Főkép

Van egy rövidített változatom arra, hogy alapítóként mit jelent nekem az ekultura.hu – az életemet. Tíz éve minden nap ezzel kelek, ezzel foglalkozom, amikor éppen nem dolgozom, és ezzel fekszem, sokszor még az álmaimat is ez tölti ki. Így volt egy évtizede, és így van ma is, pedig amikor az ekultura.hu elindult, még egészen más ember voltam.

 

Bár az elmúlt 10 év csodálatos és katartikus élményekkel ajándékozott meg, számomra mégis kemény, kimerítő, fájdalommal és veszteségekkel teli időszak volt, ami számtalan dologra megtanított. Például az alázatra, a megértésre, a türelemre, az önzetlenségre, a megbocsátásra, a fegyelemre, arra, hogy sokszor jobb hallgatni, mint beszélni, hogy a világnak nincs szüksége megváltásra, hogy az elefántcsont-torony nem nyújt biztonságot, csupán elidegenít a többi embertől, hogy a harag és a féltékenység a két legnagyobb ellenség, és még egy csomó minden másra is, amiket most inkább hagyjunk. Mindez persze megtörtént volna az ekultura.hu nélkül is, ám hiszem, hogy ez volt a katalizátor, ami felgyorsította a folyamatot. Hálás vagyok mindazoknak, akik velem voltak, segítettek, vagy egyszerűen csak elviseltek – akkor még főszerkesztőként.

 

Megváltoztam, de nem csak én, hanem a világ is, ami változásokat indukált az ekultura.hu életében is. Fel kellett vennünk a ritmust, ha nem akartunk eltűnni a süllyesztőben, nyitottabban kellett állnunk bizonyos dolgokhoz úgy, hogy hűek maradjunk az alapeszméhez, és ami talán a legfontosabb, új embereket kellett keresnünk, akik hozzánk hasonlóan gondolkodtak, de mégis új színt, új életet, új hangot hoztak magukkal. Azt hittük, ha többen leszünk, majd több szabadidőnk lesz. Most már tudom, hogy naivak voltunk, de nagyon, hiszen ez egy 24 órás szolgálat, akárcsak szülőnek lenni, viszont semmit nem bántunk meg, legfeljebb talán azt, hogy bizonyos változtatásokkal túl sokáig vártunk.

 

Persze az ekultura.hu amellett, hogy kemény munka, hihetetlen kaland és egyben kihívás is, hiszen soha nem tudhatjuk, mit hoz a holnap, legyen szó emberi, szervezési vagy éppen technikai dolgokról. Amikor pedig éppen minden nyugodt, csendes és kiszámítható, vagy legalábbis annak tűnik, jön valaki, és előáll valamivel... Persze én azokat az ötleteket szeretem a legjobban, amivel nekem nincs semmi dolgom – sem aktívan, sem sehogy, de ilyenek nincsenek. Vagy lehet, hogy vannak, csak én nem tudok róluk. Mindegy, mert ha mások nem állnak elő valamivel, akkor én találok ki valamit, leginkább olyasmit, amivel másoknak van dolga. Ők ilyenkor nem annyira szeretnek, de ezt már annyira megszoktam, hogy hiányozna, ha nem így lenne…

 

10 év alatt nagyon sok emberrel találkoztam. Voltak, akikkel hosszabb-rövidebb ideig együtt dolgoztunk, aztán elváltak az útjaink; voltak, akikkel csupán egyszer-kétszer beszélgettünk, és soha többet nem találkoztunk; vannak, akik egy ideje velünk vannak, és remélem, hogy még egy ideig maradnak is. Minden ember hatott, és hat rám most is, mindenkitől tanultam és most is tanulok valamit, és csak remélni tudom, hogy én is hatással vagyok másokra, még ha csak egy parányit is, hiszen az ember életében fontos, hogy legyen valami nyoma annak, hogy élt. Persze tudom, a cikkeim, mind a nyolcszázvalahány, és velük együtt a gondolataim ott lesznek, hiszen ami az internetre egyszer felkerült, az ott is marad, de szeretném, ha emlékeznének majd rám, mint emberre is, akár úgy, mint valakire, aki tett valamit az álmaiért, akár úgy, mint kötözni való bolondra, aki éveket áldozott az életéből arra, hogy ne tűnjön el nyomtalanul.

 

Mindent összevetve ez egy nehéz, mégis csodálatos évtized volt, melynek során az ekultura.hu (és vele minden, amivel, és mindenki, akivel találkoztam) valóban az életemmé vált. Voltak szomorú időszakok, volt, hogy sírtunk, kiabáltunk, vitatkoztunk, sőt, olykor veszekedtünk is, volt, hogy minden veszni látszott, amikor azt hittük, feladjuk, de olyankor mindig történt valami, ami erőt és hitet adott, ami bebizonyította, hogy igenis érdemes csinálni. Ilyenkor előkerültek a felemelő pillanatok, a felejthetetlen élmények, a jól végzett munka öröme, az elért eredmények, a mosolyok, a nevetések, a közös vacsorák és sörözések, valamint a büszkeség, hogy ezt mi értük el, együtt, közösen, csapatként.

 

Az elbizonytalanodások ellenére is mindvégig hittem, hogy jó úton járunk, hogy azt csináljuk, amit csinálnunk kell, ám mindig ott motoszkált bennem egy kis hiányérzet, ami csak azóta szűnt meg, hogy az Ekultura.hu Kulturális Alapítvány, a „mi alapítványunk” megkezdte tevékenységét. Mert mindenkinek van egy álma…