Főkép

Szaska magára maradt. Teljesen, kozmikusan. És nem szörnyűséges átalakulása miatt, hanem valakinek a féltékenysége és valakinek a büszkesége miatt. Hétköznapi dolgok. Mondhatni, mindennaposak.
Odakint fokozatosan besötétedett. Közeledett a Portnovval való foglalkozás időpontja; Szaska nehézkesen felállt. Az asztalon felejtve a nyitott tankönyvet, felvette a dzsekijét. A zsebében csörgött az aprópénz.
Kapucniját mélyen az arcába húzta, megigazította az orrán a napszemüveget. Kiment a szobából. A világ imbolygott; Szaska az orcája bőrével látta ezt, ezért az az érzése támadt, hogy néhány centivel alacsonyabb lett.
A folyosó végén két elsőéves fecsegett; Szaskát meglátva kimeredt a szemük, a szavuk elakadt. Elment mellettük, esetlenül biccentett – mintha megrántotta volna a fejét. Az elsőévesek rémülten nézték.
Meséljék csak el Jegornak, gondolta Szaska elveszetten.
Az udvaron letaposták már a havat. A sarkokat kóbor kutyák díszítették fel sárga hieroglifáikkal. Szaska látta a csupasz hársfára telepedett varjú szemét. Látott minden csikket, amelyet a főiskola bejárata mellett a hóba tapostak. Arcát elfordítva látta a különböző hőmérsékletű légáramlatokat – meleg hullámok áradtak ki a szellőzőablakokon, a kémények felett nedves gomolygás remegett. Felmelegedett az idő.
Válaszolva valakinek a köszönésére, érzékelve az értetlen pillantásokat, bement a főiskolára. Már a kilincset fogva jutott eszébe, hogy egyszer sem sikerült elolvasnia Portnovnak a paragrafust.
Nem volt menekvés. Bement.
Zsenya Toporko éppen befejezte a foglalkozást. Nem volt senki, akit Szaska nála kevésbé kívánt látni ebben a pillanatban.
Szaska külseje, amint kapucnisan, sötét szemüvegben, fekete madárijesztőként állt az ajtóban, elképesztette Zsenyát. Döbbenten eltátotta kirúzsozott száját.
Portnov megfordult, mondani készült valamit – de elhallgatott. Szaska életében először látta, hogy Portnov arckifejezése megváltozik.
– Mehetsz, Toporko. Igyekezz, másnak az idejét lopod!
Zsenya szándékosan lassan becsukta könyvét, a táskájába tette, behúzta a cipzárt, ami nem akart működni. Zsenya lopva Szaskára sandított, majd megint a táskára. Gondterhelt képet vágott: hogyan csukhatná be?
– Toporko! Kifelé!
Portnov hangja mágikus erővel hatott. Zsenya kiszáguldott a teremből, mint egy huzat által sodort papírgalacsin.
Szaska mozdulatlanul állt.
– Gyere ide!
– Nem olvastam el a paragrafust.
– Értem… Ülj le!
Portnov előhúzta a mobiltelefonját. Belevakkantotta:
– Itt van!
Visszadugta a telefont a zsebébe.
– Hát van térerő Torpában? – kérdezte halkan Szaska.
– Most van – mondta Portnov a papírjait rendezgetve az asztalon. – A haladás feltartóztathatatlan… Hogy érzed magad?
Szaska nagyot nyelt. A két pulóver meg a trikó alatt pattogó szikrák gurultak, mint a verejtékcseppek.
– Vedd le a szemüveget! Egyébként is vedd le ezt a maskarát, mindjárt jön Nyikolaj Valerjevics!
Szaska a fogával húzta le a gyapjúkesztyűket. A keze még jobban megváltozott: a bőre csaknem átlátszó lett, az ízületek gömbjei fehér nikkel fényében csillogtak, a vénák csöveiben aranyos színű, nyúlósnak látszó folyadék áramlott. Portnov előrehajolt, csaknem olyan elképedtnek látszott, mint Zsenya. Szaska levette a szemüveget. Kinyitotta a szemét. Azután megint lehunyta, megmutatva a szemhéján lévő ábrát.
– Szellemes – mondta tompán Portnov.
Kopogás nélkül nyílt az ajtó. Sztyerh lépett be, és nyomban elfordította a kulcsot a zárban. Nagyon sápadt volt, hamuszínű haja felborzolódott, mintha sokáig sétált volna kalap nélkül erős szélben. Hátán a púp a szokásosnál érzékelhetőbben dudorodott.
Szaska kigombolta a dzsekijét. Leejtette a földre. A fején áthúzva levette az egyik pulóvert, azután a másikat, és ott maradt egy világoskék trikóban. Futólag a felkarjára és a könyökére pillantott: rücskös, megkékült bőrét itt-ott lilás tollak borították.

© Hungarian edition, 2009, Metropolis Media Group Kft.