Főkép

…Az egész mindig is protokoll kérdésnek számított. Vagy az illem illetékességébe tartozónak. Holmi etikett problémának, mely megfelelő óvatossággal kezelendő. Vagy alkohollal. Esetleg az alkohol illúziójával.
Lord Lodoci, Ankh-Morpork egyeduralkodója elméletben bármikor színe elé idézhette a Láthatatlan Egyetem Főrektorát. Mi több, akár ki is végeztethette, ha az nem volt hajlandó engedelmeskedni neki.
Másfelől azonban Rettentheő Mustrum mint az ankh-morporki varázslók legfőbb testületének feje, udvarias, ám egyértelmű módon nyilvánvalóvá tette, hogy ő ellenben bármikor apró kétéltűvé változtathatja a Patríciust. Sőt, gyakorlásképp az akár már most elkezdhet páros lábbal körbeugrálni a szobájában.
Az alkohol azonban gyönyörűen áthidalta e diplomáciai szakadékot. Lord Lodoci néhanapján meginvitál ta magához a Főrektort egy kellemes kis poharazgatásra. A fővarázsló pedig természetesen örömmel elfogadta a meghívást, hiszen részéről rendkívül illetlen dolog lett volna azt visszautasítani. Ezen a módon a helyzet mindenki számára egyértelművé vált, a felek a tőlük telhető legudvariasabb módon járhattak el, ráadásul a polgári engedetlenséget ugyanúgy sikerült elkerülni, mint a padlószőnyegen képződő nyálkát.
Gyönyörű délután volt. A palota parkjában üldögélő lord Lodoci enyhe bosszankodással fi gyelte a pillangókat. Valamilyen okból kissé pimasznak érezte részükről, hogy csak úgy repkednek összevissza, élvezik a jó időt, de közben semmiféle hasznot nem hajtanak.
Kisvártatva a város egyeduralkodója felnézett.
– Á, Főrektor! – üdvözölte a közeledőt. – Mily öröm, hogy láthatom. Foglaljon helyet! Remélem, jól szolgál az egészsége!
– Kitűnően! – felelte Rettentheő Mustrum. – És az öné? Bízom benne, ön szintúgy jól érzi magát!
– De mennyire. Úgy tűnik, felette szép idő köszöntött ránk.
–Valóban, a tegnapi nap kivételesen derűsnek bizonyult.
– A holnapi időjárás, ahogy hallottam, talán még pazarabb lehet.
– Egy megfelelő varázslattal mindenképp.
– Csakugyan.
– Igen.
–Áhm…
–Úgy bizony.
Majd a pillangókat szemlélték. Később egy inas behűtött koktélokat szolgált fel.
–Mi is az pontosan, amit a virágokkal tesznek? – fi rtatta a Patrícius.
–Hogy micsoda?
Lodoci megvonta a vállát.
–Ne is törődjön vele! Egyáltalán nem lényeges. De ha már itt van, Főrektor – mert valamely, bizonyára összehasonlíthatatlanul fontosabb ügyének intézése közben roppant kedves módon benézett hozzánk –, megragadnám az alkalmat arra, hogy megérdeklődjem: ki is légyen a Nagy Varázsló?
Rettentheő eltűnődött.
–Valószínűleg a Dékán – felelte végül. – Legalább százharminc kilót nyom, ha nem többet.
–Valamilyen oknál fogva úgy érzem, ez talán mégsem a helyes válasz – vélte lord Lodoci. – A szövegösszefüggésből azt gyanítom, a „nagy” esetünkben felsőbbrendűt, kiemelkedőt jelentene.
– Akkor nem a Dékán – állapította meg a Főrektor.
A Patrícius próbálta felidézni magában a fakultás tagjait. A kép, amely kibontakozott lelki szemei előtt, leginkább egy kisebbfajta hegyvonulatra emlékeztetett, melynek ormait csúcsos süvegek koronázzák.
– A szövegösszefüggés, úgy érzem, valóban nem a Dékánra utal – erősítette meg.
– Öö… milyen szövegösszefüggés is lenne ez? – kérdezte Rettentheő.
Lord Lodoci megragadta sétapálcája nyelét.
–Tartson velem, ha kérhetem! – mutatta. – Felteszem, az a legjobb, ha személyesen vizsgálja meg. Az egész roppantmód nyugtalanító.
Rettentheő érdeklődve vizslatott körbe, miközben lord Lodoci nyomába eredt. Nem sűrűn nyílt alkalma megszemlélni a palotakertet, mely kiemelt példaként szerepelt minden valamirevaló kertészeti szakkönyv „Hogyan ne járjunk el semmilyen körülmények között” fejezetében.
A kertet „Igen Hülye” Jonatán, a messze földön híres – de legalábbis hírhedt – tájkertész és általános feltaláló tervei nyomán alkották meg, és az említett mester szórakozottságának, illetve az elemi matematikával szemben tanúsított vakságának köszönhetően minden egyes benne megtett lépés jelentős veszéllyel járt. Jonatán zsenije… nos, amennyire a Főrektor meg tudta ítélni, ez a zsenialitás tökéletes ellentéte volt annak a másfajtának, amely képes a földmágneses vonalak jótékony, ám titkos erőit különféle földmunkák segítségével a maga szolgálatába állítani.
Hogy az „Igen Hülye” pontosan milyen erőket állított szolgálatába kertművészete által, azt igazán senki sem tudta volna megmondani, de a csilingelő napóra gyakorta felrobbant, az őrült kövezet hajlamos volt az öngyilkosságra, és az öntöttvas kerti bútorokról feljegyezték, hogy legalább három alkalommal maguktól megolvadtak.
A Patrícius átkalauzolta vendégét egy kapun, míg egy galambdúcféle építményhez nem jutottak. Nyikorgó, fából ácsolt kapualj vezetett az épület belsejébe, ahol az árnyak között Ankh-Morpork elpusztíthatatlan városi galambjainak néhány példánya burukkolt és turbékolt.
– Ez micsoda? – érdeklődött Rettentheő, miközben a deszkák felnyögtek alatta.
Lodoci egy kulcsot vett elő a zsebéből.
– Úgy értesültem, Jonatán úr eredetileg méhkaptárnak tervezte az épületet – magyarázta. – Mindazonáltal másfél öles méhek híján egyéb… hasznosítási módot találtunk neki.
A Patrícius által kinyitott ajtó tágas, négyzet alaprajzú szobába vezetett, melynek falaiba egy-egy méretes, sokrácsos, ám üvegezetlen ablakkeretet illesztettek. A kazetták mindegyikét elöl nyitott faládikó vette körbe, közepén egy rugón lógó harangocskával. Nyilvánvaló volt, hogy ha egy megfelelő méretű élőlény bejön az ablakcellák valamelyikén, megszólaltatja a hozzá tartozó harangot.
A szoba közepén elhelyezett asztalon pedig ott állt a legnagyobb madár, amelyet Rettentheő életében látott. Az állat feje a belépők felé fordult és sárga gombszemével szúrósan tanulmányozta őket.
Lord Lodoci a zsebébe nyúlt, majd előhalászott onnan egy üveg ruszlit.
– Ez itt meglehetősen váratlanul ért bennünket – vallotta be. – Legalább tíz éve nem kaptunk már üzenetet. Általában tartunk néhány friss makrélát a jégen épp erre való tekintettel.
– Ez egy céltalan albatrosz? – kérdezte a Főrektor.
– Így van – felelte a Patrícius. – Méghozzá egy kiválóan betanított példány. Még ma este visszaindul. Hatezer mérföld egy üveg ruszlival és némi halpástétommal, amit a titkárom, Drumknott talált a konyhában. Elképesztő!
–Hogy micsoda? – értetlenkedett Rettentheő. – Hova indul vissza?
Lord Lodoci a Főrektor felé fordult.
– Szeretném, ha ez egészen egyértelmű lenne: nem az Ellensúly kontinensre! – szögezte le. – Ez itt nem azon madarak egyike, melyeket az Agáti Birodalom használ üzenettovábbítási célokra. Közismert tény, hogy mi semmiféle kapcsolatban nem állunk azzal a rejtélyes földdel. És ez a madár természetesen nem sok év óta első, amely hozzánk érkezett, és nem hozott egy különös és zavarba ejtő üzenetet. Érthető, mit akarok mondani?
–Nem.
–Helyes.
– Ez nem egy albatrosz?
A Patrícius elmosolyodott.
– Áh, látom, kezd már ráérezni a dologra.
Rettentheő Mustrum, aki – noha tekintélyes méretű és hatékony aggyal rendelkezett – a kettős beszéd terén nem igazán volt járatosnak mondható, a madár hosszú, ádáz küllemű csőrére meredt.
–Hát, pedig ez igenis egy átok albatrosznak tűnik nekem! – szögezte le. – És maga is épp az előbb mondta, hogy az. Nem arról lehet felismerni az alb…
Lord Lodoci türelmetlenül legyintett.
– A kérdés ornitológiai vonatkozásait félretéve – szólt –, a lényeg az, hogy e madár üzenettartó tarsolyában a következő papírdarabot találtuk…
–Úgy érti, nem találták? – vágott közbe Rettentheő, aki próbált lépést tartani vele.
– Á, igen. Természetesen úgy értettem. És ez itt persze nem az a papír. Vizsgálja meg!
Azzal átnyújtott a Főrektornak egy egyszerű cetlit.
–Mintha képecskék lennének – vélte Rettentheő.
– Ezek agáti piktogramok – magyarázta a Patrícius.
–Mármint nem agáti piktogramok?
– Igen, igen, nyilvánvalóan – sóhajtott lord Lodoci. – Látom, ön tökéletesen bírja a diplomácia nyelvezetét. És most… a véleményét, ha szabad lenne?
– Olyasminek tűnik, hogy ecsetvonás, ecsetvonás, ecsetvonás, ecsetvonás, varászló – közölte a Főrektor.
– Amelyből ön arra következtet, hogy…?
– Az illető azért választotta a mágia művészetét, mert pocsék a helyesírása? Úgy értem, ki írta ezt? Vagyis festette.
–Nem tudom. Üzenetet a nagyvezír szokott olykor küldeni, de úgy hallottam, az utóbbi években volt valami felfordulás arrafelé. Nincs aláírva, mint látja. Azonban nem hagyhatom fi gyelmen kívül.
–Varászló, varászló… – mormolta elgondolkodva Rettentheő.
– A piktogramok azt jelentik, hogy „Azonnal küldjék el hozzánk a Nagy” – magyarázta lord Lodoci.
–…varászlót… – motyogta magában a Főrektor megpöcögtetve a papírt.
A Patrícius egy ruszlit dobott az albatrosznak, melyet az mohón elnyeldekelt.
– Az Agáti Birodalom egymillió katonával rendelkezik – fejtegette lord Lodoci. – Szerencsére uralkodói számára mindig is az tűnt a legmegfelelőbbnek, ha úgy tesznek, mintha a birodalmukon kívül csupán sivár pusztaságok terülnének el, melyekben kizárólag vámpírok és szellemek élnek. És általában tökéletesen hidegen hagyják őket a mi gondjaink. Ami nagy szerencse ránk nézve, mert az említett uralkodók ravaszak, gazdagok és nagy hatalmúak. Őszintén szólva abban reménykedtem, hogy tökéletesen megfeledkeztek rólunk. És akkor ez történik. Abban bízom, hogy ha elküldjük hozzájuk ezt a nyamvadt valakit, letudhatjuk az egészet.
–…varászlót – ismételte meg Rettentheő.
– Önnek esetleg nem lenne kedve szabadságra menni? – érdeklődött a Patrícius, és hangjában alig érezhető remény bujkált.
–Nekem? Dehogy! Nem állhatom a külföldi ételeket – felelte sietősen Rettentheő. Majd félhangosan megismételte:
– Varászló…
–A szó, úgy látom, meglehetősen megragadta a képzeletét – észrevételezte lord Lodoci.
– Láttam már valahol így betűzve – tűnődött el a Főrektor.
– Csak nem emlékszem, hol.
– Biztos vagyok benne, hogy emlékezetébe tudja majd idézni. És uzsonnáig sikeresen eljuttatja a Birodalomba a Nagy Varázslót, akárhogy is kelljen betűzni.
Rettentheő álla leesett.
–Hatezer mérföldnyire? Mágiával? Tudja maga, milyen nehéz az?
–Nagy becsben tartom e tárgyat illető tudatlanságomat – közölte a Patrícius.
– Amellett – folytatta a Főrektor – azok ott… hát, külföldiek. Azt hittem, van nekik saját varázslójuk elég.
– Igazán nem tudnám megmondani.
– Az tudható, hogy miért akarják ezt a bizonyos varázslót?
–Nem. De biztos vagyok benne, hogy akad valaki, akit nélkülözhet. Úgy tűnik, olyannyira tömve vannak önök ott lenn, szinte kirepednek.
–Úgy értem, az is lehet, hogy valami rettenetes külföldi célra kell nekik – magyarázta Rettentheő. Ekkor valamilyen oknál fogva a Dékán arca ködlött föl előtte, mire a kedve egészen felderült. – Lehet, hogy megelégednének egy nagy varázslóval? Mit gondol? – kérdezte.
– Ezt teljes egészében önre bízom. De szeretném, ha ma este olyan üzenetet küldhetnék vissza, mely szerint a Nagy Varázsló már úton is van. Aztán pedig elfelejthetnénk az egészet.
–Természetesen fölötte nehéz lesz visszahozni a fi ckót – morfondírozott a Főrektor. Valamiért ismét a Dékán jutott az eszébe. – Gyakorlatilag lehetetlen – tette hozzá érthetetlen derűvel. – Akár hosszú hónapokig is próbálkozhatunk hiába. Akár teljes kudarccal is járhat minden erre irányuló kísérletünk. Fenébe!
– Látom, alig várja, hogy szembenézhessen a kihívás sal – nyugtázta lord Lodoci. – Hadd ne tartóztattassam, amennyiben visszasietne az Egyetemre, kezébe venni a dolgokat!
– De mégis… „varászló”… – mormolta Rettentheő. – Valami halványan rémlik. Azt hiszem, láttam már valahol.

A kiadó engedélyével.

A szerző életrajza