Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Interjú: Dan Wells – 2016. október

Először jár nálunk Magyarországon Dan Wells, akinek a Fumax Kiadónál már nyolc könyve is megjelent: a Partials-trilógia (Partials, Fragments, Ruins), illetve a John Cleaver-sorozat (Nem vagyok sorozatgyilkos, Szörnyeteg úr, Nem akarlak megölni, Az ördög egyetlen barátja, Csak a holttesteden át). Szabó Dominik beszélgetett vele, tolmácsként Holló-Vaskó Péter működött közre.

Az interjú elkészültében hálás köszönettel tartozunk Németh Beatrixnak, illetve Lipka Borinak.

 

Elsőként Brandon Sandersonról kérdeznék, ami számomra azért vicces kicsit, mert nemrég járt Magyarországon Brian McClellan, akit szintén Sandersonról kérdeztem legelőször. Ha jól tudom, önnél azért fontos az ő személye, mert eredetileg egy high fantasy könyvet szeretett volna írni, de Brandon valahogy mégis beszélte a horrorra. Hogy is történt ez?

 

Idestova most már lassan 19 éve ismerem Brandon Sandersont. Az egyetemen, még jóval azelőtt, hogy bármelyikünktől bármilyen írás is megjelent volna, egy írócsoportot alakítottunk együtt, és azóta is jó barátok vagyunk. Eredetileg valóban fantasy-író szerettem volna lenni, mert főként fantasy-t olvastam – és azt gondoltam, hogy én magam is az leszek. Aztán hosszú órákat töltöttünk Brandonnal a kocsiban, kreatív írás órákról hazafelé tartva, és közben persze beszélgettünk. Egyszer azt mondta, hogy: „annyit tudsz te a sorozatgyilkosokról, hiszen annyira szereted ezt a témát, és amúgy is annyira sötét az a fantasy, amit írsz… miért nem írsz inkább a sorozatgyilkosokról? Miért nem írsz egy horror-regényt?” Felmerültek egyéb témák is rendszeresen, de végül ennek a kapcsán jutott az eszembe egy olyan sorozatgyilkosnak a története, aki amúgy jó akar lenni – innen jött John Cleaver.

 

Azóta megjelent már öt sorozatgyilkossal foglalkozó regénye, illetve hamarosan jön a hatodik; jelent meg cyber-thrillere, sci-fi disztópiája is. High fantasy azóta sem igazán, talán egy kisregényen kívül – várható esetleg a közeljövőben?

 

Nagyon remélem. Ahogy mondtam, a karrierem elején fantasy-írással próbálkoztam, de nem tudtam működőképesen megírni. Most, nagyjából 12 könyvvel később, úgy gondolom, hogy most már valahogy azért menni fog. Van is két fantasy-ötletem kapásból, és nagyon remélem, hogy amikor befejeztem mindent, amihez most szerződés köt, a következő már egy fantasy lesz.

 

Ezt akkor majd izgatottan várjuk. De térjünk vissza Sandersonhoz, hiszen van egy Hugo-díj-nyertes podcast-sorozatuk Brandon Sandersonnal, Mary Robinette Kowallal és Howard Taylerrel. Úgy gondolja, hogy az ilyen jellegű kezdeményezésekre szükségük van Amerikában a kezdő íróknak?

 

Azt nem mondanám, hogy létszükséglet minket hallgatnia a fiatalabb íróknak, de szerintem nagyon sokat segíthet. Brandonnal ugyanonnan jöttünk: a semmiből. Azt se tudtuk, mit kell csinálni, hogyan kell csinálni, de valaki segített nekünk. Mi ezt szeretnénk visszaadni. A Writing Excuses-t azért csináljuk, hogy ezzel segítsünk más embereknek, és reakciókból azt szűrtük le, hogy valóban nagy segítség tud lenni az embereknek – ettől pedig nagyon boldog vagyok.

 

2008-ban kezdődött a podcast-sorozat, az első regénye 2009-ben jelent meg. Hogy érzi, az elmúlt időszakban sokat változott az amerikai színtér olyan tekintetben, hogy könnyebb vagy nehezebb íróvá és ismertté válni?

 

Az amerikai kiadás rengeteget változott. Hogy könnyebb vagy nehezebb-e megjelenni, azt nem tudom megmondani, mindenesetre nagyon más. Amikor én 8 évvel ezelőtt elkezdtem könyveket kiadatni, akkor még az e-könyv nem volt tényező – annyira nem, hogy az első szerződésembe még nem is került bele. De régebben a hangoskönyveknek sem volt akkora szerepük, mint manapság. Korábban egy hangoskönyv annyi kazettát jelentett, hogy egy egész asztalt beterített – ami azért egy elég ormótlan dolog. Ezzel szemben most egy darab fájl, amit fel tudsz rakni a telefonodra. Sőt, régebben a magánkiadásnak sem volt különösebb jelentősége, most pedig már igenis fontos.

 

Nagyon sok minden megváltozott, de az igények is megváltoztak. Az én olvasatomban az a legfontosabb, hogy hány könyv jelenik meg évente. 2012-ben több cím jelent meg, mint korábban az emberiség egész történelmében együtt véve – ami hatalmas zajt jelent körülötted. Szerintem megjelenni, kiadatni egy könyvet könnyebb, mint régen, viszont az, hogy észrevegyenek, sokkal nehezebb ekkora zajban. Ez viszont valahol jó is: az írók ott vannak, az olvasók is ott vannak, csak egymásra kell találniuk.

 

Ha már elkezdtünk arról beszélni, hogy mennyire könnyű írókat észrevenni: aktívan tartja a kapcsolatot az olvasóival különböző internetes felületeken, például Twitteren keresztül. Mennyi idejét veszi el az írástól az ilyen jellegű marketingtevékenység?

 

Tőlem annyira sok időt nem vesznek el ezek a dolgok, mert az írás mellett is tudom őket csinálni. Ha viszont valaki azt látja, hogy éppen a századik dolgot posztolom ugyanaznap a twitteremre, az… na, az én vagyok, és éppen kerülöm az írást. De komolyabban: az internetről azt lehet mondani, hogy olyasmi, mint egy nagy pódium. Ha kiállsz oda, és vannak olyan dolgok, amiket el tudsz mesélni, el tudsz mondani az embereknek, akkor az emberek beszélgetni akarnak majd veled, kíváncsiak lesznek arra, hogy mit tudsz mondani. Ezzel szemben, ha kiállsz oda és azt mondod, hogy „sziasztok, vannak nagyon szép pólóim, amiket el akarok adni nektek”, akkor nem leszel érdekes, akkor nem fogja érdekelni az embereket a mondanivalód. Persze én is rakok ki posztokat arról, hogy mikor jelenik meg a könyvem, milyen eseményen veszek részt, hol lehet velem találkozni, de emellett próbálok érdekes, vicces vagy elgondolkoztató dolgokat is mondani az embereknek, hogy így érdeklődjenek az iránt, amit mondani szeretnék.

 

Idén három könyve is megjelent, amit, azt hiszem, még a rendkívül termékeny Brandon Sanderson is megirigyelne: a Csak a holttesteden át, a Bluescreen, illetve az Extreme Makeover. Hogy lehet ezt a tempót bírni?

 

Hát igen, az idei év egy kicsit vadra sikeredett, de ez annak köszönhető, hogy a Bluescreent három hónappal elhalasztották, és így februárban jelent meg december helyett. Ezért lett idén három könyvem is. Egyébként biztonsággal két könyvet írok meg egy év alatt, és még apróbb, rövidebb történeteket, novellákat, kisregényeket hozzá… amik, belegondolva, kiraknak egy teljes regényt, tehát el is határoztam, hogy jövőre megpróbálok írni három darab regényt.

 

De legyünk igazságosak Brandonnal: jó, ő évente egy, legfeljebb kettő könyvet hoz ki, na de azok 800.000 szavas szörnyű monstrumok! Úgyhogy igazából hozzám képest még így is termékeny.

Ha már szóba került az Extreme Makeover: ebben a regényben egy kozmetikumnak köszönhetően átíródik az emberek DNS-e, és hirtelen más emberek kinézetét veszik át. Kissé merész elképzelésnek tűnik – meddig mehet el egy író a közeljövővel kapcsolatos ötleteivel?

 

A legnehezebb dolog abban, amikor az ember science fictiont szeretne írni, hogy sikerüljön a világ előtt maradnia. Miután megírtam a Partials-t, két hónappal utána megjelent egy nyilatkozat az Egyesült Nemzetek részéről, amiben megemlítik, hogy olyan önálló, robotikus harci egységeket építenek, amik az embereket segítik – akár a csatatéren is. És pontosan erről szólt a Partials. Legyőzött a valóság. Amikor az Extreme Makeovert kitaláltam, mondom legyen egy kézkrém, ami embereket klónoz – ezt még biztosan nem írta meg senki sem. Erre kiderült, hogy az Egyesült Államok hadseregének már van egy olyan kézkréme, ami ugyan nem klónoz embereket, viszont olvassa a DNS-üket, és alkalmas a DNS-ük követésére. Igaz, ezt még természetesen nem gyártják, de akkor is, az elmélet már kész van, tehát a valóság itt is legyőzött. Nagyon-nagyon nehéz a világ előtt járni, mert annyira gyorsan haladunk valamerre.

 

A könyvében nagyon sokan különböző sztárokká, celebekké válnak. Ön szeretné esetleg valaki másnak a külsejét felvenni?

 

Ez az egész könyvnek a fő-fő-fő kérdése: meg akarsz maradni önmagadnak? Vagy szeretnél valaki jobb lenni? Esetleg már valaki jobb is vagy?

 

A történetben eljutunk egy pontra, ahol a fekete piacon a DNS úgy cserél gazdát, mint mondjuk egy kiló krumpli. És akárki lehetsz, ha szeretnél, de senki nem akar híres ember lenni, mert mindenki híres ember éppen a világon, tehát Tom Cruise DNS-ére senki nem kíváncsi. Viszont van egy közepesen híres színész Hollywoodban, Dan Wells, akinek megvannak a kis honlapjai, mindig is itt volt velünk, de úgy igazán soha nem volt híres, és mégis nagyon jóképű, nagyon sármos, és a főhős úgy dönt, hogy ő szeretne Dan Wells lenni. Ezt zseniálisan jó érzés volt megírni.

 

Térjünk rá a magyarul is megjelent Nem vagyok sorozatgyilkos-kötetekre. A legelső rész úgy indul, hogy John bevezet minket a balzsamozás rejtelmeibe. Ez egy meglehetősen életszerű, borzongató rész, annak ellenére, hogy alapvetően ez egy ifjúsági, young adult sorozat. Ez mennyire háborította fel a külföldi olvasókat?

 

Őszintén? Néha azt kívánom, bárcsak sokkal nagyobb balhé lett volna a könyvekkel kapcsolatban. Van ezzel kapcsolatban egy történetem is, amit szeretek elmesélni. Amikor megjelent a harmadik kötet, a Nem akarlak megölni angolul, akkor egy középiskolás srác rámírt az interneten, hogy bár ezek a könyvek nagyon jól meg vannak írva, a tartalmukat tekintve nagyon sötétek, szörnyűek, és ezért nem ajánlatosak olvasásra, sőt, kizárólag a Sátán és Szaddám Husszein lehet a fő cél közönsége. És én – mivel én én vagyok –, visszaírtam neki, hogy na jó, de azt tudod, hogy ennek a sorozatnak a második része, ez a szörnyű dolgokkal teli horror regény éppen most nyerte meg a mormon vallásos irodalommal foglalkozó díjat? Mire visszaírta: igen, tudom, és nyilvánvalóan nagyon morcos volt ezzel kapcsolatban. Aztán a következő e-mail, a srác utáni első e-mail a helyi újságból jött, akik azt írták meg nekem, hogy az olvasók kiválasztották az év legjobb könyvének a sorozat harmadik kötetét, a Nem akarlak megölni-t. Miután a várostól megkaptam ezt az e-mailt, megírtam a gyereknek, hogy: odanézz, idén Sátán és Szaddám Husszein is szavaztak!

 

Nem szeretnék nagyon spoilerezni, de annyit talán elárulhatok, hogy a sorozatgyilkossal kapcsolatosan egy misztikus történetszál is előkerül. Nem akarta soha egy reálisabb, kevésbé misztikus módon megoldani ezt a konfliktust, vagy mindenképpen szükségét érezte a természetfelettinek?

 

Amikor elkezdtem írni a sorozatgyilkos trilógiát, végig úgy terveztem, hogy a főszereplő srác szociopata. Az érdekelt, hogy mit jelent szociopatának lenni, mit jelent ezzel a mentális állapottal élni. Nincsenek a mi értelmünkben vett érzelmei, azaz nem tud kapcsolatot létesíteni más emberekkel. És akkor van egy szörny, aki szó szerint nem ember, viszont képes minderre – például tud szeretni. Ez a kettősség volt az, ami kezdettől fogva érdekelt, és ezért a természetfeletti elemet nem lehetett volna elhagyni. Hogy meg tudtam volna-e írni enélkül? Igen, meg tudtam volna, de ez nem az a történet lenne, ami miatt annyira izgatott voltam, hanem egy teljesen másik történet.

 

Ön szerint mindannyiunkban él egy szörnyeteg?

 

Igen, úgy gondolom, hogy mindannyiunknak megvan a sötét oldala, mindannyiunkban megvan a hajlam a sötétségre – bár egyesekben jobban, mint másokban. És úgy látom, hogy ezért szeretik annyira az emberek John Cleavert, a karaktert és a szériát is. Mert egy kicsit önmagukat látják ebben a karakterben. Amúgy is egy tinédzser fiúról van szó. A tinédzser kor pontosan arról szól, amiről a szociopátia: hogy nem tudunk rendesen kapcsolódni másokhoz, nem értjük mások érzelmeit. Miért sír az a másik gyerek? Miért nem értenek meg engem a szüleim? Miért cselekszenek úgy az emberek, ahogy cselekszenek? És a szociopaták ebben élnek, egy olyan világban, ahol senki nem érti meg őket. Szóval igen, én úgy gondolom, hogy igenis megvan bennünk, mindnyájunkban a sötétség, az életünk egy időszakában legalább. És ezért is fontos erről beszélni.

 

A Nem vagyok sorozatgyilkos-trilógia után elkészült a Partials-sorozat, majd utána újra visszatért John Cleaverhöz. Eredetileg is úgy tervezte, hogy később visszatér a karakterhez, vagy ez hirtelen döntés szüleménye?

 

Úgy érzem, kielégítően ér véget a Nem akarlak megölni. John egy nagyon fontos ponthoz érkezik az életében: elkezd beszélni az FBI-jal, és nagyon úgy néz ki, hogy a jövőjükben még mindig lehetnek szörnyek. Ez szerintem egy jó vég volt. Aztán egy pár évvel később, amikor Németországban éltem (ott két évig laktunk), egyre többet gondoltam Johnra, az ő személyiségére, karakterére, és a saját tapasztalataimra, amiket éppen megéltem. Itt vagyok, ugyanaz az ember vagyok, de egy másik helyen, új tapasztalatokkal, új helyekkel, új személyekkel körülvéve. Egyre többet gondolkoztam Johnon, és arra jutottam, hogy érdemes lenne felhívnom a szerkesztőimet, hogy esetleg szeretnének-e még egy John Cleaver-trilógiát... és hát ők kapva kaptak az alkalmon.

Bár a mostani trilógia harmadik részének címe, a Nothing Left to Lose eléggé beszédes, tervez még esetleg újra visszatérni?

 

Nem. Egyáltalán nem tervezem, de azért emlékezzünk vissza arra, hogy a harmadik könyv után is ezt mondtam, tehát ki tudja, mi lesz. De úgy érzem, a hatodik kötet lezárása sokkal véglegesebb, mint a harmadiké volt, úgyhogy igazából nem hinném, hogy valaha visszatérnék még. Bár azt tegyük még hozzá, hogy éppen egy John Cleaver-történetet írok, egy rövid novellát, és nagyon tetszik, úgyhogy lehet, hogy ilyeneket azért alkotok majd még a jövőben, tehát nem maradunk John Cleaver nélkül teljesen.

 

Idén kijött Nem vagyok sorozatgyilkos-film. Hogy tetszett?

 

Minden túlzás és részrehajlás nélkül állíthatom, hogy ez minden idők legjobb filmje! Na de most komolyra fordítva, tényleg nagyon tetszett, nagyon szeretem. Sok mindenben más, mint a könyv, de szeretem ezért is. Ugyanis ez nem egy könyv, ez egy másik médium. És a különböző művészeti ágak más-más módon tudják akár ugyanazt az egy történetet is elmesélni. Szerintem ezért fontos, hogy legyen más. És szerintem nagyon jól sikerült, mindenki nagyon jó munkát végzett vele, és most már talán hétszer is láttam, de minden egyes alkalommal nagyon bejött.

 

Mennyire vett részt a film elkészülésében? Mennyire tudott jelen lenni a forgatáson, illetve tanácsokat adni a rendezőnek, forgatókönyv-írónak?

 

Hivatalosan semmi közöm nem volt hozzá, nem szólhattam volna bele a dolgokba, mert a szerződésem se kötötte ki ezt, úgyhogy ennyi. Viszont, mivel ez egy kis költségvetésű film volt, össze tudtam ismerkedni a rendezővel, nagyon jó barátok lettünk. És így nagyon-nagyon sokat hozzátehettem a filmhez. Több vázlatot láttam a forgatókönyvből, a színészek kiválasztásában is segíthettem, például Max Recordsot egyértelműen én választottam ki John szerepére, amire rábólintottak. Ezen kívül volt ráadásul tíz nap, amikor elmehettem a forgatásra, és ott beszélhettem a színészekkel, a rendezővel, a stábtagokkal (Max Recordsszal vagy Christopher Lloyddal például), elmondhattam a véleményemet. Igazából engem nagyon elkényeztettek – ez az első filmem, beleszólhattam a dolgokba, és még jó is lett a végeredmény… hát könyörgöm, ilyen valószínűleg soha többé nem történik velem!

 

Mindegyik regénye valamilyen módon egy meglehetősen sötét témát ír le. Ennyire rossz helynek látja a jelenlegi világunkat, ennyire rossz felé tartunk?

 

A legfontosabb téma, ami engem, mint írót érdekel, az az, hogy milyen messzire vagy hajlandó elmenni annak az érdekében, hogy túléld, hogy megmaradhass. A Partials talán a legtisztább példa erre: ott nagyon sok olyan helyzet van, amikor a karakterek olyan döntések meghozatalára kényszerülnek a túlélés érdekében, ami bármilyen más helyzetben egyszerűen elfogadhatatlan lenne, de nekik mégis meg kell lépniük. Olyan helyzetekről beszélünk, amikor elképzelhetetlen dolgokat, akár gonosz dolgokat is meg kell tenned. Mert ha nem teszed meg, akkor kihalunk, és soha többé nem lesz ember ezen a világon. Ez a fő téma, ami engem a leginkább érdekel, ezért van ez a sok, úgynevezett sötétség a könyveimben.

 

 

Ilyen zárlat után muszáj megkérdeznem azt, amit ezekben a hónapokban minden amerikai írótól megkérdeznek: Trump vagy Clinton?

 

Ez egy egyszerű kérdés: igazság szerint személyes nézeteim azt mondják, hogy bárkire hajlandó vagyok szavazni, aki meg tudja verni Trumpot. Ez viszont nem feltétlenül Clinton. Ugyan az amerikai választásokon mindenki csak a két nagy névre figyel, de rajtuk kívül mindig van 15-20 kis jelölt is, akik úgy elúszkálnak a háttérben. Most, amikor a két fő jelöltet ennyire gyűlöli az egész világ, a kis jelöltek is előtérbe kerülnek. És Utah-ban például, ahol én is lakom, nem feltétlenül Clinton lesz az, aki megveri Trumpot – lehet, hogy egy harmadikra kell majd szavaznunk. De igazából ezt majd csak az idő dönti el. Annyit azért elmondhatok, hogy bárki, csak ne Trump.

 

Azt hiszem, ez remek zárszó. Nagyon szépen köszönjük a beszélgetést!

 

Köszönjük Lukács Bettina Nikolett segítségét a fotózásban.


Szabó Dominik - 2016. november 5.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető Regisztráció

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!