Főkép

Napjainkban a blogok tagadhatatlanul virágoznak, napi szinten születik legalább egy új felület, aminek a gazdája a világba kiáltja véleményét valamilyen témában. Lehet, hogy specifikusan, lehet, hogy csak általánosságban, de az biztos, hogy a saját nézeteit közvetíti az érdeklődő olvasó felé. Nincs ez máshogy a könyvek esetében sem, bár manapság egyre divatosabb megkérdőjelezni, hogy van-e értelmük, van-e létjogosultságuk kis hazánk még kisebb olvasótáborában a gombamód szaporodó könyvrevizoroknak, kvázi „el tudjuk-e tartani” őket. És akkor még szó sem esett a hivatalos kritikai oldalakról, ahol nem szabadidős tevékenységként folyik a könyvek értékelése, hanem tanult indokok alapján. Ezek az oldalak talán annyira nem népszerűek, vagy nyilvánosak az átlagolvasók között, mégis tagadhatatlanul léteznek, és szükség van rájuk.

 

Mióta világ a világ, az ember mondja a magáét, én olyanról is hallottam, hogy szólásszabadság, sőt, esetenként még pártolják is államilag, mert a szabad véleményalkotás jó dolog, akár van értelme, akár nincs, szent és sérthetetlen. Ráadásul kevés szebb dolog van a világon, mint könyvekről szólni. A csavar a dologban, hogy arról nem nyilatkozik senki, hogy meghallgatni (vagy esetünkben elolvasni) ezeket kötelező lenne, illetve hát, mint lehetőség, élnünk kellene vele, noha mindenki egyéni döntése, hogy a világban rohangáló, internetes felületre író revizorok közül kiknek a szavára ad, vagyis kiket olvas. Márpedig a lényeg szerintem itt van. Mondhatom én a magamét akármilyen témában, mint ahogy egy író is írhat akármit, a dolog beteljesülése úgyis az olvasónál, mondhatni a „végfelhasználónál” van. Minden közlés, minden kimondott vagy leírt gondolat pusztán csak szélbe kiáltott (papírra vetett) szó, ha nem hallja, nem olvassa senki, s bár sok esetben felszabadító az ilyesmi is, valljuk be, igazán akkor van értelme, ha legalább egy emberhez elér.

 

Egyébként nyilván olyanokhoz akarunk elérni szavainkkal, akik értik, vagy legalábbis érdeklődnek irántuk, és az olvasó is akkor teszi a legjobbat önmagával, ha megkeresi azon írókat, illetve jelen esetben véleményalkotókat, akiknek a gondolatai befogadhatóak számára. Nem hiszem, hogy azzal van a baj, hogy lassan már mindenki blogot vezet, kritikát ír és mond, mert a kritikai gondolkodásmód jó dolog, az (is) visz előre, az írás (is) fejleszti a szókincset, segít az önkifejezésben, esetenként önbizalmat ad, vagy egyensúlyban tart. A baj azzal van, ha mi magunk nem szűrjük olvasmányainkat, legyen szó akár könyvekről, akár véleményekről. Közhely, de nem tetszhet mindenkinek minden, mások vagyunk, mind-mind egyéni preferenciákkal, igényekkel, így az a legbölcsebb, ha mindenki olyan oldalakat választ magának, amit ért, amivel egyezik az ízlése, vagy merészet gondolva ennek pont az ellenkezőjét, bár a lényeg akkor is abban rejlik, hogy olyat válasszon, amit kiismert.

 

Még mielőtt magam is blogolni kezdtem volna, nagyon sokat nézelődtem a neten egy-egy olvasmány előtt. Volt, amikor konkrét szándékkal, adott könyvre keresve, volt, hogy csak unaloműzőként. Pont a töménytelenül sok blog, no és persze könyv miatt jöttem rá nagyon hamar, hogy egyszerűen képtelenség mindenki véleményére adni, muszáj szűrnöm a rám zúduló információhalmot, ha nem akarok hozzánőni az internethez. Amint az a felismerés megszületett, hogy bizonyos személyek véleménye jobban egyezik az enyémmel, s ezáltal megbízhatóbb tippet ad a következő olvasmányom kiválasztásánál, máris egyszerűbbé vált az életem, és jóval kevesebb találomra választott, ráadásul hozzám nem passzoló könyv akadt a kezembe. Egyszerűen csak azért, mert akiknek az oldalát olvasom, ismeretlenül is a tanácsadóimmá váltak, amihez nagyobb hókuszpókuszra sem volt szükség. Egy-egy mindkettőnk által olvasott könyv volt a híd: a róluk írt gondolatok megfigyelése és összevetése a sajátommal már elég volt ahhoz, hogy felmérjem, ki hogyan viszonyul a könyvekhez, és az nekem megfelel-e.

 

Van, akinek a véleményére például azért adok, mert annyira egyformán gondolkodunk, s a főbb kritériumok egyeznek az olvasmányainknál; van, akit azért szeretek, mert olvasmányait, bár tőlem talán távol állnak, mégis úgy tudja bemutatni, hogy kedvet kapok a stílusidegen könyvekhez is, ráadásul nem bánom meg a komfortzónámból való kilépést; sőt, van, akit azért olvasok, mert annyira máshogy lát dolgokat, hogy már a kontrasztról üvölt, mi az, ami nekem tetszene, annak ellenére, hogy a véleményalkotónak nem. Lehet, hogy én vagyok túl megengedő a témában, de szerintem mindenki írjon, amit csak akar, hiszen bőven elférünk a neten, a lényeg úgyis abban rejlik, hogy legfeljebb nem olvasom, mert megengedhetem magamnak, hogy csak azt tegyem magamévá a világhálóról, ami engem érdekel. És pontosan ez a lényege a dolognak manapság, és nem az, hogy vajon kell-e, van-e értelme.

 

Rengeteg a könyv, kevés az idő (és a pénz), úgyhogy választani kell, és ha már tudom, hogy kinek a szavára lehet adni, legyen szó akár hivatásos kritikusról, akár hobbiszövegelőről, nagyban segíthet abban, hogy a legközelebbi választásomnál ne tegyek rossz lóra. És az, hogy nekem kinek a szava számít, szintén egyéni elhatározás, még az is lehet, hogy adott véleményezőt csak én olvasom egyedül, mégis számomra az ő szavai segítenek dönteni, így máris helye van a kritikájának a világban. Lehet, hogy egy ilyen helyzetben, vagy adott könyvről más ezerszer jobban és jobbat ír, de kit érdekel? Mindig vannak nálunk jobbak, kreatívabbak, kritikusabbak, és az is lehet, hogy idővel rájuk találok, és akkor jó lesz nekem – de az is lehet, hogy nem. Lehet, hogy az a stílus és nézőpont, amit képvisel, nekem majd nem tetszik, és az is lehet, hogy csak én nem fogom olvasni. Ki tudja?

 

Sokan vagyunk, sőt, rengetegen, akik véleményt formálunk, valahogy mégis meg kell férnünk egymás mellett, mert a virtuális tér majdhogynem végtelen, és – ellentétben az élettel – itt úgy vagyunk szomszédok, hogy még a flex sem hallatszik át. Az olvasó pedig majd megkeresi, vagy csak véletlenül rátalál a saját szócsövére, a speciális könyvvásárlási tanácsadójára. Ettől szép ez az egész, sokan vagyunk, sokfélék, ráadásul állandóan változunk. Akivel ma nem egyezek, pár hónap múlva már lehet a kedvenc kritikusom, akinek szavai ma kőbe vésett szentírásnak számítanak, idővel üressé válhatnak számomra. Megáll ettől a világ? Aligha! Csak kicserélődnek, leapadnak és felduzzadnak az olvasók, de a saját hang, az egyéni vélemény attól még ott lesz, bitekbe és bájtokba foglalva azért, hogy segítsen, hogy lebeszéljen, vagy épp, hogy kardoskodjon.

 

És hogy el tudjuk-e tartani őket? Ugyan már! Sose tudtuk, és soha nem is fogjuk tudni. Aki azért kezd könyvvéleményezésbe, hogy eltartsák – és egyaránt ideértem a piszkos anyagiakat, és a folyton pörgő, többezres olvasószámot is –, az valahol nagyon el van tájolva, mert drágáim, ez nem a nyugat, itt nem materiálisan és mérhetően éri meg kinyitni a szánkat, és mondani a magukét, hanem lelkileg. Mert ez legalább van: a lehetőség, hogy véleményt formáljunk, kimondjuk, amit gondolunk. Megéri? Amíg szereted csinálni: FELTÉTLENÜL!