FőképFülszöveg:
„– Asszonyom, volt idő, amikor szívélyesebb volt a viszonyunk. Hajdan meghallgatta a véleményemet. Hadd adjak most is egy tanácsot. Hagyja a terveket, a cselszövést. Szabaduljon meg ezek terhétől. Vonuljon vissza, és éljen nyugalomban, míg meg nem születik a gyermek. Ne kockáztassa az egészségét azzal, hogy felizgatja magát. Ön mondta, hogy a viszály és harag már születése előtt rányomhatja egy gyermekre a bélyegét. Fogadja most el a király vágyait. Ami pedig Jane-t illeti, valóban sápadt és jelentéktelen, nemde? Tegyen úgy, mintha észre sem venné. Fordítsa el fejét az olyan látványtól, amit nem az ön szemének szántak.
A nő ökölbe szorított kezét térdére helyezi és előrehajol. – Én is adok önnek tanácsot, Cremuel. Béküljön meg velem, még mielőtt megszületik a gyermekem. Mert még ha lány is, szülök majd másikat. Henrik engem sosem hagy el. Épp eleget várt rám. És rám megérte várnia. Ha most elfordulna tőlem, akkor annak a nagyszerű és rendkívüli munkának is hátat fordítana, amelyre azóta került sor a birodalomban, hogy én vagyok a királyné – a reformációra céloztam. Henrik sosem tér vissza Rómához. Sosem hajtja meg a térdét. A koronázásom óta Anglia megújult. Nélkülem nem létezhet.
Nem biztos, hölgyem, gondolja Cromwell. Ha kell, én le tudom önt választani a történelemről.”
 
2012-ben újra Hilary Mantel kapta a Booker-díjat, ezúttal a Holtaknak menete című művéért, s ezzel a díj történetében ő lett az első szerző, aki egy trilógia két részével is nyerni tudott. A rangos elismerés odaítélésének egyik fő oka az, hogy Mantel forradalmian újította meg a történelmi regény műfaját, s új könyve a Farkasbőrben című regényben már megismert komplex, modern stílusban folytatja a Tudor-kori angol történelem egyik elhíresült eseményének felidézését, annak minden tisztázatlanságával és kétértelműségével. Figyelme középpontjában továbbra is VIII. Henrik államminisztere, Thomas Cromwell áll, valamint az, hogy milyen szerepet játszott az előző kötetben királynévá koronázott Boleyn Anna sorsának beteljesülésében.


Részlet a regényből:
I
Sólymok
Wiltshire, 1535 szeptembere

Gyermekei aláhullanak az égből. Cromwell lóhátról figyeli őket, mögötte a távolba nyúlnak Anglia mezői; a lányok aranyló szárnnyal suhannak lejjebb, tekintetük megtelik vérrel. Grace Cromwell a híg levegőégben lebeg. Némán csap le prédájára, némán siklik vissza Cromwell kesztyűjére. Ámde a hangok, melyeket ezután kiad magából, a tollak suhogása, a szárnyhegyek surrogása, csapdosása, verdesése, a torkából feltörő halk kotyogás, mind-mind a felismerés neszei: bensőségesek, leánygyermekre vallanak, van bennük egy csöpp rosszallás. Begyén vérfoltok, karmaihoz húscafat tapad.
Később Henrik így szól majd: – A lányai ma jól repültek.
Az Anne Cromwell névre hallgató sólyom ott billeg Rafe Sadler kesztyűjén, aki könnyed csevegésbe merülve lovagol a király mellett. Fáradtak; a nap már lehanyatlófélben, a kantárt lazán odavetik a lovak nyakára, így ügetnek vissza, Wolf Hall felé. Cromwell holnap a feleségét és két húgát hozza ki magával vadászni. E halott nők, kiknek csontjai London agyagos földjébe süppedtek el, immár sólyomtestekbe vándoroltak át. Súlytalanok, a felső légáramlatok hátán vitorláznak. Nem szánnak senkit. Nem felelnek senkinek. Létük egyszerű. Lepillantva mást sem látnak, csak prédájukat és a vadászokon ékeskedő kölcsön-tollakat: egy cikázó, meg-megránduló világot, egy tájat, terítve ebédjükkel.
Ilyen volt az egész nyár, egyetlen hatalmas tobzódás: az elejtett zsákmányt feldarabolták, csak úgy szállt a szőr meg a toll; a vadászebeket kiverték, majd beterelték, a megfáradt lovakat ápolgatták, a nemesurak zúzódásaikat, ficamaikat, vízhólyagjaikat gyógyítgatták. Henrik pedig legalább néhány napon át napfényben fürdött. Dél előtt valamivel nyugat felől felhők úsztak be az égre, hatalmas, illatos cseppekben eleredt az eső; de aztán perzselő forrón újra előbújt a nap, s az ég most oly derült, hogy akár egyenesen fel lehetne látni a mennyekbe és kikémlelni, miben mesterkednek épp a szentek.
Leszállnak, átadják a lovaikat a lovászfiúknak és a király szolgálatára vannak; Cromwell gondolatai azonban eközben máris a papírmunkára terelődnek: a Whitehallból érkező hírekre, melyeket vágtában küldenek le az udvar vándorlásának megfelelően változó postaútvonalakon. A Seymourék körében elköltött vacsora alatt meghallgatja az összes történetet, amelyet a háziak el kívánnak mesélni; azt is, amellyel a király áll elő, aki ma este borzas és boldog és szeretetreméltó. Amikor ura nyugovóra tér, megkezdődik Cromwell dolgos éjszakája.
Bár a napnak már vége, Henriknek mintha nem akaródzna bemenni. Csak ácsorog, nézelődik, beszívja a ló verejtékének a szagát; homlokát széles, téglavörös sávban megégette a nap. Még reggel elhagyta valahol a kalapját, s így az udvari szokás szerint a vadásztársaság min-den tagjának le kellett venni a magáét. A király visszautasított minden ajánlatot a fejfedő pótlására. Miközben az alkony végigoson a réteken és erdőkön, a szolgák útnak erednek, hátha valahol a sötétlő füvön észreveszik, ahogy meglebben a fekete tolldísz, vagy megcsillan Henrik vadászjelvénye, egy aranyból kovácsolt, zafírszemű Szent Hubertus.
– A levegőben már érződik az ősz. Ön is tudja, hogy nem sok ilyen napban lesz részünk; hadd álldogáljunk hát kicsinyég, miközben Wolf Hall lovászfiúi körülöttünk sertepertélnek, és Wiltshire-re meg a nyu-gati megyékre kéklő homály borul; ácsorogjunk még egy darabig – a király Cromwell vállára teszi a kezét, és csevegésével felidézi a nap tájait, a zöld csalitokat, csobogó patakokat, a vízparti égerfákat, a kilencre felszálló hajnali ködöt; a rövid záport, a még fel sem kelt és már elült szellőt; a mozdulatlanságot, a délutáni hőséget.
– Uram, hogyan lehet, hogy nem kapta meg a nap? – tudakolja Rafe Sadler. Vörös hajú, akárcsak a király, az arca mostanra foltos, szeplős rózsaszínes árnyalatot öltött, s mintha még a szeme is sajogna. Thomas Cromwell csak megvonja a vállát; miközben befelé lépdelnek, átveti a karját Rafe vállán. Annak idején úgy vándorolt át teljes Itálián – a csatatéren éppúgy, mint a bankárok hivatali helyiségeinek homályba vesző arénáján –, hogy nem vesztette el londoni sápadtságát. Csibész gyerekkora, a folyó mellett, a mezőkön töltött napjai: a bőre éppoly világos maradt mindvégig, amilyennek az Úr megteremtette.
– Cromwell akár a liliom – jelenti ki a király. S ezenkívül nincs is más, amiben akár erre, akár más virágra hasonlítana. Miközben így élcelődik vele, a társaság lassan a vacsora felé vonul.

A király júliusban, Morus Tamás halálának hetében hagyta el White-hallt, egy nyomorúságos, csepergős héten; a királyi kíséret lovai csüdig a sárba süppedve kocogtak Windsor felé. A körút során azóta meg-járták a nyugati megyéket; Cromwell segédei elvégezték Londonban a királyi megbízatásokat, majd augusztus derekán beérték az ország-járó társaságot. A király és kísérete jókat alszik rózsás árnyalatú téglából rakott új házakban, meg régiekben, melyek sáncai már elporladtak vagy lebontották őket, ezenkívül gyerekjátékra emlékeztető, a képzelet szüleményének tűnő kastélyokban és várakban, melyeket sosem erő-sítettek meg, s melyek falait egyetlen ágyúgolyó is úgy lyukasztaná át, mintha papírból lennének. Angliában már ötven éve béke honol. A Tudorok ezt a kötelezettséget vállalták; a béke az, amivel ők szolgálnak. Minden nemesi ház azon van, hogy a legjobb oldalát mutassa a királynak, így ez utóbbi heteket pánikszerű vakolás és fürgén elvégzett kőművesmunka jellemzi, melynek keretében a háziak nagy sietve felrakatják a Tudor rózsát saját címerük mellé. Megkeresik és eltüntetik Katalin, az előző királyné minden nyomát, kalapáccsal esnek neki Aragónia gránátalmáinak, hasadnak a gerezdek, repednek, szállnak a magok szerteszét. Ha már nincs idő kifaragtatni, akkor helyette sebtében odapingálják a címerpajzsra Boleyn Anna sólymát.
Hans csatlakozott hozzájuk a körútjukon, és készített egy rajzot Anna királynéról, csakhogy az nem nyerte el a nő tetszését; mivel is lehetne mostanság megörvendeztetni? Holbein lerajzolta Rafe Sadlert is, nyírott kis szakállával, komoly szájával és divatos kalapjával, a rövidre vágott haján egyensúlyozott tollas koronggal.
– Holbein mester, az orromat túl laposra csinálta – jegyzi meg Rafe, mire Hans:
– No de Sadler uram, hatalmamban áll talán rendbe rakni az orrát?
– Még gyerekkorában törte el – szól közbe Cromwell –, mikor a küzdőtéren rohangált. Én magam kaptam el a ló patái elől, de hogy micsoda szánalmas kis vakarcs volt, ahogy az anyja után rítt!

Megszorítja a fiú vállát.
– Ugyan, Rafe, vidulj kicsit. Szerintem igen szemrevalóan nézel ki. Emlékezz csak arra, hogy Hans velem mit művelt.
Thomas Cromwell mostanra körülbelül ötvenéves. Teste akár valami kétkezi munkásé, zömök, de hasznavehető, egyre köpcösödik. Fekete haja már őszül, sápadt, viaszos bőre mintha éppúgy ellenállna az esőnek, mint a napnak; e kettő miatt gyakran gúnyolják azzal, hogy ír lehetett az apja, holott valójában putney-i serfőző és patkolókovács volt, valamint birkanyíró, merthogy több vasat is tartott a tűzbe; kötekedő és verekedős alak, részeges és erőszakos, olyan férfi, akit gyakran állítottak bíró elé azzal, hogy megütött valakit, hogy becsapott valakit. Hogyan jutott egy ilyen ember fia erre a jelenlegi magas polcra, kérdi egész Európa. Vannak, akik úgy látják, hogy a királyné famíliájával, a Boleynek kel emelkedett fel. Mások azt mondják, hogy az egészet hajdani pártfogójának, a néhai Wolsey bíborosnak köszönheti. Cromwell a bizalmasa volt, vagyonokat keresett neki és ismerte a titkait. Megint mások szerint varázslókkal cimborál. Gyerekkorában elhagyta az országot, volt zsoldos, gyapjúkereskedő, bankár. Senki sem tudja, merre járt, kikkel hozta össze a sors, ő pedig nem siet felvilágosítani őket. A király szolgálatában sosem kíméli magát, tisztában van a saját érdemeivel és értékével, s tesz is arról, hogy elnyerje méltó jutalmát: hivatalok, ajándékok, birtoklevelek, udvarházak és gazdaságok. ért ahhoz, hogy érvényesítse az akaratát, megvan a maga módszere: elbűvöli vagy megvesztegeti az embereket, hízeleg nekik vagy megfenyegeti őket, elmagyarázza, hogy mi is a valódi érdekük, s megismerteti őket egy olyan oldalukkal, amelynek a létéről még csak nem is tudtak. A titkár úr nap mint nap olyan nagyurakkal néz szembe, akik kezük egyetlen bosszúszomjas csapásával elpusztítanák, ha tehetnék, mintha bizony holmi légy volna. Ennek teljes mértékben tudatában van, s híres az udvariasságáról, a higgadtságáról, no meg arról, hogy mily fáradhatatlanul munkálkodik Anglia ügyein. Nem szokott magyarázkodni. Nem szokása megtárgyalni sikereit. Ám valahányszor felé vetődött a jószerencse, ő mindig ott volt, ott várta a küszöbnél, készen arra, hogy az első, bátortalan kopogtatás hallatán azonnal feltépje az ajtót.
Városi házában, az Austin Friarsben ott borong a falon portréja: sötét szándékai gyapjúba-prémbe bugyolálva, keze oly erővel szorít valami iratot, mintha ki akarná préselni belőle a szuszt. Holbein elébe tolt egy asztalt, hogy ne szabadulhasson ki a helyéről, és a lelkére kötötte: Thomas, nem szabad nevetnie; aztán ebben a szellemben is folytatták: Hans munka közben dudorászott, ő meg ádáz képpel meredt a kettejük közti térbe. Amikor meglátta a befejezett portrét, így szólt: „Krisztusom, úgy nézek ki, mint valami gyilkos”; mire a fia, Gregory: „Hát nem tudtad?” A képből másolatok készülnek barátainak, meg németországi protestáns rajongóinak. Az eredetitől nem válik meg – eszem ágában sincs most, hogy már hozzászoktam, mondogatja –, így mikor belép háza előcsarnokába, rögtön meglátja saját maga különféle verzióit az alkotó folyamat különböző szakaszaiban: halványan körvonalazva, bizonyos részei tintával árnyékolva. Hol is kezdje az ember Cromwell-lel? Vannak, akik éles pillantású, apró szeménél fognak bele, vannak, akik a kalapjánál. Mások igyekeznek kerülni a problémát, és pecsétjét, ollóját festik meg, de akadnak, akik a bíborostól kapott türkizköves gyűrűt emelik ki. Bárhogy fogjanak is hozzá, a végeredmény ugyanaz lesz: senki nem szeretne egy holdtalan éjszakán szembetalálkozni a képen látható férfival, hogyha annak valami baja van vele. Walter, az apja mondogatta mindig: Ha csak rondán nézel az én Thomas fiamra, a szemedet is kivájja. Gáncsold el, és lecsapja a lábadat. De ha nem állsz az útjába, akkor igazi úriember. és mindenkinek fizet egy italt. Hans lerajzolta a királyt nyári selyemzubbonyban, kegyesen, amint vacsora után vendéglátói körében ül, az ablakszárnyak nyitva, hogy behallatsszék a késői madárdal; az első gyertyákat a kandírozott gyümölcsökkel egy időben hozzák be. Henrik körútja minden állomásán a házigazda otthonában száll meg Annával, a királynővel együtt; kíséretének a helybeli előkelőségeknél találnak szállást. Szokása a király házigazdáinak, hogy köszönetképpen legalább egyszer mulatságra hívják e másodlagos vendéglátókat a látogatás során, ami komoly terhet ró a ház-tartásokra. Cromwell megszámolta az udvarra begördülő élelmet szállító szekereket; látta a felfordulást a konyhákban, ő maga is megfordult odalent a hajnal előtti szürkés-zöldes fényben, amikor kitörlik a téglakemencéket, hogy előkészüljenek az első adag kenyér sütésére, amikor az állattetemeket nyársra húzzák, a fazekakat ráteszik a három-lábú állványokra, a baromfit megkopasztják és feldarabolják. Nagy báty-ja egy érsek szakácsa volt, s gyermekként sokat időzött a Lambeth-palota konyháiban; ismeri ennek a mesterségnek minden csínját-bínját; nem is lehet a véletlenre bízni semmit, ami a király kényelmét szolgálja. Páratlan napok ezek, gondolja Cromwell. Az erős, áradó fényben tisztán látszik minden egyes bogyó, amelyik csak megvillan a sövényben. A nap hátulról világítja meg a fákat, minden levelük aranyfényű körteként csüng. Ahogy nyugat felé tartottunk a tomboló nyárban, meg-megmerültünk egy-egy erdős völgyben, felkaptattunk a dombok tetejére, majd oly magasan fekvő vidékre jutottunk fel, ahol még két megyényi távolságból is érezni a tenger állandó mozgását. Anglia e vidékén fennmaradt ősapáink, az óriások földmunkájának nyoma, dolmenjeik és megalitjaik. Nekünk, angoloknak még mindig folyik az ereinkben pár csepp az óriások véréből. Azokban az ősi időkben olyan tájakon vadásztak vaddisznóra meg jávorszarvasra, amelyeket még nem zsigereltek ki az ekevasak és a birkák. Az erdő több napi járóföldnyire is elnyúlt. Néha a föld mélyéből ókori fegyverek kerülnek elő: fejszék, amelyek két marokra fogva lovat s lovast is kettéhasíthattak. Képzeljük csak el mindazoknak a föld alatt mocorgó holtaknak az óriási végtagjait. A háború a természetükhöz tartozott, s a háború mindig is szeretne újra előtörni. Amikor az ember ezeken a földeken lovagol, nemcsak a múlt jár a fejében. Hanem az is, ami ott lappang a talajban, ami ott tenyész; az eljövendő korok, a még meg nem vívott háborúk, a sok seb és halál, amit Anglia földje akár a vetőmagot táplál. Az ember ránéz a nevető Henrikre, az imádkozó Henrikre, az erdei ösvényeken embereit vezető Henrikre, s azt gondolná, hogy éppoly biztosan ül a trónján, mint ahogy a lován. A látszat csalhat. A király éjjelente ébren fekszik; a faragott tetőgerendákra mered; napjait számlálja. Így szól:
– Cromwell, Cromwell, mihez kezdjek? Cromwell, mentsen már meg a császártól. Cromwell, mentsen meg a pápától.
Aztán hívatja Canterbury érsekét, Thomas Cranmert, és vallatóra fogja:
– Elkárhozott tán a lelkem?
Otthon, Londonban nem telik el nap, hogy Eustache Chapuys, a császár követe ne várná a bejelentést, miszerint Anglia népe felkelt kegyet-len és istentelen királya ellen. Nagyon áhítja e hírt, nem is fukarkodna sem a pénzzel, sem az erőfeszítéssel, csak váljon valóra. Ura, Károly császár a Németalföld uralkodója, csakúgy, mint Spanyolországé meg annak tengerentúli birtokaié; Károly dúsgazdag, és időről időre elönti a düh, hogy nagynénjét, Katalint Tudor Henrik félre merészelte tolni, hogy aztán elvehessen egy olyan nőt, akit az utcák népe mindközönségesen csak gülüszemű szajhának nevez. Chapuys sürgető jelentésekben buzdítja urát arra, hogy szállja már meg Angliát, fogjon össze a birodalom rebelliseivel, trónkövetelőivel és békétlenkedőivel, s hódítsa meg ezt az elvetemült szigetországot, ahol a király egy parlamenti törvény segítségével intézte saját válását, és magát Istennek kiáltotta ki. A pápa nem veszi jó néven, hogy Angliában kinevetik, és legfeljebb Róma püspökeként emlegetik, hogy megfosztják őt a jövedelmeitől, melyek Henrik kincsesládáiba folynak be. Henrik feje fölött ott lebeg a kiközösítő pápai bulla, ami páriává teszi Európa keresztény fejedelmeinek körében – akiket egyébként felhatalmaznak, sőt, kifejezetten biztatnak arra, hogy keljenek már át a keskeny tengeri csatornán vagy a skót ha-táron, és szerezzék meg maguknak bátran mindazt, ami Henriké. Tán még a császár is eljön. Tán Franciaország királya is eljön. Ők ketten akár együtt is jöhetnek. Megnyugtató lenne azt mondani, hogy erre készen állunk, ám a valóság mást mutat. Egy fegyveres behatolás esetén kénytelenek lennénk esetleg előásni az óriások csontjait, hogy azokkal csapjuk kupán az ellenséget, mivel hadianyagból nincs elég, puskaporból sincs elég, ahogy acélból sincs. Ez nem Thomas Cromwell hibája, jegyzi meg fintorogva Chapuys, aki szerint Henrik királysága jobb állapotban lenne, ha Cromwellt már öt éve megbízták volna az igazgatásával.
Ha az ember Anglia védelmére kelne, amit Cromwell meg is tenne – akár személyesen kiállna a csatamezőre, karddal a kezében –, akkor tudnia kell, hogy pontosan mit is jelent Anglia. Cromwell az augusztusi hőségben fedetlen fővel megáll az elődök faragott síremlékeinél, a cap á pie felfegyverzett férfiak előtt, akik vértben és páncélingben, kesztyűs kezüket összekulcsolva, merev testtel fekszenek ujjatlan felső-köpenyükön, páncélcsizmába bújtatott lábuk kőoroszlánokon, griffeken, agarakon pihen: kő-emberek, acél-emberek, puha testű feleségük melléjük zárva, akárcsak kemény héjukba a csigák. Úgy hisszük, a kor a holtakat ki nem kezdheti, ám emlékeiket igen: a mindent koptató idő meg a balesetek csonkaorrúvá és kacskakezűvé teszik őket. A drapéria egy redőjéből apró, csorbult láb bukkan ki (mintha térdeplő kerubé lenne); faragott párnán levágott hüvelykujj begye hever.
Jövőre meg kell reparáltatnunk őseinket– mondogatják a nyugati megyék urai; csakhogy saját pajzsaikról és pajzstartó állataikról, a saját címereikről meg címerpajzsaikról sosem pattogzik le a festék; beszédben azonban kicifrázzák őseik cselekedeteit, hogy kik voltak és mijük volt: a fegyverzet, amelyet ősapám Agincourt-nál viselt, a kehely, amelyet hős elődöm magának John of Gauntnak a kezéből vett át. Ha a Yorkok és Lancasterek hajdani csatáiban apjuk vagy nagyapjuk a rossz oldalon állt, úgy hallgatnak róla. Egy nemzedék múltán a hibákat el kell feledni, a fénytelen reputációkat újra suvickolni, mert különben Anglia képtelen lesz előrelépni, helyette pörögve zuhan a mocskos múlt felé.
Cromwellnek természetesen nincsenek ősei, legalábbis nem abból a fajtából, amivel dicsekedni lehetne. Valaha élt egy Cromwell nevű nemesi család, s amikor a király szolgálatába került, a heraldikusok kérték is, hogy a látszat kedvéért használja már a címerpajzsukat; csakhogy én nem tartozom közéjük, felelte udvariasan, és nem vágyom a jelképe-ikre. Még tizenöt sem volt, amikor világgá ment apja ökle elől; átkelt a csatornán, beállt a francia király seregébe. Amióta megtanult járni, mindig is harcolt; s ha már harcol az ember, miért ne fizessék meg érte? Vannak azonban jobban kereső mesterségek, mint a katonáskodás, meg is találta őket. Így hát eldöntötte, hogy nem siet hazatérni.
Most pedig, amikor nemesi rangú házigazdáinak tanácsra van szüksége, hogy hová helyezzék a szökőkutat, esetleg a táncoló Három Gráciát, a király azt mondja nekik, Cromwell az önök embere; Cromwell látta, hogyan csinálják az ilyesmit Itáliában, s ami a taliánoknak megteszi, az Wiltshire-ben is jó lesz. A király néha úgy távozik egy háztól, hogy csak vele lovagló háztartását viszi magával; a királynő hátramarad hölgyeivel és zenészeivel, miközben Henrik és csekély számú kegyeltje komoly vadászatba fog a vidéken. Hát így jutnak el Wolf Hall-ba, ahol az idős Sir John Seymour kiterjedt családja körében már alig várja, hogy üdvözölhesse őket.

A Kiadó engedélyével.