Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Arra hagyatkozom, amit magam is nagyra tartok olvasóként – beszélgetés Szeifert Natáliával

A regényeddel kapcsolatban azonnal feltűnik a végiggondoltság, a megszerkesztettség, ami azonban egy pillanatra sem akasztja meg az olvasmányosságot. Mesélnél arról, hogy alakult ki ez a kompozíció? Mikor sejlett fel az első ötlet, kósza gondolat?

 

Ez összefügg a munkamódszeremmel, ami – úgy látszik – mostanra visszavonhatatlanul kialakult, hogy töredékekből dolgozom. Az altató szerekrőlt három év alatt írtam, persze nem folyamatosan. A hosszabb szövegnek nálam nem az eleje van meg először és nem a vége végül, hanem elsőként mindig a téma, vagy tétel, valami probléma, ami körül úgy gondolom, hogy írni valóm van. Ennek nyomán alakulnak ki a karakterek, akiken keresztül, egyszer csak úgy látom, tudok róla valamit mondani. Amikor Az altató szerekrőlnél ez megvolt, nagyjából az első évben, akkor egy időre félre is tettem, aztán amikor újra elővettem, elkezdtem figyelni az összeillesztett töredékek ritmusát, a tagolhatóságot, a fő motívumokat, és a visszatérőket, ezekből pedig majdnem magától adódott a szerkezet. Akkor persze már „vérszemet kaptam”, mert ki tudja, miért, de szeretek további korlátokat, vagy megugrandó léceket tenni magam elé, szóval szemügyre vettem, hogy lehet-e ezt ilyen tagolásban, ilyen szerkezetben végigírni. Hogy akkor legyen tizenkilenc fejezet, plusz a nulladik, hogy egy fejezet ennyi legyen és így tovább.

 

Zelma és Zsuzsa nyelve bár jól megkülönböztethetőek, mégis közel állnak egymáshoz. Nálam ez azt eredményezte, hogy nem volt igazán éles váltás a két szólam között, és hihetetlenül közel került egymáshoz a két nő története, amit a kettejük életének alakulása, a konstrukció és a finom párhuzamok is csak tovább erősítettek. Ez mennyire volt előre eltervezett, mennyiben alakult spontán?

 

Zelma ugyan jóval fiatalabb, de állandóan a nyelvvel és zenével foglalkozik, egyke, sokat van egyedül gyerekkorától kezdve, ami tovább érleli a belső hangját. Zsuzsa idősebb, érettebb, viszont ritkán gyakorolja önmaga kifejezését, ugyanakkor szeret olvasni, így az ő szövege egyszerűbb, de szintén érzékeny. Valóban szerettem volna a hasonlóságokat is megmutatni, de több összefüggés vagy egybeesés engem is meglepett utólag. Azt hiszem, ezek az egyezések a személyes nézőpontból és a külsőségek ellenére mégiscsak közös alapproblémáikból adódnak.

 

Szereplőid mondhatni két külön generáció tagjai, és mindketten máshogy próbálják élni az életüket, de feltűnő, hogy Zelmáé sokkal jobban szétcsúszik, sokkal mélyebbre süllyed, míg Zsuzsáé bár a felszínen gondtalan, de ugyanakkor ő meg beleragad a férje melletti társas magányba. Ezt az eltolódást generációs problémának gondolod? Az ifjabb nemzedék ennyivel másabb módon éli meg a problémáit?

 

Nem gondoltam erre generációs problémaként, habár tény, hogy az érzékeny, sebezhető kamaszoknak és fiatal felnőtteknek ma egészen más pótszerek állnak rendelkezésükre, mint akár egy-két évtizeddel ezelőtt. Tehát a megélés szerintem ugyanolyan, a lehetőségek másak. És úgy látom, ezek veszélyesebbek vagy máshogy veszélyesek, mint a korábbiak. Elég csak a mindent átszövő virtuális közösségekre gondolni, amelyeknek van jó és rossz oldaluk. A rossz többek között az, hogy a személyes kapcsolatok kialakulását, az offline világban való eligazodást nem segítik, de rendkívül addiktívak.

 

A két nő közötti eltolódás okát inkább az élethelyzetük különbségében látom. Zelma valóban magányos, Zsuzsa családos, ráadásul igen erős a kötelességtudata, felelős a gyermekéért, úgy érzi, az anyjáért is, másképp kezeli a problémáit, kevésbé engedheti el a gyeplőt.

Az ajánlómban kiemeltem, hogy csak lassan, fokozatosan adagolod a szörnyűségeket, a negatívumokat, és sok más alkotóval ellentétben nem akarsz egyik sokkhatással a másikra licitálni. Tudatos, végiggondolt dolog volt ez?

 

Ilyen szempontból régimódinak is mondhatom magam, arra hagyatkozom, amit magam is nagyra tartok olvasóként. Különösen megkapóak számomra azok a regények, amik nem a sorstragédia, létbizonytalanság, válság és zsigeri szenvedés rotációs kapájával vagdossák az agyamat (meg a szívemet). Sok zseniális alkotás van, ami ezt teszi, de a magam részéről ezzel szeretek óvatosan bánni. Csapdának érzem, amikor a tragikum a hatáskeltés eszköze lesz. És hát, mi a drámai, a tragikus, a sokkoló? Úgy gondolom, ez is olyasmi, ami nagyban függ a körülményektől. Egy szöveg esetében tehát attól, hogyan van megírva, hogyan kapjuk meg, hogyan tud kibomlani előttünk. Rengetegféleképpen, szerencsére.

 

Feltűnő az, hogy bár a regényed több évtizednyi időt ölel fel, mégis kínosan ügyelsz arra, hogy ne köthessük semmit semmilyen konkrét időponthoz. Miért?

 

Nem ügyeltem erre, inkább azt éreztem volna kínosnak, ha ennél konkrétabban vannak megjelölve valamiképpen az időpontok. Ezek belső monológok, amikben ugyan nem elképzelhetetlen, hogy valaki évszámokat mondjon, de nehezen tudtam volna beleilleszteni. A beszélők szükségképpen mindent a saját életükhöz, életidejükhöz viszonyítanak, minden történésnél elsősorban a saját életkoruk vagy a személyes eseményeik között eltelt időtartam a fontos számukra, nem kifelé beszélnek. Mindemellett inkább azon igyekeztem, hogy az időben mégiscsak jól elhelyezhető legyen a regény, adtam háttérinformációkat, ehhez persze szükséges erre egy „vevő” az olvasóban. Például a rendszerváltozás, privatizáció időszaka tetten érhető, könnyű észre venni, hogy a nagyjából azóta eltelt időszakot fogja át a regény. Nem tudom érthető-e, amit mondani akarok: nehéz elképzelni, hogy valaki, egy ilyen jellegű belső visszaemlékezésben úgy fogalmazzon magában, hogy mondjuk rendszerváltáskor. Inkább azt mondja, gondolja, hogy amikor velem ez meg az történt, akkoriban ezek és ezek a dolgok mentek, említi esetleg a korra jellemző tárgyakat. Ezekből, ha akarjuk, mi is tudjuk, hogy hol járunk az időben. Egyébként van még konkrétabban felismerhető időmeghatározás is, igaz, azt hiszem, csak egyszer. A Margit híd ugyanis még mindig felújítás alatt áll, amikor Zsuzsa elkezdi azt a napot (a regény valós ideje), aminek során elindul a visszaemlékezés. Ez ugyan elsőre budapestieknek információ, de bárki számára hozzáférhető, megtudható.

 

Ezen idő alatt mennyit változott, illetve a lényegét tekintve változott-e a történet színtere, Budapest?

 

Szükségképpen ilyesmiről is csak a beszélők nézőpontjából, részletekben értesülünk. Zsuzsa a cső-járó életmódjával, hogy szinte állandóan ugyanazokon az útvonalakon ingázik, talán kevesebbet lát az egész városból. Zelma felnőtt élete pedig már nagyjából a jelenben zajlik (még nincs harmincéves a végén), de ő járja többet az utcákat, sétái alkalmával néha rögzíti is a felújítások vagy állagromlások jeleit, de érthető módon mindig azt veszi inkább észre, ami az aktuális lelkiállapotához közelebb áll. Így a sok megrongálódott épületszoborra például akkor figyel fel, amikor a legnyomorultabbul érzi magát, a város egyes részeinek megújult ragyogására pedig akkor lesz figyelmes, amikor ő maga is valami új felé tart. Tíz-húsz év egy ilyen város életében, mint Budapest, nem nagy idő, tehát összességében nem érünk tetten nagy változásokat.

Az ember gyakran nyúl – regényhőseidhez hasonlóan – valamilyen pótszerhez, amivel el akarja nyomni a problémáit, még akkor is, ha tökéletesen tisztában van ennek értelmetlenségével. Szinte mindenkinek megvan a maga „altató szere”. Szerinted miért egyszerűbb ez, mint a valósággal való szembenézés?

 

Nehéz kérdés, mert nem is tudom pontosan, mi volna a valósággal való szembenézés. Az biztos, hogy az ember a túlélés érdekében minden élethelyzetben igyekszik a legkönnyebb utat választani, a legkevésbé megterhelőt. Illetve, azt, amiről úgy gondolja, hogy az. Hajlamos vagyok mindent az „üss vagy fuss”-ra visszavezetni, de szerintem mindez igaz a lelki dolgokra is. Van, amikor szembenézünk és beleállunk a dolgokba, van, amikor menekülünk, aszerint, melyikre van lehetőségünk és melyik tűnik kevésbé megterhelőnek vagy kockázatosnak. Persze, van, amikor kockáztatunk, de nem ez a jellemző.

 

Ha már szembenézés: számomra a regény talán legemlékezetesebb jelenete az, amikor a serdülőkorú Zelma egy pillanatra belenéz a tükörbe, és olyan metafizikai élményeket él át, amelyeket soha korábban. Neked már volt ilyen pillanatod?

 

Azt hiszem, mindenki életében (többnyire kamaszkor környékén) van ilyen pillanat, vagy vannak ilyen pillanatok. A Zelmáé ezek sűrítménye, szimbolikus pillanat, és talán ez a válasz az előző kérdésre is. A valóságról alkotott elképzelés illúziója omlik itt össze és előkerül a Nagy Kérdés, hogy akkor mi is van igazából, ki vagyok, hogyan változom. Ez félelmetes érzés, és talán sokaknál ilyen pillanatokban dől el, hogy továbbra is néznek-e még arra majd életükben, vagy inkább futnak.

 

Számomra külön öröm, hogy – ellentétben több közelmúltban megjelent regénnyel – nem található semmiféle aktuálpolitizálás Az altató szerekrőlben. Nem érezted úgy, hogy neked is a szépirodalom keretein belül kellene véleményt nyilvánítanod?

 

Van, amikor úgy érzem, de itt most nem éreztem. Valamit azért ebből is lehet tudni, a Zsuzsa férjének üzletei-ügyletei, ha nem is túl direkten, de tudhatóan kapcsolódnak a politikához. Ezt vehetjük aktualitásnak, ha tetszik, ha nem, akkor a politika általános kritikájának.

 

Mondhatni több lábon állsz, hisz – ha jól tudom - festesz, fényképezel és blogolsz is. Ezek mennyire befolyásolják a látás- és írásmódodat?

 

Ez nagyon jól hangzik, köszönöm szépen, de valójában nem festek, és a fényképezés is csak hobbi. Általános iskolás koromban valóban készültem festőnek, de a végére rájöttem, hogy nem tudok megtanulni festeni. Rajzolni valamennyire megtanultam. Az ezirányú tanulás és a máig tartó, képzőművészettel kapcsolatos érdeklődésem miatt, azt hiszem, jó nézővé lettem. Különböző grafikus technikákkal a mai napig készítek képeket, és örömmel fényképezek is, de elsősorban a művészetek befogadójának tartom magam. A blogolás pedig egy nagyon régi történet, 2001 óta csinálom, úgy is mondhatnám, hogy ezen nőttem fel, valószínűleg kisebb-nagyobb szünetekkel mindig csinálni fogom. Ez a klasszikus egoblog, ami ma már kiment a divatból. Idén éppen van egy 365 napos blog-projektem, de nem vennék rá mérget, hogy valóban végig tudok blogolni egy évet ilyen rendszerességgel.

 

Dolgozol most valamin?

 

Természetesen, ahogy az elején említettem, mozaikozó író vagyok, a töredékek gyűlnek, és várják, hogy kezdjek velük valamit. Amikor egy-egy tétel köré csoportosulnak, akkor kell nekiülni és összeragasztani őket, illetve a munka nagy része, a tényleges megírás ezután következik. Most ott tartanak, hogy elkezdtek csoportosulni.


Bak Róbert - 2018. február 19.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
A szerző (Szeifert Natália) további művei:

  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető Regisztráció

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!