszertet.
A vétkes sokkal inkább a kandalló volt, egy tetszetős műtárgy, a lehető legkiválóbb a maga nemében, zöld kerámialapokkal fedett, súlyos, nikkelezett díszítésű. Nem csupán egyszerű kandalló volt, melegsége, lüktető mormolása áthatotta az egész ház életét.
A szivarosdoboz a kandalló párkányán volt, és Popinga megfontoltan választotta ki belőle a megfelelőt, megszagolta, megropogtatta a dohányt, hiszen ez szükséges a szivar megítéléséhez, mindenki tudja, aki megadja a módját.
Az asztal leszedése után Frida, Popinga tizenöt éves, gesztenyebarna hajú lánya a lámpa alá tette a füzetét, és hosszú ideig tanulmányozta nagy, komoly szemével, amely nem fejezett ki semmit, vagy talán csak senki sem értette őt.
A dolgok a megszokott rendjük szerint folytak. Carl, a tizenhárom éves fiú, odatartotta homlokát anyjának, majd apjának, megölelte nővérét, és felment aludni a szobájába.
A kandalló még mindig duruzsolt, és Kees szórakozottan megkérdezte:
– Mit csinálsz, anya?
A gyerekek miatt hívta anyának.
– Beteszem az új képeket az albumba. – A felesége negyvenéves volt, ugyanolyan finom és méltóságteljes, mint az egész ház, a lakói és a berendezése. Szinte azt lehetett volna mondani, hogy – a kandallóhoz hasonlóan – a legjobb minőségű holland feleség volt. Keesnek egyébként is szokása volt, hogy mindennel kapcsolatban folyton a legjobb minőséget emlegesse.
A minőségről szólva meg kell jegyezni, az egyetlen másodosztályú dolog a házban a csokoládéjuk volt, mégis ragaszkodtak hozzá, mert minden csomagban volt egy kép, és a képek egy különleges albumba kerültek, amely néhány év múlva a világ összes virágát tartalmazni fogja.
Popinga asszony tehát leült a nevezetes album elé, és válogatni kezdte a képeket, míg Kees a rádió gombjait csavargatta, olyannyira ügyesen, hogy a külvilágból csak egy szoprán hang jutott el hozzájuk, néha egy kis csörömpöléssel vegyítve a konyhából, ahol a cseléd az edényeket mosogatta.
A szivar füstje a nehéz levegőben nem szállt a plafon felé, hanem megült Popinga arca körül, aki párszor legyintett a kezével, mintha ökörnyálat próbálna elhessegetni maga elől.
Nem ezt csinálta vajon már tizenöt éve, ugyanezekkel a berögzült mozdulatokkal?
Ezen az estén azonban, kevéssel negyed kilenc előtt, mikor a szoprán befejezte trillázását és egy monoton hang olvasni kezdte a tőzsdei híreket, Kees kinyújtóztatta a lábát, a szivarjára pillantott, és habozva így szólt:
– Azon töprengek, vajon minden rendben van-e az Ocean III fedélzetén.
Csönd volt, csak a kandalló mormogása hallatszott. Popinga asszony beillesztett még két képet az albumába, és Frida új oldalt kezdett a füzetében.
– Azt hiszem, jobb lesz, ha megyek, és megnézem.
Ekkor dőlt el a sorsa. Még maradt egy kis ideje, hogy elszívjon pár millimétert a szivarjából, hogy kinyújtóztassa a lábát, hogy hallgassa, amint a Hilversum zenészei hangolni kezdenek, aztán Kees elindult a végzete felé.
Ettől kezdve életének minden másodperce töményebb volt, mint eddigi életének az összes perce együttvéve, minden mozdulata jelentőségre tett szert, akár egy államférfié, akinek a legkisebb rezdülését is hírül adják az újságok.
A cselédlány behozta szürke télikabátját, szőrmével szegett kesztyűjét és kalapját. Kalucsnit húzott a lábára, ahogy a férfi engedelmesen felemelte, egyiket a másik után.
Átölelte a feleségét és a lányát, akiről most se tudta kitalálni, mire gondol, talán semmire, majd a folyosón eszébe jutott, hogy mehetne a biciklijével is, amely mindenhol nikkelezett volt, és sebességváltós, a lehető legszebb, amit csak el lehet képzelni.
Végül a gyaloglás mellett döntött, kilépett a házból, és elégedetten pillantott vissza rá. Inkább villa volt, mint ház, ő maga rajzolta a terveit, felügyelte az építkezést, és ha nem is a kerület legnagyobb háza volt, afelől meg volt győződve, hogy a legjobban tervezett és a legtetszetősebb.
A negyed maga is új volt, a Delfzijl út mellett, és vajon nem ez volt-e Groningen legkellemesebb és legtisztesebb kerülete?
Popinga élete efféle apró örömökből állt, amelyek valódi örömök voltak, hiszen senki sem állíthatta egy első osztályú holmiról, hogy nem első osztályú, egy jól felépített házról, hogy nincs jól felépítve, és azt sem lehetett tagadni, hogy Oosting hentesboltjában volt kapható a legjobb húst Groningenben.
Száraz és csípős hideg volt. Gumitalpa ropogott a fagyott havon. Kezét mélyen a kabátja zsebébe dugva, szivarral a szájában lépkedett a kikötő felé, és komolyan aggódott, hogy mindent rendben talál-e az Ocean III fedélzetén.
Nem csak ürügyül szolgált ez a séta arra, hogy elmenjen hazulról. Noha az is igaz, hogy nem volt kellemetlenebb a hűs éjszakában járni, mint a házának egyhangú melegében szunyókálni. De nem mert volna arra gondolni, hogy bármilyen hely a világon hívogatóbb lehet, mint a saját otthona. Épp ezért pirult el, mikor meghallotta egy elrobogó vonat zaját, és furcsa, nosztalgiaszerű érzés fogta el.
Az Ocean III azonban kétségtelenül valóság volt, Popinga éjszakai látogatása pedig szakmai kötelesség. Az irodavezetői és a felhatalmazott képviselői tisztségeket töltötte be a Julius de Coster és fia kereskedőháznál. A vállalat nemcsak Groningenben, hanem a fríz vidék egész holland részén a hajósok legnagyobb szállítója volt, kötelektől kezdve a kátrányon át a szénig mindent árultak, nem feledkezve meg az alkoholról és az élelmiszerről sem.
Az Ocean III, amelynek éjfélkor kellett elhagynia a kikötőt, hogy dagály előtt kihajózhasson a csatornán, egy nagyobb rendelést kapott késő délután.
Kees már messziről észrevette a háromárbocos teherszállítót. A Wilhelmina-csatorna partja kihalt volt, csak hajókötelek akadtak az útjába, amelyeken ügyesen átlépkedett, majd tapasztalt mozdulatokkal felmászott a kötélhágcsón, és egyenesen a kapitány kabinjához sietett.
Meglehet, a sors egy utolsó esélyt adott neki. Még sarkon fordulhatott volna, de gyanútlanul benyitott, mire egy nagydarab, vörös képű férfi káromkodások és sértések özönét zúdította rá.
A lehető legváratlanabb esemény történt a Julius de Coster és fia vállalatnál: a tankhajó, amelynek hétkor kellett volna szállítania az üzemanyagot – maga Kees adta le a rendelést –, nem érkezett meg. Nem csak a hajó maradt el, de egy lélek sem volt az Ocean III fedélzetén, és a megrendelt készleteknek sem volt semmi nyoma.
Öt perccel később Popinga elnézéseket mormolva mászott le az Ocean III-ról, remélve, hogy félreértésről lehet szó, amely hamarosan tisztázódni fog.
A szivarja kialudt. Már bánta, hogy nem biciklivel jött, és szaladni kezdett, igen, végigrohant az utcákon, mint egy kamasz, annyira megrémítette a gondolat, hogy a hajó üzemanyag nélkül elszalasztja az apályt, és talán le kell mondani a rigai útját is. Bár maga Kees nem hajózott, kijárta a tengerésziskolát és letette a szakvizsgát. És úgy érezte, hogy a történtek szégyenbe hozták a cégét, őt magát és a tengerészeket is.
Vajon nem éjszakázott Julius de Coster véletlenül az irodájában, ahogy máskor is tette? Nem, Popinga nem találta ott, és kimerültsége ellenére habozás nélkül főnöke háza felé indult, egy impozáns épület felé – bár az övénél régebbi volt és kevésbé kényelmes, a város többi házához hasonlóan. Csak a küszöbön, csengetés közben jutott eszébe, hogy eldobja a szivarvéget, és összeszedje a mondandóját…
Messziről léptek közeledtek, és egy kémlelőnyíláson át a cseléd közömbös szeme mérte végig Popingát. Nem, Julius de Coster úr nincs odahaza. Kees nem jött zavarba, Coster feleségével kívánt beszélni, aki valódi úriasszony volt, egy vidéki kormányzó lánya, és igazán nem volt illendő efféle kereskedelmi ügyekkel zavarni.
Végül kinyílt az ajtó. Popinga sokáig várakozott a három márvány lépcsőfok alján, egy cserepes pálma szomszédságában, majd a cseléd jelezte, hogy beléphet. Egy narancsfényű szobában selyemköntösbe öltözött nő fogadta, jádeszipkás cigarettával a kezében.
– Mit óhajt? A férjem jó ideje elment itthonról, be kell fejeznie egy sürgős munkát az irodában. Miért nem ott kereste fel?
Popinga utóbb sose felejtette el a köntös látványát, sem a nő tarkóján kontyba tekert barna haját, sem a fensőbbséges közömbösségét, ahogy a férfi sűrű elnézést kérések közepette kihátrált a szobából.
 
Fél óra múlva Kees minden reménye elszállt, hogy útnak indítsa az Ocean III-at. Visszatért az irodába, arra az esetre, ha esetleg elkerülték volna egymást a főnökével útközben. Majd elindult egy forgalmasabb úton, ahol a boltok a karácsony közeledte miatt még nyitva tartottak. Valaki megszorította a kezét.
– Popinga!
– Claes!
Dr. Claes volt az, egy gyermekorvos, akivel ugyanabba a sakk-klubba jártak.
– Nem jössz a ma esti sakkversenyre? Úgy tűnik, hogy a lengyel ki fog kapni…
Nem, Popinga nem akart menni. Egyébként is, mindig kedden ment a klubba, aznap pedig szerda volt. Mivel az imént a hidegben futott, kipirosodott az arca, a lélegzete pedig forró volt.
– Jut eszembe, meglátogatott Arthur Merkemans…
– Kicsit összeszedhetné magát!
– Nem pont ezt mondtam neki én is?
Majd dr. Claes elindult a klub felé, magára hagyva Popingát egy újabb bosszúsággal. Mi késztethette a doktort arra, hogy szóba hozza Popinga sógorát? Nem akad-e minden családban egy többé-kevésbé szégyellni való alak?
Merkemans egyébként sem tett semmi rosszat. Legfeljebb a nyolc gyerekét lehetett volna a szemére vetni, de régebben még jó állása volt egy aukciósházban. Egy szép napon kirúgták. Sokáig maradt munka nélkül, eleinte túl válogatós volt, aztán épp ellenkezőleg, bármit elvállalt, és a dolgok egyre rosszabbra fordultak.
Már mindenki ismerte, mert pénzt kéregetett boldog-boldogtalantól, miközben balszerencséjéről és nyolc gyerekéről panaszkodott.
Ez meglehetősen kínos volt. Popingának azonnal görcsbe rándult a gyomra, és rosszallva gondolt sógorára, aki így elhagyta magát, a feleségének pedig újabban az lett a szokása, hogy kalap nélkül járt bevásárolni.
Na de annyi baj legyen! Bement egy boltba, hogy vegyen még egy szivart, és úgy döntött, hogy az állomás felé indul haza. Nem volt sokkal hosszabb ez az út sem, mint a csatorna mentén. Tudta, hogy nem bírja majd megállni, hogy el ne újságolja a feleségének:
– Képzeld csak, a bátyád meglátogatta dr. Claest.
Az asszony tudni fogja, hogy mit jelent ez, és csöndben sóhajt egyet. Mindig így tett, mikor a testvérét emlegették!
Popinga elhaladt a Saint-Cristophe-templom mellett, balra fordult egy nyugodt kis utcácskába, ahol a járdán vastagon állt a hó, és súlyos ajtók sorakoztak, vaskopogtatókkal. Eszébe jutott a karácsony, de nem akart törődni vele, mert jól tudta, hogy a harmadik lámpa után más gondolatai fognak támadni.
Nincs szó semmi komolyról, csak egy pár pillanatig tartó zavarról, amely mindig elfogta, ha sakkozás után erre indult hazafelé.
Groningen erkölcsös város volt, ahol az Amszterdamhoz hasonló helyekkel ellentétben a járókelő nem kerülhetett olyan helyzetbe, hogy egy szégyentelen nő megkörnyékezze.
Mégis, az állomástól száz méterre magányos ház állt, polgári, díszes külsővel, amelynek ajtaját a leghalkabb kopogásra is kinyitották.
Kees sose tette be oda a lábát. De sokszor hallotta, hogy a klubban beszélnek róla. Ami őt illeti, így vagy úgy, de hűséges maradt a feleségéhez.
Mégis, mikor esténként elhaladt a ház előtt, különös gondolatai támadtak, és ezen az éjszakán a szokásosnál is izgatottabb volt, miután Costerné a köntösében fogadta. Eddig csak messziről látta őt, utcai ruhában. Tudta róla, hogy még csak harmincöt éves, míg az „ifjabb” Julius de Coster már hatvan is megvolt.
Elhaladt a ház előtt… Egy pillanatra megállt, és két árnyat vett észre a függöny mögött, az első emeleten… Már látta az állomást, ahonnét éjfél után öt perccel indult az utolsó vonat. Előbb azonban a Petit-Saint-Georges fogadó következett, amely enyhébben ugyan, de ugyanazt az érzést váltotta ki belőle, mint az imént elhagyott épület.
Régebben, mikor még postakocsival közlekedtek, itt állt a Grand-Saint-Georges nevű fogadó, amelytől nem messze nyitott egy kocsma, a Petit-Saint-Georges. Csak az utóbbi maradt meg, egy pincehelyiségben, amelynek az ablakai a járdára néztek, és szinte mindig üres volt, csak a többi kocsma bezárása után tértek be ide a német és angol tengerészek.
Popinga sose tudta megállni, hogy be ne pillantson az ablakán, noha semmi különös látnivaló nem akadt odabent: megfeketedett tölgyfa asztalok, padok, bárszékek, és a túlsó felén a pult, mögötte a testes tulajjal, aki a golyvája miatt nem viselhetett galléros inget.
Miért tette rá a Petit-Saint-Georges züllött hely benyomását? Talán azért, mert hajnali kettőig vagy háromig nyitva tartott? Talán mert több gines- és whiskysüveg sorakozott a polcokon, mint máshol? Talán mert a föld alatt volt?
Kees most is, mint mindig, bepillantott, és a következő másodpercben az ablakhoz nyomta az orrát, hogy jobban lásson, és biztos legyen abban, hogy nem tévedett, vagy inkább meggyőzze magát arról, hogy tévedett.
Groningenben kétféle vendéglátóhely működött: a verlof, ahol csak alkoholmentes italokat árultak, és a vergüning, ahol alkoholt is felszolgáltak.
Kees szégyellte volna betenni a lábát egy vergüning intézménybe. A tekézésről is inkább lemondott, csak mert egy ilyen kocsma egyik termében rendezték be a pályát.
A Petit-Saint-Georges a vergüning fogadók mintapéldánya volt. És mégis, a pincehelyiségben egy olyan férfi ivott, aki semmiképp sem lehetett más, mint maga ifjabb Julius de Coster!
Ha Kees azonnal a sakk-klubba sietett volna, és elújságolta volna dr. Claesnek vagy bárki másnak, hogy Julius de Costert látta a Petit-Saint-Georges-ban, részvéttel néztek volna rá, azt ajánlva, hogy aludja ki magát minél előbb.
Vannak olyanok, akik számlájára néha el lehet sütni egy tréfát. Na de Julius de Coster…
Már a szakálla is tiszteletet parancsoló volt. Hát még a fellépése! És a fekete ruhái! És a híres kalapja, ez az átmenet a keménykalap és a cilinder között…
Nem! Elképzelhetetlen volt, hogy Julius de Coster leborotválja a szakállát! Éppilyen elképzelhetetlen volt, hogy egy nem rá szabott, túl bő barna öltönyt viseljen. Mindennek a tetejébe itt látni őt, a Petit-Saint-Georges egyik asztalánál, egy vastag aljú pohárral, amelyben nem lehetett más, csak gin…
A férfi ekkor az ablak felé nézett, ő maga is meglepettnek tűnt, és kicsit előrébb hajolt, hogy jobban lássa Popingát, aki az ablakhoz nyomta az orrát.
Még elképesztőbb volt, hogy intett felé, mintha azt mondaná:
– Jöjjön csak be!
Kees belépett, bűvöletbe esve, ahogy állítólag a kígyó pillantása babonázza meg az áldozatait. A kocsmáros, aki éppen a poharakat mosta, odakiáltott a pult mögül:
– Nem tudja becsukni az ajtót, mint mindenki más?
Valóban ő volt, Julius de Coster! Egy székre mutatott maga mellett, és azt mormolta:
– Kiment a hajóhoz, ugye?
Majd, meg se várva a választ, olyasmit mondott, amit még sohasem lehetett hallani tőle:
– Szívták a fogukat rendesen, mi?
Szünetet se tartva hozzátette:
– Talán kémkedik utánam, hogy rám talált?
A legfurcsább az volt, hogy nem is látszott dühösnek, rosszallás nélkül mondta ezt, egy kis mosoly kíséretében. Intett a kocsmárosnak, hogy töltse újra a poharakat, majd az utolsó pillanatban meggondolta magát, és inkább az egész üveg italt az asztalhoz kérte.
– Nézze, De Coster úr, ma este valami nagyon súlyos…
– Igyék előbb, Popinga úr!
Szokása volt Popinga urazni Keest, ahogy a legalacsonyabb beosztású munkatársakat is urazta. Aznap este azonban némi iróniával ejtette ki a szót, és mintha élvezte volna beosztottja zavarát.
– Azért tanácsolom, hogy igyon – és melegen ajánlom, hogy igya ki fenékig a poharát, ha tudja –, az alkohol segít majd megemészteni, amit mondani fogok… Nem számítottam rá, hogy ma este találkozunk… Láthatja, hogy én is ittam már egy kicsit, ettől csak bizalmasabb lesz a beszélgetésünk…
Be volt rúgva! Popinga megesküdött volna rá. Ráadásul úgy volt berúgva, mint aki hozzá van szokva, és nem csinál nagy ügyet belőle.
– Kellemetlen ez a történet az Ocean III-mal, remek hajó, és a szerződés szerint hét napon belül Rigában kell lennie… de ami történt, az még ennél is kellemetlenebb mások számára, például a maga számára, Popinga úr!
Beszéd közben töltött magának, felhajtotta, és Kees felfigyelt mellette a padon egy nagy, puha csomagra.
– Főleg azért kellemetlen, mert feltételezem, nem tett félre semennyi pénzt, és így kerül az utcára, akár a sógora…
Már ő is Merkemansról beszél?
– Igya ki a poharát, kérem… Maga értelmes ember, elmondhatok magának mindent. Képzelje csak, Popinga úr, holnap délelőtt a Julius de Coster és fia kereskedőház csődöt fog jelenteni, és a rendőrség a keresésemre indul…
Kees szerencsére túl volt már két pohár ginen. Így még reménykedhetett benne, hogy az alkohol torzítja el a látását, és nem Julius de Coster ül előtte ördögi vigyorral az arcán, frissen borotvált állát simogatva.
– Nem fog mindent megérteni, amit mondok, mivel maga igazi holland, de később, ha majd végiggondolja, Popinga úr…
Mindig más hangsúllyal mondta ki a „Popinga urat”, mintha élvezné a megszólítás ízét.
– Az első tanulság az, hogy maga, bár jó eszű, és nagy véleménnyel vagyok magáról, mégis csapnivalóan végezte az irodavezetői munkáját, mert nem vett észre semmit… Már több mint nyolc éve, Popinga úr, olyan spekulációkat folytattam, amik enyhén szólva is kockázatosak…
A kocsmában még melegebb volt, mint Kees otthonában, azzal a különbséggel, hogy itt erőszakos, száraz hő áradt egy szörnyű öntöttvas kályhából, amilyet kis pályaudvarokon is használtak. A levegőben gin szaga terjengett, a földön forgács volt szétszórva, az asztalon nedves vízkörök csillogtak.
– Igyon, kérem, és ne feledje, hogy ez a vigasz mindig elérhető lesz. Mellesleg, mikor utoljára láttam a sógorát, ő mintha már rájött volna erre… Szóval felment a hajóra, és aztán?
– Elmentem az ön házához.
– Találkozott a bájos De Costernével? Claes doktor is ott volt?
– De hát…
– Ne jöjjön zavarba, Popinga úr! Már három éve, szinte napra pontosan – mert egy karácsony éjszaka kezdődött –, hogy a feleségem megcsal Claes doktorral.
Ivott, aprókat szippantott a szivarjából, és Kees egyre inkább egy gótikus ördögszoborhoz hasonlónak látta, amilyet a templomok ajtaján látni, amelytől el kellett fordítani a gyerekek tekintetét.
– Ami engem illet, hozzáteszem, hogy minden héten ellátogattam Amszterdamba Pamélához… Emlékszik Pamélára, Popinga úr?
Az ember szinte kételkedett benne, hogy részeg, olyan nyugodtan beszélt, míg Popinga, mint egy félnótás, elvörösödött Paméla nevének hallatán.
Talán Popingát nem izgatta az a nő, mint mindenki mást? Ahogy nyilvánosházból, úgy kabaréból is csak egy volt a városban, hajnali egyig látható táncos műsorral.
Popinga sosem járt ott, de hallotta, ahogy Paméláról beszélnek, egy kissé molett, barna hajú, selypítő bárhölgyről, aki két évig lakott Groningenben, merész öltözékben sétálgatott az utcán, a város hölgyei pedig elfordították a fejüket, ha meglátták.
– Igen! Én tartottam el Pamélát… Én fizettem a hotelszobáját a Carltonban, Amszterdamban, ahol megismerkedtem a bájos barátnőivel is. Kapiskálja már, Popinga úr? Ugye nem részeg annyira, hogy ne értene? Ragadja meg az alkalmat, kérem! Holnap, ha visszagondol arra, amit mondtam, más emberré válik, és talán kezd valamit az életével…
Azzal felnevetett. Ivott, újratöltötte a poharát, és a társáét is, akinek már kissé elhomályosodott a látása.
– Tudom, sok ez egyszerre, de nem lesz alkalmam második leckét adni magának. Úgyhogy próbáljon minél többet megemészteni! Gondoljon arra a szerencsétlen, tökkelütött alakra, aki eddig volt. Mert az volt. Mondjak egy példát? Az üzletünkkel kapcsolatos. Letette a tengerészvizsgát, és büszke rá… A Julius de Coster cégnek öt „klippere” van, amelyek az ön gondjaira voltak bízva. Mégsem vette észre, hogy az egyik csak csempészárut szállított, a másikat pedig az én parancsomra süllyesztették el a biztosítási összeg miatt!
Ettől fogva valami váratlan dolog ment végbe. Keest, várakozásával ellentétben, szinte természetfeletti nyugalom szállta meg. Talán az alkohol hatására? Mindenesetre a szeme se rebbent, mozdulatlanul hallgatta a főnöke beszédét.
Bár… a vállalat öt hajójának puszta neve is nagy hatással volt rá. Éléonore IÉléonore IIÉléonore III, és így tovább az ötödikig! Mind az öt arról a hölgyről volt elnevezve, akit Kees
nemrég látott hálóköntösben, hosszú cigarettával az ajkai között, vagyis De Costernéről, aki a férje szerint Claes doktor szeretője volt!
Ám a szentségtörés még nem volt teljes: Ifjabb Julius de Costeren és nején kívül létezett egy harmadik személy a családban, akit ilyen zavaros ügyek nem érinthettek: idősebb Julius de Coster, az előbbi apja, a vállalat alapítója, aki 83 éves kora ellenére mindennap ott trónolt puritán irodájában.
– Lefogadom – folytatta a fia –, magának fogalma sincs arról, hogy az a lókötő apám hogyan szerezte a vagyonát… A búr háborúk idején. Elszállította Dél-Afrikába az összes befulladt lövedéket, amire a német és a belga gyárakban rá tudta tenni a kezét. Most már teljesen szenilis, fogni kell a kezét, mikor aláír valamit. Hozzon még egy üveggel, kocsmáros! Igyon, kedves Popinga úr. Holnap, ha kedve támad, elismételheti ezt a beszélgetést a tisztelt polgártársainknak. Én a magam részéről hivatalosan halott leszek!
Kees valószínűleg teljesen be volt rúgva, de azért odafigyelt a főnöke minden szavára, és arcának minden rezdülésére. Csak épp úgy tűnt neki, mintha a jelenet egy álomvilágban játszódna le, ahová figyelmetlenségből keveredett, és ha sikerül kijutnia belőle, akkor folytathatja a mindennapi életét.
– Végül is maga miatt aggódom a legjobban… Ne felejtse el, hogy maga ragaszkodott ahhoz, hogy az én vállalkozásomba fektesse a megtakarításait. Ha visszautasítom, megsértődött volna. És a maga ötlete volt az is, hogy húsz éven át fizetendő hitelből építse fel a házát, így most, ha nem tudja fizetni a legközelebbi törlesztőrészletet…
Váratlanul ijesztő jelét adta annak, hogy átlátja a helyzetet.
– A következő részletet december végén kell befizetnie, ugye?
Úgy tűnt, őszintén aggasztja a dolog.
– Esküszöm magának, hogy mindent megtettem, amit tudtam… de balszerencsém volt, értse meg! Spekuláltam a cukor árára, az küldött végleg padlóra, és inkább nulláról kezdem valahol máshol, mint hogy ezekkel a karót nyelt hülyékkel vesződjek. Elnézést, nem magáról beszélek. Maga jó fiú, és ha más nevelést kapott volna… Egészségére, öreg barátom, Popinga!
Kihagyta az „urat”!
– Higgye el, az itteniek nem érik meg a fáradságot, hogy az ember jó színben tűnjön fel előttük. Hülyék mind! Még elvárják, hogy játsszuk az erényest, ők, akik ott vernek át, ahol tudnak. Nem akarom elszomorítani, de eszembe jutott a lánya, a múltkor láttam az utcán. Nos, köztünk szólva, egyáltalán nem hasonlít magára, a sötét hajával, az álmos szemével, úgyhogy nem lepődnék meg, ha más lenne az apja… de hát végül is mindegy. Semmi jelentősége sincs, ha az ember maga is csal. Viszont ha tisztességesen akar játszani, és úgy verik át…
Többé már nem a társához beszélt, hanem magához, és levonta a következtetést:
– Sokkal jobban megéri, ha mi csalunk először. Mi is a kockázat? Ma este leteszem ifjabb Julius de Coster ruháit a csatorna partján. Holnap mindenki azt fogja hinni, hogy inkább öngyilkos lettem, mint hogy elviseljem a szégyent, és ezek a tökkelütöttek rá fognak költeni a fene tudja mennyi guldent, hogy végigkotorják a medret. Közben az éjfél után öt perccel induló vonat messze fog vinni innét… figyeljen már!
Kees megrezzent, mintha álmából keltették volna fel.
– Próbálja felfogni, amit mondok, ha még nem túl részeg. Először is tudnia kell, hogy nem lekenyerezni akarom. De Coster nem fizet le senkit, és csakis azért meséltem el ezt az egészet, mert tudom, hogy úgyse fogja világgá kürtölni… Ért engem? Próbálom a maga helyébe képzelni magam. Voltaképp egy fityingje sincs, és ahogy az ingatlankezelő társaságot ismerem, az első kimaradt törlesztő után kirakják a házából. A felesége nem fog örülni, ha megtudja. Mindenki azt fogja hinni, hogy a bűntársam volt. Talán sikerül új állást találnia, talán nem, ugyanolyan pácban lesz, mint a sógora, Merkemans. Van a zsebemben ezer gulden. Ha itt marad, akkor nem tehetek magáért semmit. Ötszáz gulden nem húzza ki a csávából. De ha véletlenül holnapra megérti… Tessék, fogja, öregem!
Majd De Coster egy váratlan gesztussal a társa felé tolta a bankók felét.
– Tegye el! Ez még nem minden… Még maradt pár lehetőségem, hamarosan újra egyenesbe jövök… Várjon! Van egy újság, amit harmincöt éve olvasok, és ezután is fogom… a Morning Post. Ha nem marad itt, és szüksége lenne valamire, adjon fel egy hirdetést Kees aláírással. Arról felismerem… Most pedig, ha megkérhetem, tartson velem… Bosszantana, ha így kéne elmennem, egyedül, mint egy nyomorult… Mennyivel tartozom, főúr?
Fizetett, megfogta a csomagját a zsinegnél, és meggyőződött róla, hogy társa még képes megállni a lábán.
– Ne a kivilágított utcákon menjünk. Fontolja meg, amit mondtam, Popinga! Holnap én már halott leszek, még ez a legjobb, ami az emberrel történhet…
Elsétáltak a hírhedt „ház” előtt, ám Keesre most nem tett semmilyen hatást, annyira elfoglalták a gondolatai és a lelki egyensúlyának megőrzése. Automatikusan a főnöke csomagjáért nyúlt, hogy segítsen neki, de az elutasította.
– Erre jöjjön, erre biztonságosabb…
Az utcák kihaltak voltak. Groningen aludt, kivéve a Petit-Saint-Georges-ot, a „házat” és az állomást.
Ami ezután következett, olyan volt, mint egy álom. Eljutottak a Wilhelmina-csatorna széléig, nem messze az egyik Éléonore-tól, az Éléonore IV-től, amely sajtot szállított Belgiumba. A hó keményre fagyott, mint a jég. Kees ösztönösen karon fogta munkaadóját, nehogy megcsússzon, ahogy a csatorna szélére pakolta a ruháit a csomagból. Popinga megpillantotta a híres kalapot, de nem volt kedve mosolyogni.
– Ha nem túl álmos, kikísérhet az állomásra. A harmadik osztályra vettem jegyet.
Igazi éjszakai vonathoz értek, amely álmosan, piszkosan, elhagyatottan állt a peron végén, mellette az állomásfőnök narancsszínű sapkában, arra készülve, hogy megfújja a sípját, mielőtt elmenne lefeküdni. Az egyik fülkében olaszok – vajon honnét pottyantak ide? – rendezkedtek be alaktalan csomagjaik között, egy daróckabátos fiatalember pedig felszállt egy első osztályú kocsiba, előtte két kalauzzal. Levette a kesztyűjét, hogy aprót keressen a zsebében.
– Nem jön velem?
De Coster ezt nevetve mondta, Keesnek mégis elakadt a lélegzete. A részegsége ellenére, vagy éppen amiatt, sok mindent megértett, és el akarta mondani…
Nem, ez nem volt alkalmas pillanat. És még Keesnek sem volt egészen világos… Julius de Coster azt hihette volna, hogy nagyzolni akar.
– Fel a fejjel, szegény öregem. Ilyen az élet, láthatja! Ne feledje a hirdetést a Morning Postban! De ne keressen túl gyorsan, mert kell egy kis idő, míg…
A vagonok ekkor meglódultak, előrerugaszkodtak, majd visszagurultak, és Kees Popinga sosem emlékezett rá, hogyan jutott haza aznap éjjel, sem arra, hogyan pillantotta meg még utoljára az árnyakat a „ház” egyik redőnye mögött, ez alkalommal a másodikon, sem arra, hogyan vetkőzött le anélkül, hogy „anya” bármi furcsát észrevett volna rajta.
Öt perccel később az ágy rémisztő hullámzással mozogni kezdett, és Kees csak a lepedőbe tudott kapaszkodni, azzal a nyomasztó érzéssel, hogy egy pillanat múlva kiborul a Wilhelmina-csatornába, és az Ocean III legénysége semmit se fog tenni, hogy megmentse.
 
A Kiadó engedélyével.

 

A szerző életrajza