Főkép

Bevallom, néha egy kicsit aggódom a rovat lelkéért. Hétről hétre jövök, válogatok, bevezetőt írók, és nem titok, mert bizony előfordul, hogy még hétfőn reggel sem tudom, mi lesz a keddi rovatban. Időnként az élet összecsap a fejem fölött, és bár nehezen állok neki, mégis örömet jelent az írás. Talán, mert a „nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek” elv arra késztet, szabaduljak meg a felgyülemlett feszültségtől, úgy, hogy kikiabálom. Lehet, ezért passzolnak a versek annyira hozzám, és a mindenkori lelki világomhoz.

 

De azért érdekelne, hogy veletek mi a helyzet? Tudom, senki sem szeret hozzászólni az oldalon – kivéve, ha elírok valamit –, regisztrálni kell, ami meglehetős macera, de mondjuk a facebook oldalunkon megoszthatnátok velem, velünk, mit jelent számotokra egy-egy vers? Hogy mi volt eddig a kedvencetek, melyiket nem szerettétek? Melyik volt az, ami egy keddi napon titeket is szíven talált? Nem várok személyes történeteket, elég csupán egy költő és egy cím, de őszintén kíváncsi vagyok. Mert dacára számtalan különbözőségünknek, mégis csak van bennünk valami közös: a rovat.

 

Ifjabb Ábrányi Emil (1851 – 1920) költő, műfordító, újságíró. A Petőfi Társaság majd a Kisfaludy Társaság tagja, több korabeli lap munkatársa, 1885-ben pedig a Koszorú című hetilap szerkesztője lett. Költőként a Márciusi dalai versének köszönhette népszerűségét, és különösen az ifjúság körében vált ismerté. Műfordítóként is maradandót alkotott, neki köszönhetjük a Cyrano de Bergenac magyarba ültetését. 1889-ben a keceli kerület országgyűlési képviselőjévé választották.

 

Egy mosoly, ami szinte kötelességszerűen ül az arcon. Történjen akármi, ott feszül, szelíden és némán, hiszen könnyebb így. A panaszkodás csak még mélyebbre lök, miközben a vidám dolgok képesek a bánat fölé emelni. Jól tudjuk, kevésbé fáj, ha a szeretteink nem szenvednek velünk együtt. Ezért csak mosolygunk szüntelen.

 

Ábrányi Emil: Mosoly

 

Mosolygott mindig. Mélabús mosoly,
Melyben sugár s könny lágyan összefoly.

 

Jól tudtam, hogy nagy, nagy bánatja volt.
Nem láttam mégse bájosabb mosolyt.

 

Faggattam, kértem: Nos, mi bántja hát?
De mást nem láttam, csak szép mosolyát.

 

Rajtam pihent a könny-áztatta szem,
S mosollyal mondta: Nem fáj semmi sem!

 

Mint vándor-angyal járt e bús világban.
Ha égre nézett, mosolyogni láttam.

 

Úgy tetszett nékem: a magasba fönt
Mosolygó szemmel társakat köszönt.

 

Utólszor láttam. Sírtak körülötte.
És ő mosolygott. Némán. Mindörökre!