Főkép1
Remekül indult a nap. Korán kelt, a család még aludt. Amilyen csendesen csak bírt, felöltözött, és sikerült észrevétlenül kisurrannia. Magával vitte lovagi sisakját és fakardját is, amellyel boldogan hadonászott a háztól a Király-szurdokig vezető százméteres úton. Egy pillanatra megállt, és álmélkodva bámult be a keskeny sziklahasadékba. A szurdok falai úgy két méterre lehettek egymástól, és vagy tízméternyire magasodtak az ég felé, amelyre a nyári nap még csak most kezdett felkapaszkodni. A szurdok közepébe ékelődött három hatalmas sziklatömb lenyűgöző látványt nyújtott. A hely egy hatéves gyerek számára mágikus vonzerővel bírt. Az, hogy  tiltott terület, csak még csábítóbbá tette a Király-szurdokot.
A szurdok akkor kapta a nevét, amikor II. Oszkár király a tizenkilencedik század végén Fjällbackába látogatott, ám ő ezt nem tudta, és nem is törődött ilyesmivel, miközben kardját támadásra készen maga elé tartva lassan bemerészkedett az árnyak közé. Apja azt mesélte neki, hogy a Ronja, a rabló lányának  a Pokol-szorosban játszódó jeleneteit itt, a Király-szurdokban vették fel. Mikor ő is megnézte a filmet, Mattis, a szurdokon keresztüllovagoló rablóvezér láttán valami csiklandást érzett a gyomrában. Néha ő is szokott itt útonállósdit játszani, de most lovag volt. A Kerekasztal Lovagja, akit a nagymamájától a születésnapjára kapott szép, nagy, színes könyvben látott.
Átmászott a földön heverő sziklákon, és épp arra készült, hogy kardjával bátran a tűzokádó sárkányra támadjon. A napfény nem ért le a szurdok aljára, amitől az hideg, sötét hely lett. Tökéletes sárkányodú. Hamarosan vért fakaszt a fenevad torkából, míg végül az hosszú haláltusa után a lábaihoz hanyatlik.
Ekkor észrevett valamit a szeme sarkából. Valamilyen vörös ruha csücskét pillantotta meg az egyik szikla mögött, és elfogta a kíváncsiság. A sárkány várhat még; hátha kincs van ott elrejtve! Felugrott a kőre, és lenézett a túloldalon. Majdnem lezuhant, de aztán karjával kalimpálva sikerült visszanyernie az egyensúlyát. Később sem ismerte be soha, hogy megijedt, az igazság azonban az volt, hogy élete addigi hat éve során nem rémült meg még annyira, mint akkor, amikor arra a hátán heverő, tágra nyílt szemeivel az égnek meredő hölgyre bukkant ott. Első, ösztönös gondolata a menekülés volt, hiszen rajtakapták, hogy ott játszik, ahol nem szabad. Hátha a néni erőltetni fogja, hogy mondja el, hol laknak, és a fülénél fogva cibálja apu és anyu elé. Ők pedig rettentő mérgesek lesznek, és azt kérdezik majd: Hányszor mondtuk neked, hogy felnőtt nélkül nem szabad a Király-szurdokhoz menni?
De a hölgy furcsamód meg sem moccant. Nem volt rajta ruha, és ő egy pillanatra zavarba jött, amiért egy meztelen nénit bámul. Az a vörös folt, amit az előbb látott, nem a ruhája volt, hanem valami nedves dolog mellette a földön. Nagyon különösnek találta, hogy a néni pucéran fekszik ott. Főleg ilyen hidegben.
És akkor eszébe jutott valami elképzelhetetlen. Mi van, ha halott? Semmilyen más magyarázatot nem talált arra, miért fekszik itt mozdulatlanul. A felismerés hatására leugrott a kőről, és lassan kifelé kezdett hátrálni a szurdokból. Aztán amikor néhány méterre eltávolodott a halott nénitől, megfordult, és rohanni kezdett, amilyen gyorsan csak bírt. Már nem érdekelte, leszidják-e, vagy sem.

A veríték a testéhez tapasztotta a lepedőt. Erica ide-oda hánykolódott az ágyban, de képtelen volt kényelmesen elhelyezkedni. A világos nyári éjszaka sem segítette hozzá az elalváshoz, és már vagy ezredszer emlékeztette magát, hogy vegyen sötétítőfüggönyt, és akassza fel, vagy inkább akasztassa fel Patrikkal.
Egyszerűen megőrjítette, hogy a férfi egész évben képes ilyen jóízűen aludni. Hogy mer itt horkolni, amikor ő éjszakáról éjszakára ébren forgolódik? Kicsit megbökte, remélve, hogy ettől felébred. De meg sem rezdült. Kicsit erősebbet bökött rajta. Patrik mormogott valamit, magára húzta a takarót és hátat fordított neki.
Erica sóhajtva hanyatt feküdt, karját összefonta a mellén, és a plafont nézte. Pocakja nagy gömbként meredt fölfelé, ő pedig próbálta elképzelni, hogyan úszkál a baba odabent a sötétben. Lehet, hogy a hüvelykujját is szopja. De még mindig túlságosan valószerűtlen volt mindez, semhogy el tudta volna gondolni. Már a nyolcadik hónapban járt, de még mindig nem bírta felfogni, hogy egy új élet nevelkedik benne. Pedig hamarosan nagyon is valóságos lesz. A vágyakozás és a félelem között őrlődött. Nehéz volt nem gondolni a gyerekszülésre. Az igazat megvallva most főleg azért, mert nem alhatott a hasán fekve. Az ébresztőóra világító számaira pillantott: 4.42. Talán fel kéne kapcsolnia a lámpát, és olvasni egy kicsit.
Három és fél órával, valamint egy bűnrossz krimivel később épp kikászálódott volna az ágyból, amikor felvijjogott a telefon. Ahogy rendesen, most is átadta a kagylót Patriknak.
– Halló, Patrik vagyok – szólt bele dörmögő, álmos hangon a férfi. – Oké, persze. Jaj, a fenébe, jó, tizenöt perc, és ott vagyok. Ott találkozunk.
Ericához fordult.
– Helyzet van, rohannom kell.
– De hát szabadságon vagy! Nem mehetne valaki más?
Erica hallotta, milyen nyűgösen cseng a hangja, megtette a hatását az egész éjszakai forgolódás.
– Gyilkosság történt. Mellberg azt akarja, hogy én menjek. Ő is kijön.
– Gyilkosság? Hol?
– Itt, Fjällbackában. Reggel egy kisfiú női holttestet talált a Király-szurdokban.
Patrik magára kapkodta a ruháit; nem tartott sokáig, lévén július közepe, amikor elég volt a könnyű nyári öltözék is. Mielőtt elsietett volna, még visszamászott az ágyra, és megcsókolta Erica pocakját, valahol ott, ahol ő halvány emlékei alapján a köldökét sejtette.
– Szia, baba! Fogadj szót anyádnak, hamarosan jövök.
Adott egy gyors puszit Erica arcára is, és elrohant.
Mire Patrik megérkezett, már lázasan folyt a munka. A Király-szurdokhoz vezető utat sárga szalaggal lezárták; három rendőr- és egy mentőautó állt ott. Az uddevallai helyszínelők nagyban szorgoskodtak, így benne még csak fel sem merült, hogy a helyszín közelébe menjen – elemi hiba lett volna. Főnökét, Mellberg főfelügyelőt azonban ez nem akadályozta meg abban, hogy fel-alá trappoljon odabent. A nyomok után kutatók csüggedten nézték cipőjét és ruháját, amelyekre kényes munkájuk helyszínéről már most több ezer rost és egyéb részecske tapadt. Patrik a kordonhoz érve intett a főnökének, aki erre kimászott a sárga szalag fölött, a technikusok nagy megkönnyebbülésére.
– Reggelt, Hedström! – köszönt a főfelügyelő.
Lelkes, már-már vidám volt a hangja, amin Patrik nagyon megütközött. Egy pillanatra azt hitte, Mellberg megöleli, de ez szerencsére elmaradt.  A főnök viselkedése minden kétséget kizáróan nagyot változott. Patrik még csak egy hete volt szabadságon, de már nem az az ember állt előtte, aki legutóbbi találkozásukkor mogorván gubbasztott az íróasztalnál, és valami olyasmit mormogott, hogy a szabadság intézményét úgy, ahogy van, el kellene törölni.
Mellberg hevesen rázta Patrik kezét, miközben hátba veregette.
– Na és hogy s mint van a kotlóstyúk? Tudja már, hogy maga-e az apa?
– Még vagy úgy másfél hónapig nem lehet tudni, azt mondták.
Patriknak sejtelme sem volt, hogy mi ragadtatta Mellberget viccelődésre, de félretette meglepetését, és próbált arra koncentrálni, amiért idehívták.
– Szóval mit találtak?
Mellberg próbálta letörölni arcáról a mosolyt, és a szurdok árnyas belseje felé mutatott.
– Egy hatéves kiskölyök reggel, amikor a szülei még aludtak, kilógott ide lovagosdit játszani. Helyette talált egy halott nőt. Mi negyed hétkor értünk ki.
– A helyszínelők mióta vizsgálódnak?
– Egy órája. Először a mentők jöttek; azonnal megállapították, hogy nincs szükség orvosi segítségre, úgyhogy a helyszínelők azóta dolgozhatnak. Úgy vettem észre, idegesek… csak be akartam menni egy kicsit körülnézni, de elég csúnyán elküldtek. Hát, gondolom, aki egész nap csipesszel keresgél mindenféle szöszöket, annak egy idő után csak bemászik a fenekébe a zabszem.
Patrik most már ráismert a főnökére. Ez a hangnem sokkal inkább Mellbergre vallott. De tapasztalatból tudta, hogy nincs értelme ellenkezni vele. Sokkal egyszerűbb, ha elengedi a füle mellett a megjegyzéseit.
– Mit tudunk a nőről?
– Még semmit. Úgy gondoljuk, huszonöt év körüli lehet. Az egyetlen ruhadarab, amit találtunk, már ha annak nevezhetjük, egy retikül. Egyébként tök pucér. Egész jó csöcse van.
Patrik lehunyta a szemét, és elkezdte ismételgetni magában a szokásos mantráját: „Hamarosan nyugdíjba megy, hamarosan nyugdíjba megy…”
Mellberg hanyagul folytatta:
– A halál okát még nem állapították meg, de annyi biztos, súlyos ütlegeket kapott. Zúzódások az egész testén, és pár sebe mintha késtől származna. Egy szürke takarón fekszik. Az orvosszakértő most vizsgálja, remélhetőleg hamarosan kapunk valami előzetes véleményt.
– Jelentettek ilyen korú eltűnt személyt?
– Nem, még hasonlót sem. Egy öregember eltűnt valamikor a múlt héten, de kiderült, hogy csak elege lett az asszonyból, és lelépett valami kis pipivel, akit a Galären kocsmában szedett fel.
Patrik látta, hogy a holttest körül álló csapat épp készül zsákba tenni a hullát. Kezét és lábát külön is bezsákolták az előírások szerint, megőrzendő az esetleges bizonyítékokat. Az uddevallai helyszínelőcsapat összehangoltan dolgozott; igyekeztek a testet a lehető leghatékonyabban a hullazsákba helyezni. Egy másik nejlonzsákba a takaró került, amelyen a nő feküdt, hogy később azt is megvizsgálják.
Döbbent arckifejezésükből, és abból, hogy egy pillanat alatt megmerevedtek, Patrik tudta, hogy valami váratlan történt.
– Mi az? – kiáltott oda nekik.
– Ezt nem fogja elhinni! – kiabált vissza egyikük. – Csontok vannak itt! Meg két koponya. A csontok száma alapján simán lehet két teljes csontváz!

A Kiadó engedélyével.

Eddig a szerző alábbi műveiről írtunk:Camilla Läckberg: Jéghercegnő
Camilla Läckberg: A prédikátor