Főkép

Képzettségemet és hivatásomat tekintve szemész orvos vagyok. Napi rutinom része, hogy pácienseim számára biztosítsam a látás örömét és biztonságát. Nem véletlen, hogy a látás orvosi aspektusain túl minden különös gyönyörűséggel tölt el, amiben a vizualitásnak szerepe lehet, legyen az fotó, film, vagy írott szó.

 

2013 őszétől az Ekultura.hu Kulturális Alapítvány szervezésében pár alkalommal volt lehetőségem könyvet adományozni budapesti hajléktalan szállók lakóinak. Szinte embertől emberig visszük a könyveket, gyakran személyesen a megajándékozottak kezébe adva. A körülöttünk zajló beszélgetésekből, megjegyzésekből nyilvánvalóvá vált, megfelelő olvasóüveg hiányában sokan csak vágyakoznak a könyvek után.

 

Akinek kalapács van a kezében, mindenhol szögeket lát. Régi mondás, jó mondás, néha igaz is. Úgy döntöttem, kisebb csoportokban megszűröm a meglátogatott szállók lakóit, és ha csak egy mód van rá, megpróbálom olvasószemüveggel ellátni őket. Az EKKA tagjai pártolták az ötletet. Hanuta Éva, az ekultura.hu rendszeres szerzője „civilben” szociális munkás. Ő köt bennünket össze a szállókkal, ő a vezetőnk. Karácsony előtt, a „Dózsán” tett utolsó látogatásunkkor Éva ünnepélyesen felavatott egy füzetet, szakszerűen előjegyezve a vizsgálatra jelentkező hölgyeket.

 

A rendelőm eszköztárának jó része szerencsére mozdítható. Előfordul, hogy egy-egy otthonából kimozdulni már képtelen, idős páciens vagy vidéki szűrés kedvéért felmálházok. Így tettem most is. Photoscreener, látásélesség vizsgáló tábla, szemüvegszekrény, réslámpa, binocularis ophthalmoscop – manager szűrés elvégzésére is alkalmas géppark – könnyedén viszi őket a kocsi.

 

Csodálatos barátaim vannak. Amint megvolt az ötlet, azonnal akadtak segítők is. Dr. Körtvélyes Judit kollégám és barátnőm vállalta, hogy párhuzamosan dolgozik velem. Csoszó Gabriella, a Kontakt Fotóművészeti Kurzusok vezetője, tehetséges és megejtően kedves tanítványát, Nagy Katát küldte nekünk, hogy dokumentálja az eseményt. Hegedűs Kata – aki eredetileg „csak” egy betegem édesanyja volt, de mára barátommá vált – szintén velünk tartott, hogy széket tologasson, lámpát kapcsoljon, mindenben szolgálatunkra álljon, amivel csak megkönnyítheti a többágyas hálóteremben, tábori körülmények között felállított rendelőben folyó munkát.

 

Az első alkalommal összesen huszonnégy lakót szűrtünk meg. A megvizsgált páciensek közül háromnak van megfelelő szemüvege. A többiek olvasnak, ahogy tudnak. Ha szemüveget találnak (kukáznak) felpróbálják, s ha vele jobb, mint nélküle, viselik. Az egyik hölgy szelíd tárgyilagossággal mesélte, ő nagyobbára a szabadban olvas – mintha nem is a kényszer tartaná a szabad ég alatt, csak az egészségét igyekezne megőrizni. Ha derült az idő, nincs is semmi gond, jól látja a szöveget, de ebben a téli szürkeségben mégis jól jönne egy olvasóüveg…

 

Elsősorban nem pénzt szeretnék kérni. Tetszhalott, kallódó szemüvegeket szeretnék begyűjteni, újra használatban látni. Ki ételt, ki ruhát ad a testnek, az EKKA könyvet, történeteket az elmének, de ehhez látni kell! Szeretnék megnyerni a szokatlan újrahasznosítás ötletének látszerészeket, optikusokat, optometristákat, hiszen ők vannak közvetlen kapcsolatban az új szemüveget készíttető páciensekkel. Szeretném, ha minél többen átéreznék azt, ami engem mozgat, hogy „Látni kell!”, és úgy döntenének, régi szemüvegeiket nem hagyják a fiókban porosodni, inkább odaadományozzák az EKKA-n keresztül a rászorulóknak.