Főkép

Az Ekultura.hu Kulturális Alapítvány létrejöttekor titkon azt reméltük, hogy hosszú, kitartó munkával mi lehetünk majd a híd a kultúra bizonyos szereplői között. Lehet, hogy ez naivnak tűnik, vagy túlontúl nagyszabásúnak, de miért ne álmodhatnánk nagyot? Persze végig ott volt bennünk, hogy igazából segíteni szeretnénk, csak ugye akkor még nem tudtuk pontosan, hogy kiknek. Most már tudjuk, és minden erőnkkel azon leszünk, hogy ez egy hosszú folyamat legyen, aminek során lehetőségünk lesz visszatérni azokra a helyekre, ahol korábban már jártunk, és elbeszélgethetünk majd azokkal, akik olvasták az általunk adott könyveket. De ne szaladjunk ennyire előre, most még csupán ott tartunk, hogy a Budapesti Módszertani Szociális Központ és Intézményei (a főváros legnagyobb hajléktalanokat felkaroló szervezete) egy következő „telephelyén”, az Alföldi Átmeneti Szálláson jártunk, ahová egy doboznyi (60 db) könyvet vittünk, elsősorban krimi, kaland, fantasy, sci-fi, háborús témakörben.

 

Az Alföldi Átmeneti Szállásról annyit kell tudni, hogy több mint 200 férfi, és néhány nő számára biztosít férőhelyet, és amennyire tudjuk, egyedül itt van lehetőség mozgáskorlátozott és hallássérült emberek elszállásolására. A korábbi alkalom alapján, amikor a 24 órás Speciális Éjjeli Menedékhelyen jártunk, már volt némi elképzelésünk a helyről, de valójában megint csak nem tudtuk, mire számítsunk pontosan. Odaértünk, Laci, a minket segítő szociális munkás hozott egy méretes asztalt, és elkezdtük kipakolni a könyveket. Már közben is voltak körülöttünk emberek, de kissé bizalmatlanul méregettek bennünket, ám a kíváncsiságuk erősebbnek bizonyult, és közelebb óvakodtak az asztalhoz, ahol ekkorra már kint volt az összes kötet.

 

 

Álltunk, vártunk, figyeltünk – illetve inkább felfigyeltünk egy mondatra, ami az egyik lakó szájából hangzott el, és valahogy úgy hangzott, hogy ő még ennyi pénzt összesen nem látott egy rakáson, amennyit az asztalon lévő könyvek érnek. Egy másik lakó azt mondta, hogy szépek ezek a könyvek, de nekik nincs pénzük, ilyesmire meg pláne. Őszintén szólva eszünkbe sem jutott, hogy így reagálnak majd, így gyorsan elmondtuk nekik, hogy ezeket bizony ajándékba hoztunk, jöjjenek bátran közelebb, és válogassanak. Még mindig tétovázva, de közelebb jöttek, és elkezdték nézegetni a köteteket, olvasgatni a fülszövegeket. Sokakon látszott, hogy régi barátként üdvözlik a könyveket, ám a legtöbb szerző és cím nem igazán mondott nekik semmit, amit leginkább annak tudtunk be, hogy egy ideje – valószínűleg a körülményeik miatt – nem volt lehetőségük követni az aktualitásokat.

 

Azért jó volt látni a felismerés csillanását is a szemekben, különösen az a pillanat ragadt meg bennem, amikor az egyik első érdeklődő büszkén mutatta a Quo Vadist, ami azért keltette fel a figyelmét, mert a szerző többi művét már olvasta, ezt viszont még nem, és most végre lehetősége lesz rá. Őszinte öröm látszott a szemében, és ez mindennél jobban meggyőzött bennünket arról, hogy jó, amit csinálunk, hogy van értelme könyveket vinni olyan embereknek, akik jelenleg éppen nem engedhetik meg maguknak a saját beszerzést. Szívet melengető érzés, remélem, sok ilyen élményben lesz még részem, részünk.

 

 

Hála Lacinak lehetőségünk nyílt arra, hogy egy kicsit körülnézzünk az intézményben, ha már ott járunk. Haladtunk a labirintusszerű folyosókon, és kicsit elveszettnek éreztük magunkat. Én legalábbis. A szobákban viszont örültek nekünk, amikor elmondtuk, hogy bárkit szívesen látunk az előtérben felállított asztalnál, aki szeretne olvasnivalót. Sőt, az egyik szobában büszkén mutatták a lakók, hogy nekik is vannak könyveik, nem is kevés, amit az utcán szedegettek össze, és bizony már ki is olvasták mindet, egy részét pedig szívesen nekünk adnák. Na ezen annyira meglepődtem, hogy talán ez mentett meg attól, hogy teljesen elérzékenyüljek. Itt is kértünk mindenkit, jelezze nyugodtan Lacinak, ha valamilyen könyvet szeretne, és bár semmit nem ígérünk, megpróbáljuk beszerezni nekik. Ugyanezt elmondtuk mindenhol, ahol lehetőségünk volt beszélni a lakókkal, ennek eredményeként már tudjuk, hogy valamikor a jövőben egy Indul a bakterház mindenképpen kell majd…

 

A séta után visszatértünk az eredeti helyszínre, ahol addigra az érdeklődők kiválogatták, hogy melyik könyveket szeretnék elolvasni, a listán pedig, amit vittünk, oda is került a nevük az adott cím mellé. Nem voltunk el túl sokáig, ám mire visszaértünk, az alábbi látvány fogadott bennünket.

 

 

Mi ez, ha nem siker? Ha nem annak bizonyítéka, hogy az olvasási igény ott van ezekben az emberekben is, csak lehetőséget kell nekik adni. Ha rajtunk múlik, folyamatosan figyelemmel kísérjük, mi történik a már meglátogatott helyszíneken, időnként visszatérünk, és újabb köteteket hozunk, amikkel bővíthetik a helyi könyvtárak kínálatát. És közben persze mindig új lehetőségeket keresünk…