Főkép
Ez csak az élet. Majd túl leszünk rajta.
Nem mind ugyanolyan állapotban érünk az út végére. Egyesek elveszítik közben a lábukat vagy a szemüket, balesetben, esetleg verekedés közben, mások csak végiggaloppoznak az egészen, és a legnagyobb gondjuk, hogy időnként elalusszák a hajukat.
Nekem mindkét lábam és szemem megvolt, sőt még a hajam is jól állt, amikor azon a január végi szerda reggelen felkeltem. De ha tizenhat órával később úgy fekszem vissza az ágyba, hogy egyáltalán nincs hajam, még sikeresnek értékeltem volna a napot. Egy pár fog elvesztése is belefért volna.
Felhúztam a redőnyt. Az ég mint egy nagy, szürke gubó. Mozdulatlan volt, de a változás ígéretével terhes.
A rádióban bemondták, hogy éjszaka lezuhant egy utasszállító gép Ohióban. Százak vesztek oda. Az egyedüli túlélőre, egy tíz hónapos gyermekre sértetlenül bukkantak rá totálkáros ülésében a kiégett, megcsavarodott roncsok között.
A reggeli ég alatt csigalassú hullámok küzdötték ki magukat a partra. A Csendes-óceán is szürke volt, és nyüzsgött a sötét árnyaktól, mintha különös formájú tengeri szörnyek tekergőztek volna a felszín alatt. Éjjel kétszer is felriadtam egy álomból, amelyben vörösre vált a tenger, és rettenetes fény lüktetett benne. Biztos vagyok benne, hogy álmodtak már rosszabbat is. A baj csak az, hogy nekem néhány álmom már valóra vált, és olyankor emberek haltak meg.
Míg a reggelit készítettem a főnökömnek, a rádióban hallottam, hogy a muszlim terroristák, akik előző nap elfoglaltak egy hajót a Földközi-tengeren, elkezdték lefejezni az utasokat.
Tévéhíradót már évek óta nem nézek. A szavakat és tartalmukat el tudom viselni, de a képek kiborítanak.
Hutch álmatlanságban szenvedett, így hajnalban feküdt le, és délben reggelizett. Jól megfizetett, és egyébként is rendes volt velem, úgyhogy alkalmazkodtam az időrendjéhez. Az ebédlőben, ahol étkezett, minden függöny be volt húzva, a fénynek egyetlen szilánkja sem hatolt be. Evés közben gyakran megnézett egy-egy filmet is, egész a stáblistáig beosztva a kávéját. Azon a napon Carole Lombardot és John Barrymore-t tekintette meg a Huszadik század-ban. A nyolcvanéves Hutch, aki a némafilm idejében született, amikor még Lillian Gish és Rudolph Valentino volt a sztár, és aki később maga is sikeres színész lett, nem annyira szavakban, mint inkább képekben gondolkozott, és elmerült a képzeletben.
A tányérja mellett ott állt egy üveg fertőtlenítő gél. Nem csak evés előtt és után dörzsölte be vele a kezét, hanem közben is legalább kétszer. A század első évtizedében született amerikaiak többségéhez hasonlóan Hutch is mindentől félt, csak attól nem, amitől kellett volna.
Amikor a tévécsatornák kifogytak a részeg, bedrogozott, vérengző, vagy egyéb módon elkattant hírességekből – évente talán kétszer –, olyankor a ritka húsevő baktériumról közöltek szenzációs riportokat. Hutch tehát attól félt, hogy megfertőzi ez a falánk kórokozó. Időről időre bezárkózott lámpafényes dolgozószobájába, és borongva, mint egy Poe-novella szereplője, saját sorsáról, teste törékenységéről és mikroszkopikus ellensége kimeríthetetlen étvágyáról elmélkedett.
Különösen attól rettegett, hogy a baktérium leeszi az orrát.
Az arca valaha híres volt. Ezt az idő már elfedte ugyan, de Hutch még mindig büszke volt a megjelenésére. Láttam Lawrence Hutchison néhány filmjét a negyvenes és ötvenes évekből. Tetszettek. Az a megjelenés tekintélyt parancsolt.
Most, amikor már vagy ötven éve nem jelent meg a filmvásznon, nem színészi múltjáról, inkább gyerekkönyveiről volt híres, amelyek Rágcsiról, a kitalálójával ellentétben rettenthetetlen nyúlról szóltak. A gázsiknak, a jogdíjaknak és a befektetési lehetőségekkel szembeni paranoiás gyanakvásnak köszönhetően Hutch anyagilag biztosította magát öregkorára. Ezzel együtt aggódott, hogy az olajárak hirtelen megugrása vagy zuhanása világválságot okoz, és neki egy fillérje sem marad.
A háza a parti sétányra nézett. A hullámok kevesebb, mint egy percnyire törtek meg onnan. Úgyhogy az idők során a tengertől is elkezdett félni. Nem volt képes a ház nyugati oldalán aludni, ahol hallotta volna a hullámok moraját. Így hát én aludtam ott, ő pedig a vendégszobában.
Ahogy megérkeztem Magic Beach-re, több mint egy hónappal a vöröslő tengerről szóló rémálom előtt, Hutch rögtön felfogadott szakácsnak, meg sofőrnek is, azon ritka alkalmakra, amikor kimozdult otthonról.
Jól jött a Pico Mundo Grillben szerzett tapasztalat. Aki olyan ínycsiklandó tócsnit, olyan ropogós szült szalonnát és olyan légiesen könnyű palacsintát készít, mint én, az mindig talál melót.
Azon a január végi délutánon, fél ötkor, amikor beléptem a nagyszobába a kutyámmal, Boo-val, Hutch a kedvenc foteljében ült, és mogorván bámulta az elnémított tévét.
– Rossz hírek, uram?
Mély, tompa hangja baljós színezetet adott a szavainak.
– Melegszik a Mars.
– De hát mi nem a Marson élünk.
– Ugyanolyan ütemben melegszik, mint a Föld.
– Eddig a Marsra tervezett menekülni a globális felmelegedés elől?
A néma hírolvasóra mutatott a képernyőn.
– Ez azt jelenti, hogy a Naptól van, és nem lehet tenni ellene semmit! Semmit!
– Hát, uram, még mindig ott a Jupiter, vagy mi van a Marson túl.
Szürke szemének ugyanazzal az átható pillantásával vizsgált, amit akkor használt, amikor az igazságért harcoló ügyvédet, vagy bátor katonát alakított.
– Néha az az érzésem, fiam, hogy maga jött a Marson túlról.
– Á, én csak innen Pico Mundóból. Ha most nincs szüksége rám, uram, úgy gondoltam, elmennék sétálni.
Hutch felkelt. Magas volt és szikár. Állát fölszegte, de a fejét előrehajtotta, mintha közelebbről akarna megvizsgálni valamit. Ez a szokása valószínűleg az előttről származott, hogy eltávolították a hályogját.
– Sétálni? – fintorodott el, ahogy közelebb lépett. – Ebben az öltözékben?
Tornacipő, farmer és pulóver volt rajtam.
Hutchot megkímélte a köszvény, és idős korára is kecses maradt. Ennek ellenére rendkívül óvatosan mozgott, mintha attól tartana, hogy eltöri valamijét. Mint már nem egyszer, most is a parton kapirgáló kócsagok jutottak róla eszembe.
– Vegyen fel valami kabátot, mert tüdőgyulladást kap!
– Nincs olyan hideg – biztosítottam.
– Maguk fiatalok azt hiszik, semmi bajuk nem eshet!
– Én ugyan nem, uram! Már azon is le vagyok döbbenve, hogy eddig nem feküdtem ki!
A SZELLEMVASÚT feliratra bökött a pulóveremen.
– Ez meg mit jelent?
– Fogalmam sincs, egy turkálóban vettem.
– Sosem jártam még turkálóban.
– Nem vesztett vele sokat. 
– Azért egyszer nekem is el kellene néznem oda. Csak a kaland kedvéért.
– Dzsinnes palackot nem fog találni – utaltam a Régiségbolt című filmjére.
– Maga nyilvánvalóan túl modern ahhoz, hogy higgyen a dzsinnekben, meg ilyesmiben. Hogy tud úgy élni, hogy nem hisz semmiben?
– Ó, dehogynem hiszek.
De Lawrence Hutchisont jobban érdekelte saját jól képzett hangja, mint az én hitem.
– Én nyitott vagyok a természetfölöttire.
Tetszett, hogy ennyire el tud merülni magában. Már csak azért is, mert ha irántam érdeklődött volna jobban, sokkal nehezebb lett volna megtartanom a titkaimat.
– Adrian White barátom elvett egy jósnőt, aki Portentiának hívta magát – mondta. Erre én is mesélni kezdtem.
– Mi meg egy lányismerősömmel, Stormy Llewellynnel a karneválon vettünk egy kártyát a jósgéptől. Az volt a gép neve, hogy Cigánymúmia.
– Portentia kristálygömböt használt, és be nem állt a szája, de ő aztán értette a dolgát. Adrian bálványozta.
– A kártyán az volt, hogy örökre együtt maradunk Stormyval. De hát nem így alakult.
– Portentia órára pontosan meg tudta jósolni egy ember halálát.
– Az önét is megjósolta, uram?
– Az enyémet nem, de Adrianét igen. És két nap múlva agyon is lőtte, ahogy megmondta.
– Hihetetlen.
– Pedig így volt – kinézett azon az ablakon, ami nem a tengerre nézett, és így nem volt rajta behúzva a függöny. – Maga szerint nem olyan az idő, mintha szökőár készülne?
– Szerintem a szökőárnak semmi köze az időjáráshoz.
– Én érzem. Tartsa szemmel az óceánt séta közben.
Kigázolt a szobából, mint egy gólya, és a konyha felé indult.
Az első ajtón léptem ki a házból. Boo már az udvaron várt. A kaput lila bougainvillea-lugas övezte, ami még télen is hozott egy-két virágot. Megálltam, becsuktam a kaput, és mélyeket szívtam a sós levegőből, amíg Boo kijött.
Miután eltöltöttem pár hónapot fenn a Sierrában, a Szent Bertalan-kolostor vendégszobájában, hogy kibéküljek különös életemmel és veszteségeimmel, karácsonyra haza akartam menni Pico Mundóba. Ehelyett idehívtak, s még mindig nem tudtam, hogy mi célból. Képességem – vagy átkom – nem csak néhány jósálomból áll. Például a megérzéseim néha olyan helyekre visznek el, ahová magamtól sosem mennék. Aztán várom, hogy megtudjam, mit is keresek ott.
Északnak indultunk a sétányon Boo-val. Részben németjuhász volt, de teljesen fehér. És csendesebben mozgott, mint a hold az égen. Rajtam kívül nem is vette észre senki, mert Boo kísértet volt.
Látom a holtak szellemeit, akik vonakodnak itt hagyni ezt a világot. Tapasztalataim szerint az állatok sokkal szívesebben lépnek tovább innen, de Boo más volt. Nem is értettem, miért nem sikerült távoznia. És mivel sem a holtak, sem a kutyák nem beszélnek, Boo kétszeresen is hallgatott.
Talán azért maradt itt, mert tudta, hogy még szükségem lesz rá a bajban. És erre a bajra nem is kellett sokat várnia.
Tőlünk jobbra a lakóházakat boltok és éttermek váltották, na meg a háromemeletes Magic Beach Hotel fehér fala és csíkos zöld napellenzői. Balra parkká változott a homokos tengerpart. A naptalan késő délutánban a pálmák sem vetettek árnyékot a fűre. Az alacsony égbolt és a hűvös levegő elrettentette az embereket a partról. Senki nem ült a padokon. Mégis éreztem, hogy itt lesz. Nem a parkban, hanem messze kinn a tenger fölött. Láttam álmomban.
Egy kis hullámverést leszámítva csendes nap volt. A pálmalevelek a szellőt várták, hogy suttoghassanak.
Széles lépcső vezetett a mólóra. Boo, a kísértet, semmilyen zajt nem csapott, és én, a leendő kísértet is csendesen jártam a tornacipőmben.
A móló vége kiszélesedett. Pénzbedobós távcsövekkel lehetett figyelni róla a hajókat, a partot, vagy a három kilométerre északra lévő kikötőt. A Harangos Hölgy a legutolsó padon ült, és a láthatárt nézte, ahol a bebábozódott égbolt átmenet nélkül olvadt bele a mélabús tengerbe. A korlátra támaszkodtam, és úgy tettem, mintha a hullámok végtelen sora fölött méláznék. A szemem sarkából úgy láttam, nem vett észre, így tanulmányozhattam az arcát.
Nem volt sem szép, sem csúnya, s jellegtelen arcvonásai és sápadt bőre ellenére áradt belőle valami lenyűgöző. Érdeklődésem iránta nem romantikus természetű volt. Körüllengte őt a rejtély, és azt gyanítottam, hogy nem mindennapi titkot őriz. A kíváncsiság mellett az az érzés vonzott oda hozzá, hogy talán szüksége volna egy barátra. Bár a vörös dagállyal együtt jelent meg álmomban, lehet, hogy ez nem jósálom volt. Talán nem fog meghalni.
Találkoztunk már itt néhányszor, és beszéltünk is pár szót, főleg az időjárásról. Miután beszélt, tudtam, hogy még nem halott. Néha csak akkor ismerek fel egy kísértetet, amikor szertefoszlik, vagy keresztülmegy a falon. De például ha megölték az illetőt, és bíróság elé akarja juttatni a gyilkosát, úgy jelenik meg, hogy felfedi a sebeit is. Ha például szétlőtt arcú, vagy a fejét a hóna alatt cipelő emberrel találkozom, szemernyi kétségem sincs, hogy kísértettel állok szemben.
A legutóbbi álmomban a parton álltam, a homokon mindenféle apokaliptikus fénykígyók tekeregtek. A tenger lüktetett, ahogy valami ragyogó szörnyeteg emelkedett fel a mélyből, az eget pedig fojtogatták a felhők, éppoly vörösek és narancsszínűek, mint a lángok. Nyugatról a Harangok Hölgye közeledett felém a tenger fölött lebegve, keresztbe font karral és lehunyt szemmel. Ahogy közelebb ért, kinyitotta a szemét, és a tükrében megláttam, mi van mögöttem.
Kétszer rettentem vissza a látomástól, és mindkétszer úgy ébredtem fel, hogy nem emlékeztem rá, mi volt az.
Most elléptem a korláttól, és leültem a négyszemélyes pad másik végére. Boo mellém kuporodott a mólóra, és a cipőmre hajtotta a fejét. Éreztem a súlyát. Amikor megérintek egy szellemet, állatét vagy emberét, melegnek és szilárdnak érzem. Semmi hidegség vagy halálszag.
A Harangos Hölgy csak nézte tovább a tenget, és egy szót sem szólt. Fehér edzőcipőt viselt, szürke nadrágot és bő, rózsaszín pulóvert, olyan hosszú ujjakkal, hogy a kezét is el tudta rejteni benne. Kicsi volt, így még jobban feltűnt az állapota. Még a több számmal nagyobb pulóver sem tudta elfedni, hogy a hetedik hónap körül járhat.
Sosem láttam még vele senkit.
A nyakában ezüstláncon lógott a gyűszűnyi harangocska, amiről elneveztem. Ez az egyszerű ékszer volt az egyetlen fényes dolog a környéken.
Tizennyolc éves lehetett, három évvel fiatalabb, mint én, és kislányosan vékony. Ezzel együtt eszembe sem jutott, hogy a Harangos Lánynak nevezzem el. Nyugodt, méltóságteljes viselkedése egyértelműen egy hölgyé volt.
– Hallottál már ekkora csendet? – kérdeztem tőle.
– Vihar lesz – felelte. A hangja olyan lágyan lebegtette a szavakat, mint a nyári szellő a pitypang magvait. – Az nyomja le a szelet, és simítja el a hullámokat.
– Meteorológus vagy?
Kedves volt a mosolya, természetes. – Csak egy lány, aki sokat gondolkodik.
– Odd Thomas vagyok.
– Igen – mondta.
Épp elkezdtem volna sokadszor is elmesélni, milyen családi kalamajka eredménye is a nevem, így meglepődtem, és némiképp csalódtam is, hogy nem teszi fel a szokásos kérdéseket.
– Tudod a nevemet?
– Ahogy te is az enyémet.
– De én nem tudom a tiedet.
– Annamaria – mondta. – Egyetlen szó. Eszedbe juthatott volna.
– Beszélgettünk már – feleltem zavartan –, de nem emlékszem, hogy bemutatkoztunk volna.
Csak mosolygott, és a fejét csóválta.
Fehér fény villant a borús égen: hazatérő sirály a késő délutánban.
Annamaria felhúzta pulóvere ujját, és előtűnt kecses keze. Jobbjában szőlőszem nagyságú, áttetsző zöld követ tartott.
– Ez valami ékszer?
– Ez egy üvegcserép, amit kerekre csiszolt a tenger. A parton találtam – forgatta karcsú ujjai közt. – Mit gondolsz, mit jelent?
– Kellene, hogy jelentsen valamit?
– A hullámok olyan simára mosták a homokot, mint a kisbabák bőre. Aztán ahogy visszahúzódott a víz, úgy került elő ez az üveg, mintha egy zöld szem nyílt volna ki.
Vijjogás törte meg a csendet, és amikor felnéztem, három sirályt pillantottam meg. Kiáltásaik társaságot jeleztek: lépések hangzottak mögöttünk.
Három, húszas évei vége felé járó férfi sétált ki a móló északi oldalára. A kikötő felé nézelődtek. Ketten közülük testvéreknek tűntek: ugyanaz a vörös haj és szeplős arc. Akkora fülek, mint egy söröskorsóé. Ránk pillantottak, olyan keményen és hidegen, hogy ha nem hallom a lépteiket, gonosz szellemeknek hittem volna őket. Egyikük borotvaéles mosolyt küldött Annamariának. Sötét, töredezett fogai komoly metamfetamin-használóra vallottak.
A két szeplős is eléggé zavart, de leginkább a csoport harmadik tagja. Vagy százkilencven centijével a másik kettő fölé tornyosult, és olyan izmai voltak, amiket csak szteroidok segítségével érhetett el. A hideg ellenére edzőcipőt viselt zokni nélkül, fehér rövidnadrágot és kék-sárga virágmintás hawaii inget.
A két fivér mondott valamit az óriásnak, mire az felénk fordult. A cro-magnoniak között egész jóképűnek számított volna, de a szeme ugyanolyan sárgának látszott, mint kis kecskeszakálla. Sokkal több figyelmet szánt ránk, mint amennyi járt volna. Annamaria egy egyszerű terhes nő volt, én meg egy szakács, aki örült, hogy megérte a huszonegyet, és még az összes lába, szeme és haja megvan.
A rosszindulat és a paranoia általában együtt járnak. A rossz emberek senkiben sem bíznak, mert tudják, hogy ők maguk milyen gonoszságra képesek.
Az óriás hosszasan szemlélt minket, majd csatlósaival együtt visszafordult a kikötő felé, de sejtettem, hogy még nem végeztek velünk.
Még fél óra volt hátra sötétedésig, de a borult idő miatt mintha máris alkonyodott volna. A móló lámpái automatikusan felgyulladtak, de leszállt egy kis köd is, hogy besegítsen a napnyugtának.
Boo viselkedése megerősítette a sejtésemet. Felállt. Nyakán felborzolódott a szőr, fülét hátracsapta, és le nem vette a szemét az óriásról.
– Jobb lesz, ha megyünk – mondtam Annamariának.
– Ismered őket?
– A fajtájukat igen.
Ahogy felkelt a padról, visszazárta öklébe a zöld gömböt, majd a kezét újra behúzta a pulóvere ujjába. Erőt éreztem benne, de az ártatlanság auráját is, és érzékeny volt, szinte elveszett. A három férfin pedig látszott, hogy ugyanúgy kiszagolja az érzékenységet, mint a farkas a fűben lapuló nyulat. A rossz emberek egymást is megsebzik és elpusztítják, de elsődleges célpontjaik az ártatlanok. Az erőszak táplálja őket, de a jó lerombolása az igazi lakoma a számukra.
Ahogy elindultunk a part felé, ijedten láttam, hogy senki sincs a mólón. Ilyenkor már itt szokott ülni néhány horgász. Visszanéztem, és láttam, hogy Boo megközelíti a három férfit, akiknek fogalmuk sem lehetett a jelenlétéről. A szakállas hústorony megint minket bámult a másik kettő feje fölött.
Még mindig messze volt a part. A nap a vastag felhőréteg mögött lassan belesüllyedt a tengerbe, és a pára elhomályosította a lámpafényt. Hátranéztem, és láttam, hogy a két szeplős fürge léptekkel közeledik felénk.
– Siess – mondtam Annamariának. – Gyorsan, emberek közé!
– Veled maradok – válaszolta nyugodtan.
– Nem. Ezt majd én megoldom.
Gyengéden magam elé toltam, megbizonyosodtam róla, hogy tényleg továbbmegy, aztán szembefordultam a vörösökkel. Ahelyett, hogy hátráltam, vagy ott maradtam volna, elindultam feléjük, és elmosolyodtam, ami annyira meglepte őket, hogy megálltak. A rosszfogú elnézett mellettem Annamariára, a kettes számú meg a dzsekije alá nyúlt, megszólaltam.
– Hallottatok a szökőárriadóról, srácok?
A kettes számú a dzsekije alatt tartotta a kezét, a fogkrémreklám pedig rám nézett.
– Szökőár?
– Olyan hat-nyolc méteresre becsülik.
– Kik?
– A mólót – folytattam – a nyolcméteres sem mosná el. A csaj megijedt, de én meg akarom nézni. Szerintem legalább tizenkét méter magasan vagyunk. Király lesz!
Közben elindult a nagydarab is. Amikor odaért, Ketteske megkérdezte:
– Te hallottál valami szökőárról?
– Itt hatméteres a hullámtörő – hadartam izgatottan –, de a hullám teteje leviszi az első sor házat!
Hátranéztem, mintha fel akarnám becsülni, mekkora lesz a kár, és megkönnyebbülten láttam, hogy Annamaria eléri a móló végét.
– De a móló jó magas! – folytattam. – És erős! Tuti, hogy simán kibírja! Szerinted nem?
A nagydarabnak biztos azt mondogatta az anyja, hogy mogyoróbarna a szeme. A mogyorószín olyan világos aranybarnás. De nem mogyoróbarna volt a szeme. Sárga volt az. Ha függőleges lett volna a pupillája, azt mondom, hogy ez egy ember alakú bábu, aminek a fejében egy intelligens mutáns macska rejtőzik, és az bámul rám. Méghozzá nem egy barátságos mutáns macska.
A hangja viszont egyáltalán nem volt macskaszerű, inkább olyan, mint egy medvéé.
– Ki vagy te?
Válasz helyett az órámra néztem, és visszatértem a szökőár-témára.
– Perceken belül itt lehet! Muszáj kimennem a móló végébe!
– Ki vagy te? – ismételte a hústorony, és a vállamra tette hatalmas mancsát. Abban a pillanatban a valóság szertefoszlott. A móló helyett a tengerparton találtam magam, körülöttem tüzek visszfénye. Óriási, fényes valami emelkedett a víz mélyéről, pokoli fénnyel lüktetve.
A rémálom.
Akkor visszatért a valóság.
A hústorony elvette a kezét a vállamról. Tágra nyílt szemmel nézte kitárt ujjait, mintha megszúrta volna valami – vagy ő is látta volna a vörös dagályt.
Még sosem adtam át látomást, gondolatot vagy bármi ilyesmit érintéssel. Az ilyen meglepetéseknek köszönhetem, hogy sohase unatkozom.
A sárga szemek úgy szegeződtek rám, mint egy templomi bálvány hideg drágakő-pillantása.
– Ki az isten vagy te?
A két vörös kitalálta a hangjából, hogy valami rendkívüli történt. Az, amelyik eddig a dzsekije alatt tartotta a kezét, most előhúzott egy pisztolyt, a másik meg a saját dzsekije alá nyúlt, úgy sejtettem, hogy nem fogselyemért.
Futottam három lépést, majd átvetettem magam a móló korlátján, és zuhantam. A hideg, sötét Csendes-óceán elnyelt, aztán csak úsztam a felszín alatt, küszködve a sós víz felhajtóerejével, és eltökéltem magamban, hogy a tenger nem fog kivetni magából a golyók elé.

A kiadó engedélyével.

Életrajz