FőképFülszöveg
"A táj, melyre ez út vezetett, eltűnt emberek és eltűnt istenek lábnyomait mutatta.
A régi jegyzeteket olvasva megcsap a bűvölet, mely útközben minden lépésem igazította.
Félálomban utaztam, térkép nélkül. Délelőtt egy régi istent csodáltam meg, délután egy amerikai nőt, este egy kis sakált, Jeruzsálemben a szálloda előtt, holdfényben, az útkeresztezésnél. Oly várakozással utaztam, mint aki holtak és elevenek szövetsége elé megy, s tudja, hogy mindenhol bizalmasan fogadják, mert fogékony az emberi és az isteni iránt, mely útközben eléje tárul. Talán csak így érdemes utazni" -emlékezik vissza Márai Sándor 1926-os közel-keleti útjára.
Libanonban, Szíriában, Egyiptomban, Palesztinában, s készülődő zsidó államban ember és táj, a több ezer éves történelem méltósága és sokszínű jelen egyaránt elbűvöli.
És ami a legérdekesebb: a különböző kultúrák és vallások találkozási pontjain mintha előre látná azokat a feszültségeket, amelyeket mi is megtapasztalunk.


Részlet a könyvből
Arról, hogy a város minden képzeletet meghaladó módon rút – cementfantázia, melyhez tevék hordták a meszet, s irodalmárok vakolták –, fölösleges beszélni, s ezt nem is szabad rossz néven venni. Az építők nagy sietségükben örültek, ha nem felejtik ki a lépcsőket a házból, s nem volt idejük stílusokat feltalálni. A házaknak faluk van, ablakuk, ajtajuk, s mindez egyelőre elég. A legtöbb épület átmenet a barakk és a dél-amerikai Palace-stílus között. Lakni nem lehet bennük, de élni egyelőre csak akkor, ha nagyon muszáj. S mellette Jaffa, ez a legősibb keleti város, arab rendetlenséggel, közönnyel, piszkos utcákkal és nyugodt emberekkel, apró üzletekkel és vízhordó tevékkel, Jaffa, ahová vérbeli cionista csak megvetéssel teszi be a lábát, Jaffa, amely város volt Perseus idejében, és város lesz akkor is, mikor Tel-Avivban már biedermeiernek fog számítani az a barakk-stílus, amely ma föllelkesíti ott az embereket! Jaffa kevés érdeklődéssel és sok nyugalommal szemléli az izgatott szomszédot, pipázik és kávét iszik, amíg odaát rádiót vezetnek be a lakásokba, hogy gyorsabban hallják meg a tőzsdei kurzusokat. Tevék baktatnak Jaffában a kikötők felé; Tel-Avivban több az autó, mint az utas. Jaffában arabok élnek, Tel-Avivban zsidók élnek. Tel-Avivban dolgoznak, sisteregnek, spekulálnak az emberek. Jaffában, insallah, élnek az emberek. Ezért járnak át az arabok, akik nem érnek rá dolgozni, ritkán Tel-Avivba, s ezért járnak át a zsidók, akik még nem érnek rá élni, ritkán Jaffába.

*

Ebben a városban, Tel-Avivban, amely egyetlen nagy kiállítás, ahol a kiállítók iparkodnak túladni a kiállított tárgyakon, ebben a városban láttam az első zsidó ipari kiállítást. Utolsó nap délután elszántam magam, s megnéztem lényegét annak, amit az új Palesztina tíz esztendő alatt iparban alkotott. Azt láttam, amit vártam, s ami nagyon sok, ha Palesztinához, a munkához s a lehetőségekhez mérjük, de végeredményében nem sokkal több, mint közepes vidéki hetivásár. A palesztinai ipar, helyesebben az a néhány gyártelep, amely Tel-Avivval egyidejűleg felépült, a körülményeknek megfelelően az elemi szükségleteket szeretné kielégíteni, amely egy ilyen texasi városban természetes kereslet: mindenekelőtt téglát, aztán eternitet, aztán cementet, aztán megint cementet, közben szappant és gyertyát, csokoládét, cigarettát, fagylaltot és nyalókát (újdonság Tel-Avivban!), még több cementet, műmárványt – s minden bódé előtt egy fiatal cionista áll a kezdők izgatott mosolyával, s kissé úgy mutatja be a palesztinai szappant, mint Madách drámájában, az első fogalmazásban, az Úristen a frissen megterem tett világot. Nem értek a szappanhoz, se a cementhez, számomra ez az izgatott, szemérmes, büszke mosoly a fontos, amellyel a kiállítók fogadnak. Szappanról még kiállító ilyen meggyőződéssel nem adott elő, mint ezek az elárusítók; nem is ajánlják, csak hallgatag mosollyal várják az elragadtatott elismerést, annyira hisznek az áru csodálatos minőségében. Ez a szemlélet naiv, de meg lehet érteni. Egy új állam első tégláit gyártják a primitív gyárakban. A munkások, akik ezt a szappant formába öntötték, öt év előtt az egyetemen a reneszánsz faliképeiről adtak elő. Most nem látnak mást, csak a szappant, a gyertyát, a téglát, szemérmes büszkeséggel csillog a szemük, és boldogan mosolyognak. A kisasszony, aki körülvezetett, nem értette, hogy alig egyórai ott-tartózkodás után el akartam menni a kiállításról, mely összesen négy közepes nagyságú bódé.
– De hiszen alig látott még valamit – mondta izgatottan.
– Akarja még egyszer a műmárványosztályt látni?
S izgatott szemrehányással vitt vissza a műmárványok közé. Szabadkoztam, hogy vár a hajóm, keserves jaffai behajózás vár még reám a nyitott kikötőben, amely nem is kikötő, s ahol a tenger olyan nyugtalan, hogy a cápa visszaadta Jónást. Nem használt semmi, meg kellett még egyszer néznem a gyertyaosztályt, s megdicsértem külön minden köteg gyertyát.
– Már megy? – kérdezte, és majdnem sírt. – A dobozosztályt nem akarja látni? Istenem, alig volt itt, hát maradjon még…
A kiállított tárgyakon lehet mosolyogni; a kiállítók lelkesedésén nem. Ez a hit és ez a fanatikus, lázas mosoly az érdekes cikk e kiállításon; ez az odaadás egy eszmének, ez a fanatizmus az, amiből nagy bevitelre van szüksége a világnak, s amiből nyugodtan kölcsönadhat Európának Tel-Aviv.

A Kiadó engedélyével.