Főkép

SZÍVATÁS A MAGYAR ÚTON,
AVAGY AZ AGANCSOS BAMBI

Mindez a képzelet szülötte,
tehát szóról szóra igaz.

Szabad-e vajon a magyar úton (+ falu) 87 km/óra sebességgel
autózni? Nem szabad. Elítélem én ezt? El. Akkor is, ha
én? Akkor is. És amilyen egy szerencsefi én vagyok, nem maradtam
ám ezen álláspontommal egyedül, csatlakoztak hozzám
engem elítélni, rögvest egy egész testület, sőt nagyon
előzékenyen egy fotót is készítettek rólam, majd, ahogy kell,
megbüntettek 3000 forintra, és jelezték, hogy nem volna ellenükre,
ha úgy két hónapra bevonhatnák a jogosítványomat.
Noha semmiképp nem akartam újdonsült elv-társaim kedvét
szegni, voltam bátor megpendíteni, hogy ez utóbbi ötlet, noha
erkölcsileg megalapozott, gyakorlatilag kivihető, nem találkozik
az én legtitkosabb vágyképemmel. Miután pedig az
így felgyülemlett megoldatlanságot akartam is suba alatt elintézni
meg nem is, magyarán, mint rendesen, ahogy a latin
mondja, édesapám fordításában, penis sinister infortunatus
valék, föllebbeztem, amit elutasítottak és da capo, mely
sorozat végeredményeképp megnyugodott szívvel adhattam
át útipasszusomat, hogy annak gondját két hónapig viseljék.
(Zárójelben jegyzem meg, mily nagy vígságot tud okozni a
magamfajta betűvető egy ilyen föllebbezéssel. A hasukat fogták
a röhögéstől a szervek egy-egy emberinek szánt szófordulattól.)

*
Olyannyira megtalálták a ritmust, hogy nemcsak pénzbüntetés,
nemcsak bevonás, de hogy még utóképzés is! Azonnal kihallgatást kértem a szervi kapitánytól, a lába elé vetvén magam csizmáját heves és sok csókjaimmal borítottam, hogy engemet
ennyire szívükön viselni nem undorodnak, majd pedig
a suba alá dugtam a kezecském, hogy entyem-pentyem, legalább
ezt a véget hagynók ellebegni… De akkor már beindult
a gépezet, az államigazgatási petting csak odáig terjedt, hogy
az utóképzésre előbb, azaz időben soroltattam be.
Elmondhatatlan lelkesültséggel indultam a megadott napon
az utóképző intézetbe. Mennyi újdonság s kaland vár rám
szürke íróasztalom helyett! Arturo, aki nem most kezdte a
szakmát (ha nem is ugyanezt), szívélyesen fogadott, én, mint
egy gyerek, elfogódottan ültem a szék szélén, s diktáltam szegény
halott édesanyám nevét több példányban, és így tovább,
amikor Arturo valami felhőt láthatott elvileg jó szándékú orcámon
(azaz vicsorogtam és kicsit ugattam is), ígyen szólt hát rutinos
gordonkahangján hozzám.
Péter. Én erre elsírtam magam, hogy így beletrafált, és
édesanyám nevének közelében amúgy is sebezhetőbb vagyok.
Péter, úgy látom, kicsit feszült, Péter. Hát ne legyen feszült,
Péter. Mi volt itt? Egy kis gyorshajtás, Péter? Ugyan, Péter,
semmi az, Péter, nyolcvanhét kilométerecske per órácska, az
annyi, mint semmi, Péter. Majdnem semmi, mondtam én. Ez
jó, Péter, majdnem semmi, ez jó, ha megengedi, terjeszteni fogom,
ez jó… Nézze, Péter, maga értelmes ember, Péter, és látom,
becsületes is. Elmondom, mi lesz, Péter. Hogy tényleg
ne nyomassza. Maga mindent komolyan vesz, Péter, nemde?
Nem mintha az helytelen volna, Péter, nem is azért mondtam.
Péter. De ezt meg már mondtam, ha-ha.
Arra gondoltam, ott kuporogva a szék szélén, hogy a boldogságomnak
hangot kéne adni, szinkrontolmácsként a sivatagi
oroszlán siethetne segítségemre, de nem érezvén a gazsulálás
és a felháborodott üvöltözés közt a helyes ösvényt, kussoltam.
Kitölti a tesztecskét, Péter, menni fog, vezet egy kicsikét,
Péter, az meg biztos menni fog, csak nyomni kell a gázt, Péter,
és aztán még a pszichológus kolléganő elbeszélget magával –
és biztatón lehunyta pilláit.
Madarat lehetett volna fogatni velem. Szaladtam befizetni a feltárásért (szakszó) beadandó konkrét 2800 forintot, majd kutyafuttában vezettem két saroknyit, ki gondolta volna, a kurva életbe, hogy huszonhárom év vezetés után ez így fog menni, pedig még egy balkanyar is volt benne. Ezután valami nagyon szép következett. Akivel ilyesmi még nem történt, nem is ember igazán, s férfi is csak ímmel-ámmal.
Mert hát ki gondolta volna – s ezt inkább a lét, mint a történelem felől kérdezném –, hogy elegendő nyolcvanhét kilométerecske per órácskával végighajtani, nem győzöm ismételni, helytelenül, egy csöndes, zalai falucskán, és ezért (és csak ezért) egy, amúgy barátságos asszony a kevés ízléssel berendezett, ám kopár szobácskában egyszer csak azt kérdezze: Mondja, Péter, és jó a házassága?
*
A picsába, gondoltam eléggé el nem ítélhető módon, bár nem
konkretizálva, s úgy tűnik (föl), az arc valóban a lélek tükre,
mert a lélekgyógyásznő biztosított afelől, hogy diszkréten
kezelik a hallottakat. Ezeket a maga dolgait, Péter. (Jókor
mondják nekem is, mikor én már húsz éve nem kezelem
diszkréten a dolgaimat.) A házasságom pocsék. Röviden
szólva, verem az asszonyt. – Vajon minő korrelációban van a
verés meg a gyorshajtás? Azért hajtottam gyorsan, mert verem,
vagy fordítva, azért verem, mert hajtok, mint az állat?
És akkor itt most inkább azt fogom megtanulni, hogy ha verem,
akkor utána gyalog (és őrjöngve, de ez utóbbi, ki-ki alapon)
rohanjak el hazulról, vagy ellenkezőleg, a veréstől éppen
hogy megnyugszom, és szelíd defenzív vezetővé válok,
tehát már-már kötelező, akár a biztonsági öv vagy a tartalék
izzó, az a néhány csengő frász, amit lekeverek ennek a tetvesnek?
De mi van, ha mégse gyepálom ezt a retket? Ha mint (legalább),
két gerlice élünk viszolyogtató boldogságban egy rahedli
gyönyörűbbnél gyönyörűbb pulyával? Maradhat így?
Vagy örökre bevonják? (És én tényleg szíves örömest mesélek, ha szükséges, idegen asszonyoknak a házasságomról, de ne kelljen ezért még gyorsan is hajtanom.)

*
Kérem az ÉS n. b. szerkesztőségét, hogy részemre a glosszapályázat
első, legrosszabb esetben második díját odaítélni szíveskedjék.
Indoklásul azt tudom fölhozni, hogy a vázolt és
vázolandó módon már egy hete egzecíroztatnak, különb-különb,
egyenként nemtelen módon pénzeket nyernek be tőlem,
valamint a munkanapjaimat is tönkreteszik (párosával: egyik
nap bekéretnek, másik nap tajtékzom, hogy bekérettek), ami
szintén forintosítható. Lelki békém legalább részleges helyreállítása
csak úgy volna biztosítható, ha e pénzeket magam is
nemtelen módokon nyerném vissza, nem pedig, mint mindig,
szolid munkával, mert úgy nem kunszt. Tehát hangsúlyozom,
a díjat érdemtelenül, lehetőleg más kárára szeretném megkapni,
ha tehát az írás amúgy megérdemelné a kért helyezést, akkor
nem kell. Csak akkor kell, ha nem; ha igen, akkor nem.
Csalást, nepotizmust, kéz kezet most beszámítok.

*
Lelkesen turkásztam a méltó helyét ismét elfoglaló Szondi
Lipót tesztjének fotóiban, gyilkosok, depressziósok és epilepsziások
közül választottam ki a legrokonszenvesebbeket,
azután megint megkérdezték az édesanyám nevét, majd kicsinyke
Rohrschach-teszttel múlattuk a télutót. Az egyik foltot
elébb egy bika tökének, majd egy majom fejének, legvégül
Cervantesnak láttam. Nyilván nem függetlenül a bikától,
mondtam fontoskodva. Egy másikat pedig hatalmas, méteren
felüli lótetűnek. És a vörösről a láng, a lángról pedig a
lánglelkű költő jutott az eszembe, amiért megdicsértek. Maga
kreatív ember, Péter. Viszont most van magában egy kis
aff éle vizsgadrukk, nemde? Általánosságban meg voltak velem
elégedve, kiegyensúlyozott alkat, erős érzelmi élet, kissé
agresszív jellem, meglehet, ez csak a drukk, amiről, nemde,
már esett szó.
De ha már itt (hol? hol? hol?) tartunk, mondanám meg, kilométerecske per órácska, hogy mi a legfontosabb érték az életemben. (Van az a szép Feynman-anekdota, akit hasonló kérdéssel tiszteltek meg a katonaságnál, hogy tudniillik mekkora az élet értéke, mire a fiatal fizikus azonnal rávágta: 64! Hogy miért 64. De hát mennyi, vagy mi volna? Én nem ezt kérdeztem, hanem hogy miért 64-et mondott, miért nem, teszem azt, 73-at. Ha 73-at mondok, hajtotta le Feynman a fejét, akkor is ugyanezt kérdezné. Indeed, válaszolta a pszichológus, és ő is lehajtotta a fejét. Majd untauglichnak minősítette az ifjút.)
Én akkor elmerültem az asszonyi arcban, s könnyedén, éppen
hogy érintve, a nő térdére simítottam a kezem, a legfontosabb?,
a szerelem, súgtam. Azonnal kitömtek és fölakasztottak
a falra, oda, ahol régebben az Iljics lógott, és a csodámra jártak
(igen, oda) a környező szobákból az adminisztrátornők, s ha
egyedül maradtak, ha senki nem látta, gyöngéden megcirógattak.
Ne sírjon, Péter. Nincs baj, Péter. Maga jó ember. A szerelem
pedig végtelen. Péter.

*
Vagy több madár is van, vagy a már megfogott elröpült, mindenesetre
ismét madarat lehetett volna fogatni velem, értesülvén,
hogy a hármas utánképzési csoportba nyertem besorolást
– minden oké volt, a vezetés, a tesztecske, a beszélgetés,
de innét nem lehet, Péter, szüzen kikerülni –, ez a legelegánsabb
program, vizsga nincs, csoportos foglalkozás van, beszélgetés,
őszinte együttgondolkodás, közlekedési szituációk,
vezetési magatartások elemzése, önismeret s megannyi hasznos
információ, egy svédasztal, melynek gazdagsága tőlünk
függ, egy nyaklánc, melynek mi leszünk a gyöngyszemei. Hálálkodtam,
mint patika előtt a koldus, tehén a jégen, jóllehet
azt még nem tudtam, hogy a program 2x6 órát jelent, de
hát hamar munkának böjtös a leve, más szóval olyan, akár a
boltosné hasán tört só, rúgd fel, hagyd ott, és köztünk szólva
azt sem tudtam – biz’, véletlen bokorban gyakorta nyúl fekszik
–, hogy újabb, igaz, enyhén inflálódó, de szám szerint mégis 7800 forintot kell leszurkolnom, az egyre ismerősebb pénztárban, ahol már előre köszönnek nekem, kávéval kínálnak,
és a gyerekekről dumcsizunk, szeretnek, na.
Rohantam is sarkamra hágva repesve fizetni, mert egyáltalán
nem arra gondoltam, hogy hát hisz engemet itt folyamatosan
átalvernek, szép lassacskán, a kertek alatt a büntetés többszörösét
veszik be tőlem, egyáltalán itt minden egyedinek és
véletlennek tetszik, pedig itt a törvényről kéne mindennek
szólnia, azaz, hogy van egy törvény, azt mi ismerjük, minden
következményével ismerjük, azonban itt nem ez van, hanem
kicsellózás, hogy erősebb szót ne használjak, azaz nem törvény,
hanem ácsorgás „a törvény kapujában”, ám én nem erre
gondoltam, és arra sem, hogy csak úgy tölteném bele a forintokat
egy feneketlen állami zsákba, hanem, nagyon helyénvalón,
arra, hogy minden egyes, jó szívvel befizetett érmével jobban
és jobban visszaáll a rend és az igazság, melyet valóban én karistoltam
meg ama zalai magyar úton.

*
Lényegében ez eddig tartott, a dzsembori. A várakozás ideje
alatt minden szegény utamba kerülőnek meséltem a történetet,
a történetemet – fel voltam dúlva, nyugalmat kerestem és
sehogy se leltem –, a mondatok mindegyre csiszolódtak, tisztultak
a viszonyok, biztos pontnak számított a „gyürkőzz, Péter,
rohanj, Péter”-betét, s vették a „milyen a házasságom”
dramolettet is, de ahogy közeledett a terminus, úgy szállt el az
egészből – minden, a humora, a lendülete, a bohóctréfa-szerűség
(az élet mint bohóctréfa); talán az élőbeszéd személyességétől,
a hallgatók álnok kuncogásától, a kicsit kárörvendő
szörnyülködéstől kapott az egész valami szép nagyvonalúságot,
dimenziót, a hülyeség, a bürokrácia, az abszurd emberi
nagyságát. Ebből a nagyságból semmi nem maradt, ellenkezőleg,
csupán a kicsiség, beleértve magamat is, az érdektelen
kóválygás egy bürokratikus rendben, amelyet még csak
különösen igazságtalannak sem érzünk, legföljebb aránytalannak.
Az utánképzés természetesen egyáltalán nem volt rettenetes,
illetve elvileg rettenetes maradt, gyakorlatilag rendben,
hisz a hozzáértő közlekedési csoportvezető ügyesen megpuhította
az úgymond tizenkét dühös embert, meg az ember, az
egytizenketted, maga is belátta, hogy a duzzogás nem szórakoztató,
és ami még két hete a nonszenszek nonszenszének látszott,
abba – bizony, már ahogy az lenni szokott – beleszokott,
és fordítva kezdte nézni, nem azt mondta, hogy ezt nem!, hanem
hogy ez van, s akkor meg inkább teljék barátságosan, mint
barátságtalanul. Meg hamar kiderült az is, hogy emberek vannak
ott; akik, munkahelyi ártalom (mármint az enyémé), mindig
érdekesek.

*
Mi a probléma? A probléma lényegében az, hogy hülyének
néznek minket. Engem is, az oktatókat is, a gépírókisasszonyokat
is (volt egy Gyuláné, az volt a leghelyesebb), mert ez
így, ahogy van, alig jó valamire. Pedig. Meséli az egyik oktató,
hogy a közlekedés mai állapotát firtató kérdésre mindannyian
szörnyülködtünk (magát mindenki többé-kevésbé kivételnek
látva). És hogy a pénzbüntetésnek önmagában semmi
didaktikai hatása sincs. Meg hogy ne higgyük, ez valami magyar
ökörség, hanem a német rendszer átvétele.
Igen ám, de ott pontosan ismerik a játékszabályokat (tehát
vannak is ilyen szabályok), ennyi gyorshajtás annyi fekete
pont, emennyi ital amannyi, ha, akkor. Meglehet, márkában.
De ez épeszű, felnőtt ajánlat, ha ezt és ezt teszed, annak ez a
következménye, illetve itt meg itt így és így javíthatod az esélyeidet,
helyzetedet.
Pedig. Egyre több jármű lesz, egyre nagyobb a veszély.
(Mindennek az ökológiai vetületéről most hallgassunk, mélyen.)
Újgazdagon autózunk, habzsolva, félrossz vezetői tudással,
félrossz autókkal, félrossz utakon. Illetve úgy autózunk,
ahogy élünk, azon a kulturáltsági fokon. Az a nyugat-európai,
még inkább amerikai fölismerés, tapasztalat, hogy ebbe bele is
lehet halni (tehát érdemes a szabályokat betartani), még nem érintett meg minket. Valamit tehát tényleg ki kell találni, személyesen és intézményesen is, de ne így, mert ez így – még ha
beleszámítom az elfogultságaimat is, azt a bizonyos duzzogást
meg a pszichológiaellenességemet –, ez így csak szívatás, amit
a legkevesebb kellemetlenséggel megúszni akarunk. Sok és kevés;
felemás. Vagy inkább olyan, mint a kommunizmus: elvileg
jó ötlet. És lassan már nem is érzem magamat hibásnak, pedig
hibás vagyok.

*
Gusztáv, ha ez a pályázatdolog nem menne (mégiscsak Soros-
díj, zsidóbérenc stb.), akkor úgy legyen a honorárium,
hogy 3000 + 2800 + 7800 az 13 600, vagyis hogy az adó levonása
után (tájékoztatásul, a költségeimet tételesen számolom
el) 13 601 forint vagy ennek egész számú többszöröse maradjon.
Ha ez se megy, adjál kölcsön, avval a szigorúan betartandó
föltétellel, hogy sosem adom meg. De bármiféle nemtelen,
lukratív ötlet érdekel.

*
Hepiend nincs ? De van. Aki keres, talál. Az egyik cigarettaszünetben
valahogy a vörösboros kóla elnevezései kerültek szóba
(ittas vezetés). Azonnal tollat ragadtam, ők fogták ceruzám,
s boldogan másolni kezdtem a füzetembe… meg hogy a hubertus,
a hubi, az az agancsos bambi. Hogy agancsos? És bambi?
Ja, bizony a férj is rajta.
Kismedve, nagymedve, vadász, afrikai, cibere, spéci, boxos…
én már a pénzemnél voltam. Többé-kevésbé.

A kiadó engedélyével.