Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Nem tudom, hogyan kell íróként élni – beszélgetés Hartay Csabával

Parasztromantika és globális felmelegedés. Írás és mezőgazdaság. Kritikusok és széles körben elismert szerzők. Versek, prózák, tehenek. Hajnali kelés, sok órányi munka, gyorsan leírt sorok, melyek aztán végül valami egésszé állnak össze. Családi emlékek és fikció összefonódása. Bak Róbert ezúttal Hartay Csabával beszélgetett.

Bár nem szokásom az általánosítás, de azt hiszem, nem sértődsz meg azon, ha azt mondom: az átlagember nem olyannak képzel el egy írót/költőt, mint amilyen te vagy. Ha rád keres valaki a neten, akkor egy magas, nagydarab, gumicsizmában a tehénszarban gázoló alak képére akadhat rá. Ami persze nem is meglepő, ugyanis mezőgazdasággal foglalkozol. Hogyan és mikor lépett az életedbe az irodalom?

Hogyan és miként lépett az életembe a mezőgazdaság, én inkább így indítanék. Hamarabb írtam, mint dolgoztam volna egy tehenészeti telepen. Az említett kép egyébként egy beállított fotó, direkt parasztromantika. Valójában nagyon kevésszer húzok gumicsizmát. A cégünknél, melyben apám halála után résztulajdonossá váltam, huszonöt alkalmazott van állásban, és ezeket a részben gépesített, de még mindig nagyban kétkezi munkákat ők végzik. A mi munkánk az, hogy minden rendben menjen. Folyamatos odafigyelés. Adatszolgáltatás, számítógépes rendszerezés, millió papírmunka és munkaszervezés, beosztás, ellenőrzés. És persze állandó készenlét, mert nincs ki-be kapcsoló a teheneken. Újév hajnalán is el kell őket látni. Nem egy bölcsészmeló, az biztos, de ez engem inkább inspirál, mintsem tompítaná bennem az írásvágyat. A Nem boci! című kötetem erről a miliőről szól, ott mindent megírtam, és az ellenkezőjét is.

Hogyan telnek a napjaid gazdálkodóként, és hogyan íróként? A kettő között van éles határvonal?

Nem tudom, hogyan kell íróként élni. Szívesen kipróbálnám. Mondjuk, az laza lenne, ha lennének alkotónapjaim. Valamelyik írónál olvastam, hogy a civil munkája mellett tartott alkotónapokat. Én alkotóperceket szoktam lopni magamnak két műszak között. Utoljára akkor volt igazán időm írni, amikor tavaly ilyenkor gipszben volt a bal lábam. Hat hét alatt írtam meg a Holtág című regényemet, ami tavaly jelent meg az Athenaeumnál. Gazdálkodóként pedig szinte minden nap dolgozom. Hétvégén délutánonként szoktam kijárni a telepre. Az is ugyanolyan munkanap az állatok szempontjából, ránk nézve annyi különbséggel, hogy vasárnap mondjuk, nem csörög állandóan a telefon, és nem hoz egy kupac levelet, számlát, csekket a postás.

A munkád miatt ért már hátrányos megkülönböztetés az irodalmárok vagy kritikusok részéről?

Az azért érdekes lenne, ha egy kritikus úgy ítélné meg az írásaimat, hogy ez a csávó hétköznap tehenek közt flangál, tehát egy tahó. Egyébként valószínűleg vannak ilyen megjegyzések a hátam mögött, de ez egy biztos megélhetést nyújtó állandó, és sokszor idegölő munka, örökös hajnali kelésekkel, aki emiatt elítél, vagy ez zavarja abban, hogy előítéletektől mentesen viszonyuljon hozzám, illetve az írásaimhoz, annak nem tudok segíteni.

Mennyire zavar (vagy érdekel-e egyáltalán) az, hogy nem vagy tagja a gyakran emlegetett vagy széles körben ismert írók körének?

Nekem az már széleskörű elismerésnek számít, hogy a tavaly Ünnepi Könyvhétre megjelent Fényképavar című verseskötetemről rövid időn belül két kritika is megjelent, az ÉS-ben,  és elég pozitívan fogadták. Az is elismerés, hogy egy országos kiadó adja ki a prózaköteteimet, kitűnő minőségben és marketinggel, minden nagyobb könyvesboltban ott vannak a könyveim, aki érdeklődik iránta, az meg tudja vásárolni, eljut az olvasóhoz. Nem tudom, milyen belépő kell az elithez, és hogyan, hol lehet ezt kiváltani. És abban sem vagyok biztos, hogy létezik egyáltalán ilyen klub. Nem biztos, hogy egy Michelin-csillagos étteremben jobbat eszem, mint a szentandrási Zöld Sas vendéglőben. Az ember persze sikerre vágyik, szélesebb körű elismertségre, azt szeretné, hogy felfedezzék, komolyan vegyék, mint írót, költőt. Ahol én kezdtem, ahonnan én jövök, onnan nézve a jelenlegi állapotom már rég túl van azon a csúcson, amit remélni lehetett tizenéves fejjel a szeghalmi kollégium szilenciumán, ahol papírra vetetettem az első verssoraimat. Objektíven nem tudom megítélni saját magamat, és nem is feladatom. De mivel feltetted ezt a kérdést, nyilván lehet alapja. Üdvözletem küldöm a szélesebb körben ismert íróknak.

Eddig leginkább költőként ismerhetett téged a nagyérdemű, de az utóbbi időkben prózában is utazol. Ha jól tudom, a legutóbbi könyvednek, a Holtágnak igen érdekes keletkezéstörténete van. Mesélnél róla?

Volt két fejezetem, amelyben egy nagypapa meg az unokája pecáznak. Fogalmam nem volt, mit akarok vele, örömírás volt a saját szórakoztatásomra. Évekkel ezelőtt írtam. Közben tragikus hirtelenséggel elment apám, megtaláltam ezt a két epizódot a gépemen, és bevillant, hogy itt meg tudom írni az ő szenvedéstörténetét egy teljesen más családra kivetítve.

Most jön a legtöbb olvasó kedvenc kérdése: a könyvednek vannak önéletrajzi vonatkozásai?

Van. Elég sok. Apám múltjából rengeteg. Valós leveleket idézek a könyvben, amiket anyunak írt a hetvenes évek elején. Én így oldom meg a vendégszövegek megjelenítését a műben. Apu sokat mesélt Teil Andrisról is. Ő volt a legjobb barátja gyerekkorában. A közös kalandjuk kulcsmotívuma a Holtágnak. És persze a kórházas jelenetek. Minden megtörtént, mindet átéltük apámmal kapcsolatban. Nem megírni, visszaolvasni volt nehezebb. A szembesülés jobban fájt akkor, mint amikor begépeltem.

A Holtágnak nagyon sok jelentése van a könyvedben. A valóságban létezik ez a hely?

Természetesen létezik, a könyvben a Holt-Körösről van szó, Szarvason élek, az egész eddigi életemet meghatározta a holtág, ami a város egyik gyöngyszeme. A Holt-Körösben tanultam meg úszni, a jegén tanultam meg korcsolyázni, és itt fogtam ki zsebpecával az első keszegemet is, valamikor a nyolcvanas évek derekán. A búvárkodás eddig még kimaradt, de szerintem nem sok mindent látnék a fenéken, ez nem az Adriai-tenger.
A regényedet a szerkezete és meglepően változatos narrációja is igen egyedivé teszi. Alapból azt tervezted, hogy ilyen sok síkon (álom, valóság, képzelet) és több elbeszélővel adod elő ezt a történetet? Mi volt az első szikra?

A már említett horgászós jelenet. Utána gördülékenyen jött a többi. Nem szoktam sokat rugózni azon, hogy ezt kéne? Vagy inkább mást? Vagy azt, amit először akartam? És hogyan? Úgy, hogy itt egy csavar, ott egy homály? Valahogy nálam ezek eleve elrendelt dolgok, mintha meglenne valahol már ez a mű, és engedélyt kaptam volna arra, hogy prezentáljam.

Ha a hivatásos kritikusok nem is emlegetnek annyit, de az olvasók igazán kedvelnek (a nemrég megjelent Holtág például igen magas olvasottsággal, és magas százalékkal áll a moly.hu-n). Úgy írod le a kisfiú és a nagypapája történetét, hogy azt mindenki megértheti és átélheti. Számodra ez az egyszerűség, közérthetőség, emberközpontúság jelenti az irodalmat?

Szeretem a nyersességet a prózában. Elrejtek egy diktafont a szereplőim közelében, azok meg beszélnek úgy, mintha nem 500 olvasó követné őket. Nincs póz, nincs erőltetett művészkedés, irodalmiaskodás, mórikálás és modorosság. Ez persze a kifinomult olvasót néhol elriaszthatja, de engem meg az ilyen kimért alakok riasztanak. Olyat szeretek írni, amilyet olvasni is. Kinek kedveznék azzal, ha bezavarnék a szövegben hat olyan epizóddal, ami mindenkit elbizonytalanít, viszont lenne két kritikus, aki magához nyúlna a gyönyörűségtől, ja, de mégsem, mert ezt amúgy egy tehenész írta. A hivatásos kritikusok pedig eddig szerették a prózaköteteimet. A jogos bírálat teljesen rendben van, de eleve ki az, aki megírta a mindenkinek tetsző, tökéletes irodalmi alkotást?

Azért is kérdeztem ezt, mert ahogy én látom éppen ez a realista vonulat tör újabban előre, és szorítja háttérbe az eddig divatos nyelvközpontú, vendégszövegeket felvonultató posztmodernt. Szerinted ennek mi lehet az oka?

Itt talán nem lehet megemlíteni a globális felmelegedést, de nem lepődnék meg, ha ezzel is kapcsolatba hozná valaki. Azt nem tudom, más írók hogyan működnek alkotás közben, én nem szeretem rosszul érezni magam, ha írok, nem szeretek kínlódni a szöveggel. Itt persze nem az utómunkára gondolok, mert az melósabb, mint maga az írás, de nem „nehéz ellés segítéséggel” nálam az írás folyamata.  Ellazulva, saját szórakoztatásomra írok, és ezáltal ezt tudom nyújtani az olvasónak, amit a könyveimben olvashatnak. Aki másféle irodalmat szeret, az rajtam azt ne kérje számon. Mindig is megmosolyogtam az olyan kritikusi hozzáállást, hogy miért vagy ilyen, miért nem vagy másmilyen.

A Holtágban egyszerre van jelen a fergeteges humor és a végtelen szomorúság. A való életben is ennyire intenzíven éled meg az érzelmeket?

Nyilván van bennem egy nagyfokú érzékenység, különben nem írogatnék verseket. És a humor pedig átlendít a hétköznapok rém unalmas, megrögzött valóságán. A Viharsarki Kattintós blogon a paródiák parodizálását alkalmazom. Feje tetejére állítom a világot, összerázom, majd megint vissza. Egész sokan vevők a baromságaimra.

A kortárs irodalmi palettáról kikkel tartod a kapcsolatot? Vannak író / költő barátaid? Téged például Potozky László is ajánlott nekem.

Vannak. Bajtai András és Tolvaj Zoltán például. Velük, és Bach Máté fotós barátommal együtt évek óta megtartjuk nyár derekán a Nyúlzugi Fesztivált a telkünkön. De év közben is szoktunk találkozni. Karafiáth Orsival lassan húsz éve, a Sárkányfű irodalmi lap (ott publikáltam először) megalakulása óta jó barátságban vagyunk, igencsak hasonló a humorérzékünk. Potozky Laciék is voltak itt szerepelni Szarvason, vele is jóban vagyok, bár kevesebbet találkozunk. De említhetnék itt még pár embert az irodalomból. Sajnos a távolság és munka miatt nem túl sűrű a személyes kontaktus, ez leginkább a Facebook Messengerre korlátozódik, de ha Budapesten járok, mindig van valami közös megemlékezés.

Körvonalazódnak már jövőbeli terveid? Esetleg egy újabb verseskötet vagy regény?

Nyugi van. Tél van és meditáció. Nem szabad kapkodni. Jönnek majd, nem szaladgálok elébe semminek.
A Holtághoz visszatérsz még?

Ha konkrétan erre a könyvre gondolsz, ezekkel a szereplőkkel, akkor azt ajánlanám magamnak, hogy nem kéne. Nem hinném, hogy ehhez a történethez még bármit hozzá tudok tenni. Egy halványabb folytatással, második résszel viszont remekül tönkre tudnám tenni azt, amit eddig létrehoztam. Az előzményéről viszont még lehetne írni, konkrétabban apám gyerekkoráról. Ez még egy izgalmas kihívás lenne, elhatározás és idő kérdése. Jelenleg mindkettő híján vagyok, de ez holnapra változhat. A tágabb, valós értelemben vett holtághoz pedig nem is kell visszatérnem, hiszen soha el nem hagytam. Minden verseskötetemben és regényemben feltűnik a holtág, és fontos szerepe van nem csak az írásaimban, a való életemben is. A holtág, ezen belül pedig a nyúlzugi partszakasz pedig ősállandó nálam. Kiiktathatatlan elem, motívum és helyszín. Örök szerelem.

 

Fotók: Bach Máté


Bak Róbert - 2017. január 17.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
A szerző (Hartay Csaba) további művei:

  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető Regisztráció

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!