Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Gaston Leroux életrajz

1868. május 6-án a szülők Le Mans-ból tartottak normandiai otthonuk felé, ahol az apa, Julien Leroux, közüzemi szállítóként dolgozott. Át kellett szállniuk Párizsban és eljutniuk egyik pályaudvartól a másikig, mindezt pedig lovas kocsikkal zsúfolt utcákon keresztül tehették csak meg. Azt remélték, hogy a gyermek addig nem bújik elő az anyaméhből, amíg el nem érik Normandiát, ám Marie-Alphonsine-ra hirtelen erős szülési fájdalmak törtek ezért azonnal egy házba szállították, ahol egészséges fiúgyermeknek adott életet.

Évekkel később, mikor a gyermek ifjúvá érett, visszatért Párizsba, hogy megkeresse a házat, amelyben született. A földszinten egy temetkezési vállalkozót talált. Ezt azután így kommentálta: „Ott, ahol a bölcsőmet kerestem, koporsót találtam.”

A Leroux gyermek, akinek a Gaston Louis Alfred nevet adták, Normandiában nevelkedett, idejének nagy részét pedig a tengerparti St Valéry-en-Caux falucskában töltötte. Családjának itt hajóépítési érdekeltségei voltak. A fiatal fiú imádott a halászhajókon utazni és szívesen segített lerakodni a kifogott heringet. Kitűnő úszó lett belőle. Iskolaéveit egy normandiai gimnáziumban, Eu kollégiumában töltötte. Mindeközben irodalmi ízlése fokozatosan fejlődött, szabadidejében pedig verseket írt. Tehetséges és elismert tanuló volt, gyakran nyert különböző díjakat tudományos képességeinek elismeréseként. Tanárai szép ügyvédi karriert jósoltak neki. 

Miután Caen-ben letette a baccalaureatust (legalacsonyabb egyetemi fokozat), Párizsba küldték, hogy ott folytassa jogi tanulmányait. Már ekkor is írt kisebb novellákat és verseket, közülük pár meg is jelent néhány baloldali magazinban. A dicsőség azonban akkor jött, amikor a L’Echo de Paris leközölte Párizs leghíresebb színésznőiről készült szonett-sorozatát. Ugyan addigra már letette jogi vizsgáit és próbaidőre az Ügyvédi Kamarába is felvették, a szíve már másfelé húzott. 1889-ben, mikor megszerezte ügyvédi végzettségét, apja váratlanul elhunyt és egymillió frankot hagyott rá. Ez elég nagy összegnek számított akkoriban és az egész egyetlen személy, a fiatal Leorux rendelkezésére állt. Ő pedig belevetette magát a társasági életbe és az örökséget fél éven belül sikeresen elherdálta italra, szerencsejátékra és nem túl bölcs üzleti spekulációkra.

Párizs, és leginkább a város Latin Negyede, ebben az időszakban a fiatal, írónak készülő embert hamar megszédítette, ráadásul Leroux szívesen játszott pókert is. Ő volt a bon viveur megtestesítője. A finom ételek, a pezsgő és a kedélyes társaság iránti szenvedélye miatt viszonylag hamar meghízott, italtól elhomályosult látását pedig cvikkerrel próbálta ellensúlyozni, ami csak csodával határos módon maradt fent az orrán. Az emberek keresték a társaságát, házigazdaként pedig nagyra becsülték. Az asztala körül folyó beszélgetések mindig nevetéstől voltak hangosak. Csak akik igazán ismerték, voltak tisztában személyiségének egy sokkal komolyabb oldalával. Egyedül ők tudták, hogy érdeklődik a halál misztériuma, élettel közös határvonala, a reinkarnáció és az alternatív létezés iránt.

Ahogy öröksége fölemésztődött, úgy kellett szembenéznie a valósággal. Be kellett látnia, hogy kicsapongó életmódját nem folytathatja bevétel nélkül, bármennyire értékes volt is a tapasztalat és az emberi személyiségbe való belelátás, amit általa nyert. Mivel azonban tisztában volt azzal is, hogy a jogi pálya számára nem kielégítő, ezért három unalmas év után otthagyta az Ügyvédi Kamarát, és jelentkezett a L’Echo de Paris nevű újsághoz, ami korábban már megjelentette néhány versét. Rövid időn belül már kamatoztathatta is a színház iránti szeretetét a színikritikák megírásakor, jogi tudását pedig a bírósági ügyek közvetítésénél. Egyik legkorábbi riportja az anarchista Auguste Vaillant peréről szólt, aki bombatámadást intézett a Képviselőház ellen. Olyan sikere lett, hogy a Le Matin nevű napilap azonnal felajánlott neki egy jobb állást, lehetőséget adva Leroux-nak arra, hogy oknyomozó tudósítással foglalkozzon. Hamarosan ez lett fő erőssége.

Egy alkalommal hatalmas újságszenzációnak számító cikket írt egy vizsgálati fogságban tartott elítéltről, és meggyőzően bizonyította a rab ártatlanságát is a rendőrség és az ügyészek nem kis bosszúságára. Ehhez azonban olyan cselhez folyamodott, amit még újságíró társai is etikátlannak tartottak. Bűnügyi antropológusnak adta ki magát, és még papírokat is hamisított ahhoz, hogy a csalást valóssá tegye. Ez különösen veszélyes dolog volt, mivel elkaphatták és bebörtönözhették volna. A közvélemény azonban nem törődött az efféle finom részletekkel, csak élvezte a jó történeteket, amikhez hozzájutott és így Leroux-t hamarosan a drámai szenzációk és a hírességekkel készített exkluzív interjúk miatt kezdték ünnepelni. Pontosan tudta hogyan kell kijönni az emberekkel, akár magasabb, akár alacsonyabb társadalmi pozícióban voltak, ami kétségtelenül nagy előny egy újságíró számára. Mindezek ellenére volt néhány olyan részlete a jogi tudósításoknak, amit nem kifejezetten kedvelt. Az újság alkalmazottjaként kötelezték arra, hogy részt vegyen guillotine általi kivégzéseken (az első áldozat pont a szerencsétlen Vaillant volt), és ezek az élmények élete végéig a halálbüntetés ellenségévé tették.

Nagyon élvezte, amikor a Le Matin kinevezte helyszíni tudósítónak, hiszen az újságírás még csak abban az időben kezdett átalakulni. Sokat utazott Európán keresztül egészen Oroszországig, Ázsiáig és Afrikáig, gyakran inkognitóban. Álnevet és álszemélyiséget is használt, hogy beépülhessen abba a közegbe, ahonnan jó sztorit remélt. Tudósított a Kouropatkine offenzíváról, és a Port Athur kikötő blokádjáról, és ő ment Faure miniszterelnökkel hivatalos látogatásra az orosz cárhoz. Közvetítette Dreyfuss kapitány második tárgyalását is, elszántan ragaszkodva a férfi ártatlanságához. Felmentésekor ezt írta: „Ez a pillanat kimagasló a jog történetében. Az eljövendő generációknak erre a napra is ugyanannyira kell emlékezniük, mint az Actiumi csata vagy Charlemagne megkoronázásának dátumára.”

Kalandjai majdnem minden esetben színes és szórakoztató elbeszélésben kerültek az újságba, cikkei pedig oly’ mértékben megnövelték a lap olvasottságát, hogy Leroux maga is hírességszámba ment. Ő volt az olvasó szeme és füle a nagy eseményeken, néha kockázatot vállalva a szerep érdekében. Állt a kitörni készülő Vezúv kráterében, látta ahogy a törökök örményeket mészárolnak, és ahogy az oroszok harcoltak a japánokkal. Arab köntöst viselve, ő volt ez egyetlen európai szemtanúja a Fez városában kitört zendülésnek. Tudósított a Fekete-tengeri lázadásról, az Odesszai és Szentpétervári felkelésről és persze az ezeket követő véres elnyomásról. A világ számára ő fedte fel a titkot az orosz cár és II. Vilmos német császár balti csúcstalálkozójáról, amit úgy tudott meg, hogy megkedveltette magát az orosz udvarban dolgozó egyik szakáccsal.

„Semmi sem hasonlítható a riporter életöröméhez, mert egyetlen ember sem talál annyi örömet a megfigyelésben, mint ő… A riporter a világ helyett figyel, ő a világ távcsöve. Ó, mennyire szeretem a hivatásomat!”– mondta egyszer. És aztán ezt az egészet hirtelen felrúgta. 1907-ben úgy döntött, hogy ezentúl minden idejét a regényírásnak szenteli. Már évekkel korábban elkezdett regényeket írni, amit az akkori felesége, Marie Lefranc, nagyobb türelemmel viselt, mint veszélyes újságírói karrierjét. Ez azonban nem mentette meg a házasságukat, rövid idő után elváltak. A férfi 1902-ben, Svájcban találkozott Jeanne Cayate-val, aki boldog volt azzal, hogy Leroux bentlakó szeretője lehet. Abban az időben az ilyen viszonyokat megfontoltan és diszkréten kezelték. Jeanne 1905-ben még Oroszországba is követte a férfit, noha terhes volt a gyermekükkel. Oroszul viszont kitűnően beszélt, így ő lett Leroux tolmácsa. Csak 1917-ben házasodtak össze.

Leroux első könyve 1903-ban jelent meg (The Seeking of the Morning Treasures – Reggeli kincsek után kutatva) címmel, melyet a Le Matin közölt le sorozatos formában, és nagy érdeklődést keltett az olvasótábor kalandvágyóbb részében. A történet Louis Cartouche, egy ténylegesen élt 18. századi rabló kalandjain alapult, aki az általa lopott kincseket Párizs körül, több helyszínen rejtette el. A kincsekre akkor sem bukkantak rá, mikor a férfit kegyetlen kínzások után 1721-ben kerékbe törték. Az olvasó maga is kincskeresővé válhatott, már ha elég okos volt ahhoz, hogy a Leroux elbeszélésében található nyomokat megfejtse. Izgalmas darab volt és nagy népszerűséget szerzett, de nem abból a rétegből melyhez Leroux irodalmi stílusa és minősége tartozott.

Csak az 1907-ben megjelent regénye, a „Le Mystere de la chambre jaune” (A sárga szoba rejtélye) igazolta azon döntését, miszerint feladja újságírói karrierjét. A mű az egyik első nyomtatásban megjelenő példája a bezárt szoba rejtélyének, amelyben a gyilkosságot áthatolhatatlan, bezárt ajtók mögött hajtják végre. A lehetetlen bűnügyet a Leroux által kitalált gall Sherlock Holmes, egy bizonyos Joseph Rouletabille oldotta meg, a golyófejű bűnfeltáró riporter, akinek barátja, Sinclair meséli el a történetet, párhuzamot vonva ezzel a már jól ismert Sherlock Holmes és Dr. Watson szerkezettel. Az író nagyra értékelte Edgar Allen Poe és Sir Arthur Conan Doyle munkásságát a detektívregények terén. Rouletabille pedig még hét Leroux regényben jelent meg ezután.
 
Irodalmi munkásságára nagy hatással volt még Stendhal, Dumas és Victor Hugo is. Stendhal „The Charterhouse of Palma” című regényét a valaha megírt egyik legnagyszerűbb kalandregénynek tartotta, a „The Mystery King” című regénye Monte Christo féle vezérfonalát pedig Dumas iránti tisztelete alkotta. Hugo elbeszélői szerkesztésmódját is nagyra értékelte olyan művekben, mint például a Nyomorultak (Les Misérables). Leroux iróniát és gúnyt használt irodalmi fegyverként és csípős vicceket szórt munkáiba, melyek közül néhány – korabeli szövegösszefüggéséből kiszakítva – már értelmét vesztette.
 
1908-ban Párizsból Nizzába költözött. Kedvezett neki az ottani klíma és a kaszinók közelsége. Addigra már viszonylag tehetős irodalmárnak számított, noha szapora költekezése miatt sohasem lett igazán gazdag. A szerencsejáték neki csak egy volt az élet nyújtotta élvezetek közül, és ha sokat vesztett tudta, hogy számíthat írói tehetségére, ami majd kihúzza a bajból. Így a helyét is biztosította az irodalmi taposómalomban. „Csak úgy tudok rendesen dolgozni, ha határidők kényszerítenek rá.” – mondta. Fia később felfedte azt a nyugtalanító szokását, miszerint ha elkészült egy kézirattal, akkor elsütött egy megtöltött revolvert házának erkélyén. A Franciaországban megindult közkönyvtári mozgalom nagy olvasóközönséget hozott neki, ám ebből aligha tudott profitálni, hiszen ezek az emberek nem vették meg a könyveit, csupán kikölcsönözték őket. Műveinek nagy részét utcai árusok reklámozták, akik a metrók bejáratainál osztogatták a regények első négy fejezetét. Valahogy úgy tűnik, hogy leginkább a saját idejében ismerték el, ma már alig emlékeznek rá. Nagyon kevés könyve kapható nyomtatásban még Franciaországban is, habár első megjelenésükkor azonnal lefordították őket angol nyelvre.
 
Számos művét megfilmesítették a némafilmek korszakában, a Chéri-Bibi és A sárga szoba rejtélye című műveket pedig négyszer is feldolgozták, már hangosfilmként is. Első forgatókönyvét 1916-ban írta nizzai szomszédjának, René Navarre-nak, aki Fantomas szerepének eljátszása miatt volt közismert. 1919-ben Navarre és mások közreműködésével Nizzában filmgyárat hozott létre, amit Cinéromans-nak neveztek el. 1922-ben, a cég irodalmi rendezőjével folytatott vita után Leroux elvesztette érdeklődését a filmek iránt. 1918-ban megjelent könyvében (The Infernal Column – A pokoli rovat) megalkotta az „ötödik oszlop” kifejezést, amit két évtizeddel később a spanyol polgárháborúban és a második világháborúban a kémek tevékenységére használtak. Ám erre az időszakra már megírta azt a művét, amellyel bevonult a halhatatlanok közé. Az operaház fantomja 1911-ben jelent meg. Leroux azt mondta, hogy a regény megírását a párizsi operaházban tett látogatása után döntötte el. Az épület alsóbb részei labirintusszerűen kis fülkékre oszlottak, és egy titokzatos földalatti tó is látható volt a padló vasrácsain keresztül. A francia-porosz háborúk és a kommunák idején börtönként szolgált, a fülkék közül néhányat pedig kínzókamrává alakítottak. Az elítélteknek semmi esélyük sem volt arra, hogy meglássák a napfényt, mivel több méterrel az utca szintje alatt tartották őket fogva. Nem kell sok képzelőerő ahhoz, hogy kitaláljuk, miken mehettek keresztül.
 
Leroux ugyancsak emlékezett arra az 1896-ban történt szerencsétlen históriára, amikor a színházi csillár ellensúlyozására használt egyik ellensúly rászakadt a közönségre. Megpróbálta elképzelni az eset következményeit egy zsúfolásig telt teremben. Arra jött rá, hogy az épület 14 éves elkészülési ideje egy építészetben jártas ember számára, aki bejutott a munkaterületre is, számtalan lehetőséget kínált arra, hogy különféle titkos ösvényeket és kamrákat alakítson ki magának. Így adta Eriknek, a fantomnak, a zene szeretete mellett az építészeti tudást is. Leroux azzal a kijelentéssel kezdi könyvét, miszerint az operaház fantomja valójában is létezett. Az ezt követő részben pedig mindezt bizonyítani próbálja, felhasználva újságírói eszközeit és képességeit. Ezáltal tulajdonképpen megteremtette a regény azon vállfaját, amely ötvözi a képzeletet a valósággal, és ezek határvonalát teljesen összemossa.
 
Helyszíni tudósítóként szerzett tapasztalatai sokszor játszanak szerepet műveiben. Rouletabille chez le Tsar című regényében például az Oroszországban tett látogatásairól készített jegyzeteiből dolgozik. De olyan szokása is van, mely szerint saját magát rakja az elbeszélő szerepébe, mint A fekete ruhás hölgy illatában, amelyben aztán szemtől szembe találkozik híres detektívjével, Rouletabille-lel. Leroux másik kiemelkedő és népszerű sorozatának szereplője Cheri-Bibi, aki olyan detektívregényekben bukkant fel, mint a Cheri-Bibi, Cheri-Bibi: Mystery Man, Missing Men: The Return of Cheri-Bibi vagy a Dark Road: Further Adventures of Cheri-Bibi. Első Cheri-Bibi regényét 1923-ban filmesítette meg Gérard Bourgeois, a főszerepet pedig René Navarre alakította. Fantáziájának csapongására jellemző példa a The Burglered Heart című regénye, ahol természetfeletti erőkkel találjuk szemben magunkat, a The Kiss that Killed-ben egy vámpír, míg A gyilkológépben egy robot a gyilkos.
 
Az operaház fantomjában már az első szótól megragadja az olvasó figyelmét. Talán életteli újságírói stílusa volt az egyik oka annak, hogy nagyobb olvasottsága volt újságban leközölt sorozatként, mint keménykötésben. Franciaországban, Angliában és az Egyesült Államokban is megjelent. A történet vezérfonala tipikusnak mondható: a hősnő hatalmas veszélybe kerül egy társadalmon kívül álló, rejtélyes figura által. Leroux biztosan nem lepődött meg a könyv fogadtatásán, hiszen akkor már rég a soron következő könyvén dolgozott. Tökéletesen hozzá volt szokva műveinek a kiadáskor tapasztalt röpke népszerűségéhez. Ez a regény is valószínűleg a feledés homályába merült volna jó pár másikkal együtt, ám a sors úgy hozta, hogy 1924-ben, Hollywoodban Lon Chaney főszereplésével megfilmesítették a történetet. Mind a film, mind Chaney játéka elkápráztatta a közönséget. A filmet minden erénye ellenére négy évre betiltották Angliában.


Brian de Palma is felhasználta Leroux történetének vázát az 1974-ben rendezett The Phantom of the Paradise című horror komédiájában. A filmet a kritikusok nem értékelték sokra, azonban annál közkedveltebb kultuszfilm lett belőle. Susan Kay 1990-ben írt Phantom című regényének is Leroux meséje szolgált alapjául („Az év legjobb romantikus regénye” díjjal jutalmazták Kay ezen regényét), sőt, Terry Pratchett szintén eljátszott az alapötlettel Maskarade című regényében (1995).
 
Amikor Leroux lányát, Madeleine-t egy interjúban arra kérték, hogy beszéljen az édesapjáról, ő a kedvességét, jó humorát és az íróasztalánál eltöltött időt emelte ki. Azt mondta róla, hogy az otthonában mutatott gyengédség után furcsa volt megtapasztalni könyveiben a féktelenséget. A nyilvános dühkitörések sem álltak tőle távol. Egyszer például az egyik étterem pincére nem fordított rá kellő figyelmet, erre ő azzal kezdett fenyegetőzni, hogy soha többé nem teszi be oda a lábát. Pár nap múlva azonban visszatért, az esetet teljesen elfelejtve.
 
Leroux elég sokáig élt ahhoz, hogy Az operaház fantomja című film sikerét még kiélvezhesse. Legutolsó otthona a Rue Gambettán található Északi Csillag Palotája (Palace of the North Star) volt. A barokk stílusú épületben képzelete az egekig szárnyalt, boldogan és elégedetten élt ott, habár mire a filmet bemutatták, már egészségügyi problémái voltak.  1927. április 15-én, 59 évesen váratlanul elhunyt, miután a rajta végrehajtott műtét befejeztével urémia lépett fel a szervezetében. A Nizza felett húzódó Kastélytemetőben helyezték örök nyugalomra. Utolsó művét, a La Mansarde en Ort posztumusz adták ki.
 
Válogatott művei:
1901 Sur mon chemin
1904 La double vie de Théophraste Longuet (The Double Life)
1097 La maison des juges
1907 Le Mystere de la chambre jaune (A sárga szoba titka)
1909 Le parfum de la dame en noir (A fekete ruhás hölgy illata)
1910 Le Fantôme de l`opéra (Az operaház fantomja)
1911 Le Fauteuil hante (The Haunted Chair)
1912 Baloo
1913 Rouletabille chez le Tsar
1913 L`Epouse du Soleil (A Nap felesége)
1914 The Secret of the Night
1914 Cheri-Bibi
1916 Le château noir
1916 Les étranges noces de Rouletabille
1916 Cheri-Bibi et Cecily (Missing Men: The Return of Cheri-Bibi)
1916 Gare régulatrice
1917 L`Homme qui Revient de Loin (Halál után)
1920 Adventures Effroyables de Herbert de Renich (Le Capitaine Hyx, 2 vols.)
1917 Mister Flow (The Man of a Hundred Faces)
1921 Les cages flotantes (The Floating Prison)
1921 Nouvelles aventures de Chéri-Bibi (The Dark Road)
1922 Le Coeur Combriole (The Burgled Heart)
1923 La Bataille Invisible (The Veiled Prisoner)
1924 La Poupée Sanglante (A véres bábu)
1924 La Machine a Assassiner (A gyilkológép)
1925 Le coup d`etat Cheri-Bibi (The New Idol)
1926 The Slave Bangle
1926 Le fils de trois peres (The Son of Three Fathers)
1926 The Adventures of a Coquette
1926 The Sleuth Hound
1927 La Mansarde en Or (The Masked Man)
1929 Lady Helena
1930 The Midnight Lady
1931 The Missing Archduke
 
A magyar címmel szereplő regények magyarul is megjelentek (egy részük sajnos még 1945 előtt).
 
Összeállította: Bognár Mária és Galgóczi Móni


Galgóczi Móni - 2005. április 27.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!