Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Interjú: Afonso Cruz – 2017. április

A 2017-es Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál egyik vendége volt Afonso Cruz, akinek már két könyve is megjelent a Typotex Kiadó gondozásában: 2014-ben a Kokoschka babája és idén a Virágok.

Ennek alkalmából ültünk le vele beszélgetni. Lipka Bori interjúja.

 

Ez nem az első útja Budapestre, ha jól tudom...

 

Nem, ha jól emlékszem, ez a harmadik utam.

 

És hogy tetszik?

 

Nagyon tetszik, szép és élettel teli város.

 

Járt máshol is Magyarországon, vagy csak Budapesten?

 

Csak turistaként, körülbelül 20 évvel ezelőtt Egerben.

 

Ez még mindig több, mint amennyit egy átlag turista lát Magyarországból… A legújabb magyarul megjelent könyve, a Virágok elsősorban a múltról és emlékekről szól. Önt hogy befolyásolják az emlékei és tapasztalatai az írásban?

 

Mindent befolyásolnak, hiszen az emlékeim építenek fel, ez vagyok én… És amikor írunk, a saját tapasztalataink, saját múltunk szemszögéből írunk. Még a legegyszerűbb mondat megfogalmazásában is benne van az egész múltunk, habár nem látványosan, de mégis ott van.

 

Merít ötleteket a személyes emlékeiből?

 

Igen, természetesen. A személyes tapasztalat egyfajta agyag, amivel dolgozom, amit alakítok, hogy új lehetőségeket, újfajta megközelítéseket hozzak létre… Mint egy festő, akinek van három színe, és amikor összekeveri őket, létrehozza az összes színt, amire szüksége van a festmény elkészítéséhez. Ugyanez történik az emlékekkel, összekeverednek, és ebből a keveredésből valami új születik.

 

Nemcsak ír, hanem zenél, illusztrál és filmeket is készít. Hogy van minderre ideje?

 

Mostanában már nem dolgozom animációs filmekkel, bár több, mint 10 évig ez volt az életem. De még mindig rajzolok, még mindig illusztrálok, nagyon szeretem csinálni, és nagyon természetesen jön nekem, ez olyasvalami, amit már egészen gyerekkorom óta csinálok, mióta egyáltalán emlékszem rá, hogy csinálok valamit. Ez egy szükséglet, valóban szükségem van rá. És a zenélésre is szükségem van. Például amikor regényt írok, néha muszáj egy kicsit gitároznom vagy ukuleléznem, hogy letisztuljanak az ötletek, vagy kitisztuljon a fejem, hogy felszabaduljak, ez nagyon fontos az íráshoz. De nem dolgozom többet, mint egy átlagember. Még pihenőket is beiktatok. Amikor koncertezünk, gyakorolnom kell; amikor el kell készítenem egy illusztrációt, rajzolok; amikor azt szeretném, hogy kijöjjön egy könyvem, írok. Ez természetesen jön, nincs hozzá beosztott időrendem. Nem kelek fel 8-kor, hogy négy órán keresztül írjak, aztán 1-2 órát gitározzak… nem így működik. Mindig azt csinálom, amihez kedvem van.

 

 

Térjünk vissza egy kicsit az emlékekre: azt mondta, hogy az emlékek építik fel önt, hogy az emberek így működnek. De mások pedig azt mondják, hogy nem az emlékeink, hanem a tetteink határoznak meg minket. Erről mit gondol?

 

Rengeteg dolog van, ami meghatároz minket. Az identitást néha összekeverjük az emlékekkel. És az a helyzet, hogy még ha el is veszíted az összes emlékedet, még akkor is az maradsz, aki vagy, még akkor is felismered magad a tükörben. Az én nem az emlékekben lakik. Az én valami más, ez egy nagyon-nagyon nehéz kérdés, hogy mi az, és hol találjuk. Mert például az is vagy, amit kívánsz, ami lehetnél… Nemcsak a múltad, hanem az, amit el szeretnél érni, az is része az énednek. És amit teszel, az is nagyon fontos, a tettek nagyon fontosak. És még ennél is több: más emberek felfogása rólad, ez is része az énednek. Az én javaslatom az, hogy legyünk azok, aminek tettetjük magunkat, ezáltal olyanok leszünk, amilyenek lenni szeretnénk, amit szeretnénk megmutatni másoknak.

 

Ez jó tanácsnak hangzik. Egy másik dolog, amit mondanak, hogy az emberek általában a negatív dolgokra emlékeznek az életükből. Gondolja, hogy ez igaz, vagy csak hajlamosak vagyunk a negatív dolgokat előhozni, ha kérdeznek?

 

Szerintem a fontos dolgokra emlékezünk, különleges dolgokra, nem mindennapi dolgokra. Sokszor valami nagyon furcsa dolog történik azzal, hogyan érzékeljük az idő múlását. Például ha olyasvalamit élünk át, ami nagyon fontos nekünk, és nagyon élvezzük, ezt úgy nevezik, hogy vakáció-ellentmondás. Amikor vakáción vagy, az idő néha csak úgy repül, minden nagyon gyorsan történik. De amikor visszaemlékszel rá, olyan, mintha hosszabb lett volna az az idő, úgy érzed, hogy rengeteget éltél abban az időszakban. És az ellentettje is megtörténik: amikor kellemetlen helyzetben vagy, az idő gyakran mintha megállna, és nehéz átvergődni a szituáción. De később egyáltalán nem is fogsz emlékezni rá, mert a kellemetlen helyzetek és a rutin általában eltűnnek, kitörlöd őket. Így amikor az emberek visszaemlékeznek az életükre, nemcsak a negatív dolgokra emlékeznek, hanem a különlegesekre. Olyan dolgokra, amik valamiért fontosak voltak. Ezek lehetnek negatív dolgok is, például egy szeretett egyén halála, máskor viszont nagyon fontosak, például elismerés egy munkáért, vagy csak egy jó vacsora a barátokkal. És azért emlékezel ezekre, mert kilógtak a rutinból, különleges dolgok voltak.

 

És mi történik, ha valaki elveszíti ezeket az emlékeket, mint az idősebb férfi a könyvében – hogy lehet újradefiniálni az identitást, hogy megy végbe ez a folyamat?

 

Ez a férfi, annak ellenére, hogy semmire nem emlékszik az érzelmi múltjából, még mindig önmaga, még mindig önmagaként viselkedik, így még mindig ugyanaz az ember, aki korábban volt, habár az emlékei nincsenek a felszínen. Ebben az értelemben a tettei fontosabbak az identitásában, mint azok a dolgok, amiket tett, vagy amilyennek mások gondolták korábban.

 

És hogy befolyásolják az emlékei az érzéseit? Vagy hogy befolyásolják az emlékek az érzéseket általában?

 

Természetesen befolyásolják, de csak a háttérből. Minden korábbi tettünk valamilyen mértékben befolyásolja az érzéseinket, még ha nem is tudatosítjuk. Ez a különbség. Vannak élményeink, amiket ténylegesen átéltünk, de nem emlékszünk árjuk. És ez nem olyan fontos, mint amennyire az emberek általában gondolják.

Nemcsak személyes emlékeink vannak, hanem kollektív emlékezetünk is, akár nemzetként, akár emberiségként. Erről mi a véleménye?

 

Ez is segít az én felépítésében, hogy különböző dolgokkal azonosulunk, hogy ezeket a személyiségünk elengedhetetlen tartozékainak tekintjük. Néha egy példaképpel azonosulunk, egy vággyal, egy másik emberrel, néha még el is veszítjük az identitásunkat, hogy egy másikra cseréljük. És ezek az érzelmek vagy ügyek, amikkel azonosulunk, szintén hozzájárulnak ahhoz, amilyenek vagyunk. Ez lehet egy ország, egy kultúra, bizonyos könyvek, egy zene… Egy csomó elengedhetetlenül fontos építőelem, amiket egymásra építve megkapjuk magunkat.

 

A portugálok mire emlékeznek ebből a kollektív múltból?

 

Ez a könyv kifejezetten a diktatúra alatti időszakról beszél, illetve a különbségekről az utána következő időszaktól. A különbségekről nemcsak a társadalomban, de a pszichológiai változásokról is, amik a forradalommal következtek be. Azoknak a generációknak, akik a forradalom előtt és után is éltek, természetesen beépült az identitásukba, az énükbe. Én még csak három éves voltam, amikor a forradalom kitört, így nincsenek emlékeim arról az időszakról… De egy kicsit irigylem azon portugálok többségét, akik átélték: a remény miatt, amit akkor érezhettek. Csodálatos szakasza lehetett az életüknek, amikor minden álom valóra válhatott.

 

A diktatúrán kívül mire emlékeznek még? Híres portugálokra, mint Vasco da Gama, vagy Brazíliára – benne van ez a portugálok kollektív emlékezetében, vagy nem annyira?

 

Igen, ugye tanulunk portugál történelmet az iskolában, ez része az oktatásnak, és mivel része az oktatásnak, része a portugálságnak is. Természetesen jobban ismerjük a portugál történelmet, mint mondjuk a spanyolt… és természetesen a történelem is hozzájárul az identitásunkhoz, de inkább csak távoli múltként, nem igazán befolyásolja a viselkedésünket manapság.

 

Tehát nem befolyásolják annyira a mai portugál identitást?

 

De, bizonyos értelemben. Egyfajta folyamatként, de nem elszigetelten. Portugáliában hajlamosak vagyunk a nagy földrajzi felfedezésekről beszélni, a tengerészekről, akik elmentek új helyeket, új tengeri útvonalakat felfedezni. De én nem gondolom, hogy ez kifejezetten portugál dolog lett volna, sokkal inkább egy politikai óhaj, egy ember ambíciója, vagy kettő-háromé, de nem minden portugálban van meg a vágy, hogy külföldre menjen felfedezőnek, ez nem része az identitásunknak. Egy mondás szerint a portugálok nem azok, akik elmentek felfedezőutakra, hanem azoknak a leszármazottai, akik maradtak.

Még egy kicsit térjünk vissza a Virágokra. A könyvben szereplő fiatalabb férfi nem igazán elégedett az életével, unatkozik. Gondolja, hogy ez egy általános probléma manapság, hogy az emberek élete kiüresedett?

 

Nem hinném. Ez egy olyan probléma, amivel a különböző generációk korábban is küszködtek. A rutin hasonló egyfajta hipnózishoz, bizonyos dolgokra, kérdésekre kevésbé leszünk érzékenyek. És most, hogy ilyen könnyen hozzáférünk rengeteg információhoz, néha le kell kapcsolni magunkat, különben rengeteget fogunk szenvedni a ránk zúduló katasztrófa-hírektől. Nagyon-nagyon nehéz lenne folyamatosan együtt élni ezzel, szenvedni, ahogyan a könyv egyik szereplője is teszi… Vannak olyan pszichológiai mechanizmusok, amelyek lezárják a rendszert, amikor elárasztanak ezek az információk. Évszázadokkal ezelőtt nem tudták, mi történik a világ másik végén, nem tudtak semmit, kivéve ami nagyon közel történt hozzájuk. A közeli eseményeknek jobb esélyük volt a figyelem felkeltésére, mert ami elérhető távolságban volt, azon tudtak változtatni, tudták befolyásolni őket… De ha valami nagyon messze történt, akkor tehetetlennek érezték magukat, ami elég problematikus. Manapság igyekszünk létrehozni olyan mechanizmusokat, amik változtathatnak ezen – a demokrácia is ezek közé tartozik, hogy egy kicsit tudjunk változtatni. Nem sokat, de azért egy kicsit javult a helyzet.

 

Tehát úgy gondolja, hogy az emberiség jó úton halad afelé, hogy megoldja a problémák nagy részét?

 

Nos, én optimista vagyok. Nem ennyire, de hiszek benne, hogy jobbak vagyunk, mint korábban. Az emberek néha hajlamosak nagyon pesszimistán megítélni a világot, minden rosszabb, ez a generáció rosszabb, mint az előző, és az előző generáció is ezt mondta róluk, de az előttük levők is ezt mondták… És általában mindig ugyanaz történik: nem lehet úgy kinyitni egy újságot, hogy valaki ne írjon cikket valaminek a haláláról. A regény halála, a könyv halála, a szolidaritás vagy a kedvesség halála, az emberi értékrend hanyatlása, a példaképek hanyatlása… de ha körülnézünk, azt látjuk, hogy nem rosszabb a helyzet. Az emberek több könyvet olvasnak, a könyvek nem halnak ki, minden nap több könyv és több olvasó van, az értékrendünk egyre szélesebb körben elfogadott. Egyre kevesebb szegénység van, bár nagyon lassan halad a folyamat, de ha a szükséglet-piramist nézzük, akkor látjuk, hogy ha az emberek alapvető szükségletei ki vannak elégítve, elkezdetnek más dolgokkal is foglalkozni, például filozófiával, művészettel, kultúrával. De ehhez az kell, hogy legyen kenyér az asztalukon. És én úgy látom, hogy ez folyamatban van. Nagyon lassan, de javul a helyzet.

 

Köszönjük, azt hiszem ez tökéletes lezárása a beszélgetésnek. Köszönjük szépen!

 

Köszönöm!


Lipka Bori - 2017. május 4.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
A szerző (Afonso Cruz) további művei:

  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető Regisztráció

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!