Főkép

Fülszöveg
Különös dolgok készülnek a Sursamenen - az ősi, titokzatos bolygón, melynek réteges topográfiájánál csak a történelme és hatalmi viszonyai szövevényesebbek. Birodalmak feszülnek egymásnak, titkos szövetségek köttetnek, miközben az uralkodó elit tagjai közül egyesek menekülni kényszerülnek, míg másokra a biztos halál vár. A bolygó körül láthatatlan hajók gyülekeznek, és mindenkit - üldözőket és üldözötteket egyaránt - árgus szemek figyelnek. Ki kit manipulál ebben a szövevényes játszmában? S vajon elfogulatlan maradhat-e a külső szemlélő? A hatalomért folytatott ádáz küzdelemben elmosódnak a biztosnak vélt határok, és előbb-utóbb mindenkinek fel kell tennie magában a kérdést: valóban meg akarja-e kapni, amiért annyit küzdött. Bár messzire szakadt szülőhazájától, Djan Seriy Anapliát, a Kultúra titkosügynökét is magával ragadják az események. A múlt elől nincs menekvés; hiába taktikázik ügyesen, végül mégis a saját bőrén tapasztalja meg, milyen veszélyes dolog mások háborújába avatkozni.


Részlet a könyvből
Könnyű szél matatott a bokrok ágai között. Finom porfüggönyt libbentett fel a homokfoltokról, és sötét hajfürtöt legyintett a nő arcába, aki egy fából és zsákvászonból összerótt tábori széken ült egy kopár, sziklás dombtetőn, amely a cserjésre és a sivatag fodrozódó homokjára nézett. Az országút távolba vesző vonala bizonytalanul reszketett a hőségben, mellette csenevész fák sorjáztak, alig magasabbak két egymás vállára kapaszkodó embernél. A messzeségben sötét, tüskés gerincű hegylánc állta a tekintet útját, meg-megcsillanva a hullámzó levegőben.
A nő magas volt és törékeny, alkatához képest meglepően izmos. Egyenes haja rövid és sötét, a bőre márványfehér. Az ő fajtája idegennek számított ezen a vidéken – sőt, az egész régióban, több ezer fényéves körzetben. ám a nő nemcsak az ittenieknek szúrt szemet; az övéi is furcsállva méregették volna, ha a véletlen szeszélye összehozza egy honfitársával; vonásai egy fiatal lányé, a tekintete mögött viszont érett asszony rejtőzött, aki látott már egyet s mást az életben. (Ami azt illeti, az alkatát is furcsán zömöknek és idomtalannak találták volna.) Bő szárú nadrágot és lenge, homokszín kabátot viselt, az arcát széles karimájú kalap óvta a naptól, ami vakító pontként izzott a felhőtlen, mohazöld égen. Ősöreg, ütöttkopott látcsövet tartott a kezében, és nyugat felé kémlelt, ahol a sivatagi út beleolvadt a horizontba. Jobbkézt összecsukható asztalka állt, rajta hűsen gyöngyöző palack és egy pohár víz, a szék mellett apró hátitáska hevert. A nő a pohár után nyúlt, belekortyolt a vízbe, de közben egy pillanatra sem vette le a szemét az országútról.
– Alig egyórányira lehetnek – recsegte a gép, amely az asztal túloldalán lebegett. Úgy festett, mint egy elnyűtt, jobb napokat látott fémbőrönd. Fel-alá billegett, megfordult és kissé megdőlt, mintha felnézne a nőre. – Bátorkodom megjegyezni – tette hozzá –, hogy azzal a múzeumi vacakkal nem sokra mész.
A nő az ölébe ejtette a távcsövet. – Az apámé volt – mondta.
– Igazán – A drón fémtestéből halk, susogó hang tört elő, ami akár sóhaj is lehetett.
Karnyújtásnyira tőlük halovány kép villant fel, betöltve a nő látóterét. Sűrű embertömeg hömpölygött feléjük – egyesek gyalog, mások lovon – északnyugat felől, a sivatagi úton, nyomukban hatalmas porfelhő kavargott. A napfény meg-megcsillant dárdáik hegyén. Tarka zászlók, címerek és rendszalagok lobogtak mindenfelé. A sereg végeláthatatlan hosszúságban kígyózott, ameddig a szem ellátott. A katonák között ekhós szekerek és málhás kocsik döcögtek, nyomukban hajítógépek és tucatnyi más szerkezet. A szekereket termetes igavonók húzták, izzadságtól fénylő marjuk a mellettük lépkedő férfiak válla fölött őrölte a mérföldeket.
A nő rosszallóan csóválta a fejét.
– Kapcsold ki.
– Igenis – sipította a gép sértetten. A kép egy villanással eltűnt.
A nő belenézett a távcsőbe, ezúttal két kézre fogva a méretes családi ereklyét. – Látom a porfelhőt – jelentette ki diadalmasan. – És a felderítőket is látom… azt hiszem.
– Komolyan – epéskedett a drón.
A nő az asztalra tette a távcsövet, kalapját a szemébe húzta, és kényelmesen hátradőlt. Karba fonta a kezét, csizmás lábát keresztbe tette. – Most alszom egyet – mormolta a kalap alól. – Ébressz fel, ha itt az idő.
– Ahogy kívánod – hagyta rá a drón.
– Naná.
Turminder Xuss némán figyelte, ahogy Djan Seriy Anaplia légzése lelassul, izmai elernyednek. Nem kellett különösebbképpen nagy tudomány hozzá, hogy megállapítsa: pártfogoltja elszenderült.
– Szép álmokat, hercegnőm – mormolta, és ezzel még magát is sikerült meglepnie: hirtelen nem tudta volna megmondani, hogy a gondolatok miféle láncolata vezetett ehhez a… hm, verbális böffenethez, és hogy gúnyból mondta-e, vagy… No mindegy.
Sietve lehívta a tűrakéták által gyűjtött adatokat. Az apró szerkentyűk egy része a fősereget követte, a többi a portyázó előőrsöket és a magányos felderítőket tartotta szemmel.
A hadsereg irdatlan százlábúként araszolt a homokban; hosszúkás, szegmentált teste meg-megrándult, ahogy itt-ott megtorpantak a katonák, aztán újra nekilódultak. A lomha kolosszus makacs elszántsággal haladt távoli úti célja felé. Naná, gondolta a drón, érzik a vérszagot. Az emberek – társadalmi fejlettségi szinttől függetlenül – perverz élvezetet lelnek a pusztításban.
Fél órával később a távolban feltűnt az előőrs. Magányos felderítő vált ki a kavargásból, és egyenesen a drón felé vette az irányt. Semmi jel nem utalt rá, hogy átlátott volna a táborhelyet körbeölelő álcamezőn, mégsem lehetett kétség afelől, hogy egyenesen feléjük lovagol és beléjük fog ütközni – hacsak idejében el nem téríti valami.
A drón rosszallóan ciccentett, és parancsot adott a legközelebbi tűrakétának. A ceruzavékony tárgy elhúzott a drón mellett, egyetlen szemvillanás alatt a lovas háta mögé került, és némi hezitálás után a csatamén tomporába fúródott. Az állat rémülten megugrott, kis híján ledobva magáról a gazdáját, majd megpördült, és hanyatt-homlok elvágtatott.
A katona hangosan káromkodott, és a zablát rángatva megpróbálta megfékezni a megbokrosodott állatot. Mikor végül sikerült, újra a kaptató felé fordította, de ezúttal a táborhelytől valamivel távolabb mászta meg a domboldalt. Odafent megállt és körülnézett, aztán ráérősen továbbgaloppozott, halvány porcsíkot hagyva maga után a reszkető forróságban.
Djan Seriy Anaplia megmozdult. Följebb tornászta magát a széken, és kipislogott a karima alól. – Mi az – kérdezte álmosan.
– Semmi. Aludj csak!
– Mmm. – A nő kényelembe helyezte magát, és egy pillanattal később ismét csöndesen hortyogott.
A drón csak akkor ébresztette fel, amikor a fősereg látótávolba ért. A kopottas, horpadt fémtest a közeledő menetoszlop felé bökött. A katonák még mindig jó mérföldnyire lehettek. Anaplia ásított és nyújtózott.
– Itt vannak – jelentette a drón.
– Látom.
Anaplia fölemelte a távcsövet. A sereg élén egy csapatnyi sisakostollforgós férfi lovagolt, vértjük szikrázott a napfényben. Csataménjeik díszes szerszámján színpompás szalagok lobogtak. – Ezek aztán kicsípték magukat – dünnyögte Anaplia. – Szerinted kit akarnak lenyűgözni itt, a semmi közepén?
– Istent – találgatta a drón.
A nő egy darabig hallgatott. – Hmm. – Leeresztette a távcsövet, és a drónra nézett. – Kezdhetjük?
– Csak egy szavadba kerül.
Anaplia végignézett a seregen. – Rendben. – Nagy levegőt vett, és hangosan kifújta. – Lássunk neki!
A drón megbiccentette fémtestét, mintha bólintana. Borításán apró rés nyílt; arasznyi hosszú, ujjnyi vékony henger bukkant elő, olyasforma, mint egy régimódi írószerszám. Lustán a levegőbe emelkedett, aztán nekilódult. A talaj vonalát követve gyorsított, hogy nagy ívben megkerülje az emberekből, állatokból és hadi masinákból álló oszlopot.
Ahogy irányba állt, egy pillanatra halvány porfelhőt robbantott maga körül, aztán eltűnt szem elől.
A drón auramezeje rózsásan derengett. – Ez aztán – recsegte – remek móka lesz.
A nő bizalmatlan pillantást vetett rá. – Ugye nem baltázod el, mint a múltkor?
– Persze hogy nem – vágta rá a gép. – Akarod nézni – tette hozzá gyorsan. – Úgy értem, rendesen, nem azon a vacak színházi kukkeren keresztül.
Anaplia összeszűkült szemmel méregette a gépet, aztán bólintott. – Mutasd!
A testetlen vetítőernyő most bal kéz felől bukkant fel, hogy Anaplia szabad szemmel is követni tudja az eseményeket. A képen a menetoszlop vége látszott, ezúttal sokkal közelebbről, mint egy fertályórával ezelőtt. Gyér porfelhő úszott át a mezőn. – Ez a nyomkövető képe – magyarázta Turminder Xuss. Újabb áttetsző képsík jelent meg az első mellett. – Ez pedig az, amit a tűrakéta lát. – A nyomkövető kamerája követte a tűrakétát, amint az elhúzott az egyenruhák és fegyverek egybemosódó foltja fölött, aztán egy darabig a szekerek, hadigépek és ostromgépek sötéten tornyosuló, ide-oda ingó alakját mutatta, ahogy a sereghajtók elhaladnak előtte. Időközben a tűrakéta lejjebb ereszkedett, és elfoglalta helyét a menetoszlop mögött, nagyjából derékmagasságban. Már nem hangsebességgel hasította a levegőt, legföljebb egy gyors röptű madár tem pójában, ám így is gyorsan közeledett a sereghajtók felé.
– Most a tűrakétához hangolom a felderítőt. Hátulról megyünk rájuk – magyarázta a drón. A tűrakéta sötét pöttye a felderítőegység látómezejének közepébe úszott, majd gyors ütemben hízni kezdett: az apró gép nagyobb testvére nyomába szegődött, és karnyújtásnyi távolságból követte. – Most veti ki a kábelt – mutatta Xuss izgatottan. – Látod?
Két nyílfejhez hasonló, apró tárgy vált le a tűrakéta oldaláról, és el is tűntek azonnal. A horgonyok között feszülő monofil szálat szabad szemmel nem lehetett látni. A felderítőrakéta kissé lemaradt és magasabbra emelkedett, hogy kamerájával a teljes sereget befoghassa.
– Most jön az a rész – zümmögte a drón elégedetten –, hogy a tűrakéta megpengeti a kábelt.
– Megpengeti?
– A monofil szál rezonálni kezd, és mindent elvág, ami az útjába akad. Mint a… beretva – magyarázta a drón. – Vagy egy jól kifent csatabárd.
A felderítő egy fára fókuszált, vagy százlépésnyire a legutolsóként dö cögő szekér háta mögött. A koronája megremegett, mintha ütés érte volna, aztán lecsúszott a törzsről, és kavargó levélfelhő közepette, hangos suhogással elhasalt a porban. – Nyíiiiii… bumm – kuncogott a drón. Aurája derűs rózsaszínben játszott. A tűrakéta kivetítőjén málhás szekerek és fából ácsolt, durva ostromgépek tucatjai dübörögtek. – Jól kell belőni a bemenő paramétereket, hmm? Aztán hadd szóljon!
A kocsiponyvák úgy csaptak a magasba, mint a felrebbenő madárraj; fahevederek pattantak és ugrottak szét. A katapultok és ostromgépek óriási, tömör kerekei a következő fordulatnál ledobták felső szeletüket, és a monstrumok döccenve megálltak, felépítményeik, amelyeket lenyesett a monofil borotva, előrecsúsztak a váratlan lökéstől. Irtózatos súlyokat tartó, karvastagságú köteleik elpattantak, hogy aztán szakadt húrként, ernyedten hulljanak alá. A felderítő ide-oda lendült a leamortizált, hasznavehetetlen roncsok sűrűjében. A katonák csak most kezdtek észbe kapni. A tűrakéta kíméletlenül haladt előre, a hadigépek után a gyalogososztagot célozta meg. Belevetette magát a dárdák, gerelyek, zászlórudak és címertartók tömegébe, sűrű fémszilánk- és faforgácszáport zúdítva az alant haladókra.
Anaplia látta, hogy néhány katona kidől a sorból; arcon vagy mellkason találták őket a repeszek.
– Számoltunk vele, hogy lesznek áldozatok – dünnyögte a drón.
– Számoltunk – visszhangozta a nő.
Az elöl haladók megtorpantak, és hátrakémleltek a zűrzavar forrását keresve; itt is, ott is értetlen, riadt arcok villantak fel. A rakéta immár a lovasok háta mögött járt – a monofil szál a nyakukkal egy vonalban –, amikor a drón kódolt üzenetet küldött a nőnek:
„Nem gondolod, hogy mégiscsak… Úgy értem…”
„Nem – vágta rá a nő határozottan, és sóhajszerű jelet illesztett a nonverbális kódfolyamba. – Maradunk az eredeti tervnél.”
A tűrakéta két arasszal följebb emelkedett, és elzúgott a lovasok feje fölött, lesodorva tollas sisakjukat, és aratógépként dübörgött végig a cifra zászlókon és büszke címereken. Kínos alapossággal kaszálta végig a sort – amerre járt, megrökönyödést és röpködő romhalmazt hagyott maga után. Végül megugrott, és elnyelte az ég kékje. A felderítőrakéta nagyításában látták, ahogy a kábeltartó egységek visszacsatlakoznak a távolodó rakéta testére, majd a kamera végigsöpört a tájon, és ismét a hadsereg felé fordult.
Odalent tökéletes káosz uralkodott. Anaplia önkéntelenül elmosolyodott. Ez eseményszámba ment nála; Turminder Xuss úgy döntött, gyorsfelvételen örökíti meg a ritka pillanatot.
A levegőben villódzó képek eltűntek. Időközben befutott a tűrakéta, és engedelmesen besiklott a drón oldalán feltáruló rekeszbe.
Anaplia végignézett a megtépázott seregen. A mosoly lehervadt az arcáról. – Sok a sérült? – kérdezte.
– Talán két tucat – jelentette a drón. – A fele nem éli túl.
A nő bólintott, még mindig az emberek és hadigépek tömegét bámulva. – Számoltunk áldozatokkal.
– Számoltunk – hagyta rá Turminder Xuss. A felderítőrakéta is megérkezett, odalebegett a drónhoz, és eltűnt egy kisebb oldalpanel mögött. – De – tette hozzá fáradtan – változatlanul úgy gondolom, hogy félmunkát végeztünk.
– Valóban?
– Igen. Meg kellett volna engedned, hogy lefejezzem a sereget. A szó szoros értelmében.
– Nem – rázta a fejét Anaplia.
– Csak a nemeseket – próbálkozott tovább a drón. – Az élen lovagló díszpintyeket. Akiknek a fejéből kipattant ez a remek háborúsdi.
– Nem – ismételte a nő. Felállt és megfordult, hogy összehajtogassa a tábori széket. Felvette az asztalról a régi látcsövet. – Hívtad a modult?
– Már itt is van. – A drón a levegőbe bökött. Megkerülte a nőt, felemelte az asztalt, az üveget és a poharat közben elsüllyesztette a hátizsákjába. – Akkor csak a két herceget. Meg a királyt.
Anaplia kezébe vette a kalapot, és felnézett. Hunyorognia kellett, amíg a szeme hozzá nem szokott az éles napfényhez. – Mondom, nem – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon.
– Ugye ezt még véletlenül sem az emberbaráti szeretet mondatja veled – kerregte a drón rosszallóan. – Ennyire szentimentális lettél?
– Nem – szűrte a nő a foga közt. Az ereszkedő leszállóegység alatt, alig egy karnyújtásnyira tőlük finoman hullámozni kezdett a levegő.
A jármű ajtaja kitárult. Turminder Xuss a modul felé fordult. – Mostantól minden kérdésemre nemmel felelsz?
Anaplia kifejezéstelen arccal nézett vissza rá.
– Felejtsd el – sóhajtott a drón. Fémtestét finoman megbiccentve az ajtó felé intett. – Csak utánad!

A Kiadó engedélyével.