Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Interjú: José Rodrigues dos Santos - 2013. április

A XX. Könyvfesztivál vendégeként Budapestre látogatott José Rodrigues dos Santos portugál író. Ebből az alkalomból Szilvási Krisztián kérdéseivel ültünk le vele beszélgetni.

 

Ön többszörösen elismert, díjnyertes, hiteles újságíró, emellett pedig kalandregényeket és thrillereket ír, amelyekben alternatív módon dolgoz fel dokumentumokat és tényeket, tulajdonképpen oknyomozást folytatva ezzel. Hogyan talált rá a művészettörténet és a vallástörténet területére, amelyekkel a regényeiben foglalkozik?

 

Regényíróként megpróbálok érdekes történeteket érdekesen elmondani, és megpróbálok egy általam kitalált fiktív történetet – a cselekményt – összekapcsolni egy valóban létező rejtéllyel. Míg sok más írónál a rejtély a kitalált elem, én valódi rejtélyeket keresek, és azokat mutatom be az olvasóknak. A Végső titok című regényem például Jézusról szól, s mindazok a történelmi és vallási tények, amiket a könyvben leírok, valósak – csupa olyasmi, amivel a filológusok tisztában vannak, ám a nagyközönség nem. Én pedig megalkotok egy fiktív cselekményt, és az addig csak szűk körben ismert tényeket megismertetem a nagyközönséggel. Jó történeteket írok, s miközben az emberek olyasmit olvasnak, ami szórakoztatja őket, megtudnak valamit a világról, magukról, az univerzumról és a múltról is. A könyveimben nyomokat is elhelyezek, úgyhogy ha az olvasók szeretnék, ezek alapján tovább kutathatnak.

 

Ön tehát tanítja az embereket...

 

A célom valójában nem az, hogy tanítsam őket, bár a végeredmény valóban ez. Én mindössze megpróbálok érdekesen elmesélni egy jó történetet, de ha ebből valaki tanul valamit, az szerintem remek.

 

A regényein végigtekintve egyik nyilatkozata, miszerint „egy szerző, aki fél, nem lehet (igazi) szerző” akár ars poeticaként is felfogható. Mi készteti önt arra, hogy felkavaró, felforgató témákról írjon?

 

Nagyon szeretek olyan témákkal foglalkozni, amelyek kapcsán mindenki biztosra vesz valamit, és szeretem megmutatni az embereknek, hogy a politikailag korrekt igazság valójában nem is igaz. Példaként itt van az Isten haragja című regényem, amely az iszlámról szól. Mindannyian azt hisszük, az iszlám egy békés vallás, de arról senki nem beszél, hogy a Korán 60 százaléka a háborúval kapcsolatos. Én tehát szétszedem a politikailag korrekt igazságokat, és olyan dolgokat állítok, amelyek valószínűleg sokak számára kényelmetlenek, viszont igazak. Ezeket az igazságokat megmutatni – én erre törekszem.

 

Bátor írónak tartja magát?

 

Úgy gondolom, egy írónak – vagy nem is feltétlenül írónak, bármiféle művésznek – szabadnak kell lennie. Ha egy művész nem szabad, akkor egyrészt a kreativitása mint olyan nem is létezik, másrészt pedig nem tölti be a szerepét a társadalomban. A művész dolga, hogy utat mutasson, s ha félek írni valamiről, akkor nem töltöm be a szerepemet. Gondolja el, mi lett volna, ha a művészek legyőzik a félelmeiket a 30-as években, és leírják, hogy valójában miről szól a nácizmus, ha a nácizmussal kapcsolatos politikailag korrekt mondatok mögé néznek... A 30-as években az írók azt írták: „Hitler talán egy kicsit durva, de igazságos.” És nem voltak elég bátrak, vagy nem gondolkodtak elég tisztán ahhoz, hogy meglássák az igazságot. A művész szerepe pedig éppen ez – a politikai korrektség mögé nézni, és feltárni az igazságot. Én is erre törekszem. S hogy valaki képes legyen erre, ahhoz szabadnak kell lennie, képesnek kell lennie arra, hogy szembenézzen a hatalommal, legyen az gazdasági, politikai, vallási vagy társadalmi hatalom. Le kell győznie a félelmeit, hogy képes legyen feltárni az igazságot, mert az igazság fog mindannyiunkat felszabadítani.

 

A könyveire való felkészülés során rengeteg időt fordít a tájékozódásra, a források és dokumentumok felkutatására és elemzésére, a tények összegzésére, a hitelességre. Mennyire nehéz ezt az ismerettömeget egy fiktív, cselekményközpontú, szórakoztató regénybe ágyazni úgy, hogy az ne legyen száraz szakmai értekezés, de széteső és következetlen, sablonos kalandtörténet sem?

 

Néha nagyon fellelkesít egy-egy téma, de mindig figyelnem kell arra, hogy az olvasó hogyan olvassa a könyvemet. És azt hiszem, az a fontosabb, hogy az olvasók élvezzék az apró részleteket. A lényeg, hogy érdekesen kell írni. Olyan ez, mint a viccmesélés – valaki elmesél egy viccet, és mindenki nevet rajta, másvalaki pedig elmeséli ugyanazt a viccet, és mégsem mulatságos. Nemcsak az számít, hogy mit mondunk, hanem az is, hogy hogyan. Feldolgozhatunk egy témát, amiről mindenki azt állítja, hogy nagyon száraz és senkit nem fog érdekelni – és érdekessé tehetjük. Az emberek pedig imádni fogják, amiatt, ahogy meg van írva. A trükk tehát csak annyi, hogy rá kell jönni, hogyan lehet valamit, bármit izgalmassá tenni.

 

Főhőse, Tomás Noronha erkölcsös, de megingásokra képes; logikus elmével megáldott, de nem tévedhetetlen; morális tartása megkérdőjelezhetetlen, viszont hízelgéssel könnyen elcsábítható. Mennyire rokoníthatók ezek a tulajdonságok és attitűdök az ön személyiségével?

 

Tomás és én két dologban egyezünk: azonos az életkorunk, mert így könnyebben boldogulok a könyveimben az évszámokkal, és ő is ugyanazon az egyetemen tanít Lisszabonban, ahol én. Más közös vonásunk nincs. Tomás az én teremtményem, de persze mindannyian tudjuk, hogy valamit mindig beleteszünk magunkból a kitalált figuráinkba – hogy mik vagyunk, vagy hogy mik szeretnénk lenni, vagy éppen tudattalan vágyakat, s ezt természetesen nem tudom irányítani. Viszont érdekes, hogy minden egyes regényemben egy kicsit jobban megismerem Tomást, és gondolom, ezzel az olvasó is így van. De hogy általa magam elé állítok-e valamiféle tükröt – ezt nem tudom. Talán igen, de ha így van, ez nem tudatosan történik.

 

A 632-es kódex című regényében Kolumbusz Kristóf származását, illetve Amerika felfedezésének körülményeit járja körbe. Érték a regény megjelenése után támadások a történészek és egyéb szervezetek részéről, illetve esetleg inspirált-e a történet szemléletváltást a hivatalos kutatásokban?

 

Érdekes kérdés. Amikor azt a regényt írtam, bementem a történelem tanszékre az egyetemen, ahol tanítok – ez a legnevesebb történelem tanszék az országban –, és megkerestem a földrajzi felfedezések korával foglalkozó professzort. Azt mondtam neki, szeretném, ha átnézné a könyvemet, és ellenőrizné, hogy vannak-e benne tárgyi tévedések. Előrebocsátottam, hogy azt állítom a regényben, hogy Kolumbusz nem Genovából származott, hanem valójában portugál zsidó volt. A professzor erre azt válaszolta, ez nonszensz, nem igaz – Kolumbusz genovai volt. Én meg azt mondtam, rendben, csak szeretném, ha elfogulatlanul olvasná a könyvemet. A professzor belement; elolvasta a könyvet, majd felhívott, hogy üljünk össze. Elmesélte, hogy elolvasta a könyvet, mindent ellenőrzött és minden adatot hitelesnek találta, és azt mondta, hogy bár sok ténnyel már eddig is tisztában volt, sosem gondolt rájuk ebből a szemszögből, és most megváltozott a véleménye, s most már azt gondolja, Kolumbusz nem lehetett genovai származású, a könyvben leírt okok miatt.

Nem sokkal később részt vettem egy televíziós vitán egy történésszel, az események hivatalos verziójáról vitáztunk. A videót rengetegen megnézték a YouTube-on is. És hirtelen olyan kérdésekkel kezdtem bombázni a történészt, amelyekre nem tudott válaszolni, mert annyira abszurdnak találta őket. S mostanában, a könyv hatására, egyre inkább terjed az a nézet, hogy amit a hivatalos forrásokból tudunk, az valószínűleg nem igaz. Egyszerűen arról van szó, hogy a történészek olyanok, mint a levegő: összeférhetetlenek a vákuummal. Gyűlölik a vákuumot, úgyhogy be kell tölteniük valamivel. Amikor tehát valamivel kapcsolatban nincs elég információ, előállnak egy teóriával, és aztán ez a teória lesz az igazság, a hivatalos igazság. Az is csak egy teória, hogy Kolumbusz genovai volt, majd hirtelen újabb tényekre derül fény, és persze nagyon nehéz megdönteni a régi elméletet, és felváltani azt egy újjal, megalapozottabbal – de meg lehet tenni, és mostanság ez a munka folyik a történeti tanszékeken.

 

Az isteni formula története egy Albert Einstein-versikében elrejtett képlet köré épül. Honnan származott ez az ötlet? És mennyire volt nehéz humán műveltségű íróként belemélyedni egy reál ismereteket magas szinten feltételező cselekményvonulatba?

 

Szeretem a tudományt, mert azt gondolom, módot arra, hogy feltárjuk a létezésünk rejtélyeit. Napjainkban nem a filozófusok foglalkoznak a legmélyebb filozófiai kérdésekkel, hanem a tudósok. Például Genfben, a CERN-ben azt vizsgálják, hogy milyen anyagokból épül fel a világ. Azt gondolom, a tudományban szenvedély rejlik, és gyakran olvasok tudományos írásokat. A könyvben megpróbáltam leírni, mit tud a tudomány Istenről. S hogy honnan jött az ötlet? Egy strandon voltam a brazil tengerparton, és láttam egy svéd fiút, aki egy könyvet olvasott, aminek az volt a címe, hogy Az isteni a-tom. Kérdem én, mi az az isteni atom? Ó, hát a Higgs-bozon, amit tavaly fedeztek fel Genfben. Én meg arra gondoltam, érdekes volna írni egy könyvet arról, mit tud a tudomány Istenről – az egész tehát innen indult. Aztán belevetettem magam a tudományos könyvek tanulmányozásába, és arra jutottam, hogy a kutatók rengeteg felfedezést tettek, de néhány felfedezéssel kapcsolatban kényelmetlenül érzik magukat, és ezeket nem hozták nyilvánosságra – ezek csak az egyetemeken, zárt körben ismertek, az átlagemberek számára viszont nem. Én pedig elhatároztam, hogy nyilvánosságra hozom őket – és ezt is tettem.

 

Nem tartott attól, hogy a nagyközönség számára mindez érthetetlen lesz? Hiszen ez sokkal komolyabb téma, mint ami általában a szórakoztató regényekre és thrillerekre jellemző.

 

Ezért van az, hogy a könyveimben először elmagyarázom a tudomány alapjait, tudja, az atomokat, az ősrobbanás-elméletet, és a többit, hogy minden érthető legyen. A könyvben leírt nagy felfedezések igazak, nem én találtam ki őket... és azt hiszem, az emberek megértik ezeket. A könyv számos ország eladási listáin szerepelt a top tízben, ami azt jelenti, hogy az olvasók megértik a könyvet, mert ha nem értenék meg, akkor meg sem vennék.

 

A hetedik pecsét a hosszú évek óta egyre fenyegetőbb klímakatasztrófáról szól. Mennyire hisz ön a globális felmelegedésben, s a tényfeltárása során találkozott-e esetleg olyan hiteles vizsgálatokkal, amelyek azt bizonyították, hogy a globális felmelegedés tulajdonképpen egy koholt összeesküvés?

Nem, ez semmiképp sem összeesküvés-elmélet. Bizonyított tény, hogy a hőmérséklet emelkedik, arányosan azzal, ahogy a légkörben lévő szén-dioxid mennyisége növekszik – ez pedig az ember tevékenységével van összefüggésben. Azt gondolom, ez már nemcsak teória, mindenki, minden kutató elfogadja ezt a tényt, kivéve azokat a tudósokat, akiket az olajipar pénzel. A többiek viszont egyszerűen leírják, mi folyik valójában, és azt állítják, a klímaváltozás igazi kihívást jelent majd – nem közvetlenül számunkra, hiszen a hatást igazán csak az unokáink fogják érezni. De mindenképpen érdekes, amivel szembe kell néznünk. A könyv nemcsak a globális felmelegedéssel foglalkozik, hanem az olajválsággal is. A regény 2007-ben jelent meg Portugáliában, és akkor azt jósoltam, hogy az olaj ára nemsokára átlépi a 100 dolláros határt, mivel egyre kevesebb van belőle, mi pedig egyre többet fogyasztunk, és nincs annyi olaj, amennyi kielégítené az igényeket. Két hónappal a könyv megjelenése után az olaj ára emelkedni kezdett és átlépte a 100 dolláros határt. Akkor meghívtak a parlamentbe Portugáliában, hogy magyarázzam el, mi történik az olajiparban, mert a képviselők is olvasták a könyvet, és megdöbbentette őket. Természetesen mire a könyv megjelent magyarul, ezek az események már rég lezajlottak, de Portugáliában, amikor a könyv megjelent, mindez épp akkor zajlott, és ijesztő volt, hogy az események épp úgy történtek, ahogy azt előtte a könyvben leírtam.

 

 

Az Isten haragja című regénye egyik legnagyobb erénye, hogy az iszlám hitet és vallást objektíven, a sztereotípiákat elkerülve mutatja be az olvasóknak. Kutatásai során mennyire tudott azonosulni az iszlám tanításaival, céljaival, morális és etikai felfogásával?

 

Az Isten haragjában szerepel egy gyerek. Egy egyiptomi fiú, aki iskolába jár, ahol a tanára mérsékelt szellemben tanítja az iszlám vallást. Aztán ezt a tanárt felváltja egy radikális felfogású tanár, aki felteszi a kérdést: „A korábbi tanárotok azt tanította, hogy az iszlám csupa szeretet? Akkor nézzük meg, mi áll valójában a Koránban.” Arra törekedtem, hogy bemutassam, miként válik valaki radikális muszlimmá – mert ez a fiú később az al-Káida tagja lesz. Miközben ezt bemutattam, nem ítélkeztem, de biztosra veszem, hogy számos olvasót sokkolt, ahogy leírtam, hogyan tekintenek a muszlimok a vallásukra. Például feltűnt egy érdekesség – mi itt Európában vagy keresztények vagyunk, vagy nem foglalkozunk a vallással. A kereszténység a fő vallás, persze jelen vannak más vallások is, a muszlim, a zsidó, stb., de mégis a kereszténység a legjelentősebb. És még azok az emberek is, akik nem hívők – kulturális szempontból még ők is keresztények, még ha ezzel nincsenek is tisztában. Miért mondom ezt? Emlékszem, hogy 2003-ben, amikor Amerika lerohanta Irakot, követtem a tüntetéseket – s a tüntetők azzal érveltek, hogy az erőszak nem megoldás. Ez egy mélységesen keresztény gondolat, hiszen például Jézus azt mondta, ha megütnek egyik oldalról, fordítsd oda a másik orcádat is. Jézus azt mondta, szeresd a felebarátodat, de szeresd az ellenségedet is. Ezek a gondolatok annyira beépültek még a nem vallásos európaiak tudatába is, hogy hajlamosak vagyunk azt hinni, ezek általános érvényű, univerzális tanítások, amelyek az egész világon érvényesek. Pedig nem azok. Mint említettem, a Korán 60 százaléka a háborúval foglalkozik. A muszlimok számára néha az erőszak a megoldás, az erőszak és a háború pedig szent kötelesség – hogy miért, azt leírtam a könyvben. Ez pedig nagyon furcsa egy keresztény ember számára. Az a keresztény, aki erőszakhoz folyamodik – és tudjuk, hogy a keresztény történelem bővelkedik erőszakban –, valójában szembemegy Jézus tanításával, hiszen ő azt tanította, hogy szeresd az ellenségedet is. Ha viszont egy muszlim nem hajlandó háborúzni, szembemegy a saját prófétája tanításával, hiszen Mohamed azt prédikálta, hogy vannak helyzetek, amikor a háború szükséges. Itt van például az iszlám célja, amelyet elmagyarázok a könyvben: az iszlám elterjesztése a világban – békésen, ha lehet, erőszakkal, ha muszáj. Sok minden tehát, ami most történik, valójában ehhez a tanításhoz köthető, amelyet Mohamed írt le a 7. században. És igen érdekes megfigyelni, ahogy két világnézet összecsap vallási értékek miatt.

 

A Magyarországon most megjelent, 2011-es A végső titokban átvilágítja az Újszövetségét és megvizsgálja Jézus életét, és idézetekkel bizonyítja az Újszövetségben található tévedéseket, elírásokat, szándékos csalásokat. Jézus leírt életének cáfolata teljesen igaznak és logikusnak tűnik a könyvben. Milyen mértékben használt csupán jól hangzó spekulációkat a történet kibontásához?

 

Arra hagyatkoztam, ami az Újszövetségben szerepel. A történészeknek megvan a módszerük arra, hogy megértsék, mi zajlik a történelemben. Tegyük fel például, hogy egy mai kutató szeretné megérteni, mi történt 1956-ban, amikor a szovjetek bevonultak Magyarországra. A kutató elolvassa az újságokat, és az újságban, amely a szovjethatalom ellenőrzése alatt áll, az szerepel majd, hogy igazságot szolgáltattak két reakciós személy ügyében. És valóban ez történt? A történész tudni fogja, hogy ez azt jelenti, hogy megöltek két magyar nacionalistát. A történész nem fogadja el a hivatalos verziót – meg kell értenie a szöveg írójának szándékát, motivációit, ideológiai hátterét is. Amikor ez megtörténik, akkor a szöveg dekódolható és lefordítható valamire, amit mindannyian megértünk: ebben az esetben pl. arra, hogy megöltek két nacionalistát. S a keresztény szövegek történeti tanulmányozása is ugyanígy működik: meg kell érteni a mögöttes ideológiát és a szándékokat, amelyek a szövegek megírására ösztönöztek valakit, hogy aztán mindez lefordítható legyen olyasvalamivé, ami ma is érthető. Kutatás közben pedig nyilvánvalóvá válik, hogy a mitologikus kép, amit ezek a szövegek létrehoztak, nem a valós kép. Sok keresztény hívő nincs tisztában vele, de az igazság az, hogy az Újszövetség írói közül senki, ismétlem, senki sem ismerte Jézust személyesen, hallomások alapján írtak róla. Máté evangéliumát nem Máté írta, Lukácsét nem Lukács, Jánosét nem János, és valószínűleg Márkét sem Márk – bár ezzel az eggyel kapcsolatban felmerülhetnek kérdések. Meg kell tehát értenünk, miért van ez így, és hogy mi a célja ezeknek a szövegeknek. És a történettudományi módszer alkalmazásával más képet kaphatunk Jézusról, nem azt, ahogy az egyház hivatalosan lefestette őt.

 

Ön hívő ember? A végső titokban folytatott Biblia-kritika mennyiben változtatta meg a katolikus valláshoz való viszonyulását?

 

Nem vagyok vallásos ember – azt gondolom, a vallás lenyűgöző dolog, de nem vagyok hívő. Viszont hiszem, hogy képesek vagyunk párbeszédbe kezdeni Istennel; hiszem, hogy van Isten. Ám az Isten, akinek a létezésében én hiszek, nem az az Isten, akit a Biblia vagy a Korán bemutat. Istent szakállas öregúrnak képzeljük, aki figyel az egész világra és meghallgatja az imáinkat – ezt az istent még senki sem találta meg. Ha viszont elképzelünk egy értelmes, akarattal rendelkező lényt, azt mondom – miért is ne? Tételezzük fel, hogy megkérdezem Istent: „Miért van az, hogy ha felállok, nem lebegek a levegőben?” Isten nem felel. Mit teszek? Fogom a tollam, itt van, és leejtem. Annyit tettem, hogy feltettem egy kérdést. A kinyújtott tenyerem a kérdés. A leeső toll pedig a válasz, amit értelmeznem kell. A tudomány kísérletezik – a kísérletek a kérdések, a kísérletek eredményei pedig a válaszok, az eredmények tanulmányozásával pedig megértjük Isten válaszait – mert Isten a természet, minden Isten. Olyan ez, mint a testünk – ez a hajszál én vagyok? Mindenesetre a részem. A neuronjaim én vagyok, a sejtjeim én vagyok; egész vagyok, nemcsak az egyes részeim – mindez együtt vagyok én. Ugyanígy van ez a világegyetemben is, minden egyetlen egész. Persze azt hisszük, hogy minden különböző, de ez nem így van. Én ebben az istenben hiszek, az Istenben, akit a tudomány megismerhet, s akivel párbeszédre léphet.

 

És változott valamit a hozzáállása, amikor ezt a könyvet írta?

 

Nem mondhatnám. Ahogy már említettem, én is – mint minden európai – legalábbis kulturális értelemben keresztény vagyok. Olyan értékekben hiszek, amelyekről azt hittem, univerzálisak, és rá kellett jönnöm, hogy ezek keresztény értékek, mint például az, hogy kerülnünk kell az erőszakot, és a többi – ezek az értékek a kulturális örökségünk részei. Ilyen értelemben keresztény vagyok, de más értelemben nem: nem járok templomba, nem hiszem, hogy Jézus Isten – nem, ebben soha nem hittem, és most sem hiszek.

 

Véleményem szerint A végső titok nagyon helyesen nem megy bele a klónozás morális aspektusaiba (mivel nem ez a fő témája), mégis kíváncsi vagyok ezzel kapcsolatban az ön álláspontjára. Ha technikailag és egészségügyileg biztonsággal megoldható, mit gondol a klónozásban rejlő pozitív lehetőségekről?

 

Úgy gondolom, az egészség lehet a legfontosabb. A klónozás, ahogy azt a könyvben leírom – vagy talán azt kellene mondanom: a genetikai manipuláció – már régóta jelen van a világban, például a mezőgazdaságban. A szakemberek genetikailag módosítják a növényeket, keresztezik őket. Vagy vegyük a kutyákat – azok sem léteztek eleve, hanem genetikai manipuláció eredményeként jöttek létre. Korábban farkasok voltak, most pedig itt vannak ezek a kis ölebek – ezek nem természetes módon jöttek létre. Mi hoztuk őket létre, és azt hisszük, természetes fejlődés eredményei, pedig nem azok. A legtöbb növény, amit megeszünk, ezerévnyi genetikai módosítás eredménye, eredetileg nem léteztek ilyen formában, hanem keresztezések által jöttek létre. Úgyhogy azt gondolom, ha a klónozás biztonságossá válik, akkor egy napon teljesen megszokott is lesz. Persze lesznek majd viták, lesz ellenállás, de ezer év múlva már senki nem ütközik majd meg rajta, mint ahogy most már nem ütközünk meg azon, hogy ezer évvel ezelőtt elkezdték a növényeket keresztezni. Tehát beszélhetünk erről egy generáció vonatkozásában, de az emberiség élete messze túlmutat egyetlen generáció életén.

 

Legújabb regénye, az A Mao do Diabo (Az ördög keze) jelenünk legszorongatóbb kérdésével, a pénzügyi válsággal, annak okaival és felelőseivel foglalkozik. Mi késztette a művészettörténet és a vallástörténet területéről a nemzetközi politika, gazdaságpolitika mezsgyéjére?

 

Szeretek különböző témákról írni. Nem vallási író vagyok, a vallás csak egy téma a sok közül. A 632-es kódexben a felfedezésekkel és Kolumbusszal foglalkoztam – ez sem éppen vallásos téma. A Hetedik pecsét a globális felmelegedésről és az olajválságról szólt. Mindig más témákkal foglalkozom – a lényeg, hogy megpróbálok olyasmiről írni, amiről van mondanivalóm, és valami olyasmit mondani, ami leleplező, bármi is legyen a téma. Az Ördög kezében úgy írok a pénzügyi válságról, hogy még a kormány is megértse, mi folyik, sőt még a miniszterelnök is – ők általában nem túl okosak. Vagyis okosak, de nem intelligensek. Tehát erre törekedtem az Ördög kezében, hogy érthető legyek. Rossz látni, ahogy a politikusok manipulálják az embereket. Kihasználják a félelmeinket és a vágyainkat, és megígérnek olyasmiket, amit nem tudnak betartani, folyton hazudnak – én meg arra gondoltam, írok egy könyvet, aminek az elolvasása után az olvasó nem fogja többé hagyni, hogy a politikusok becsapják, mert tudni fogja, hol áll, és tudni fogja, mi vár rá.

Például itt ez az állítás, hogy a jelenlegi helyzetet a pénzügyi válság okozta – ám ez mítosz, nem igaz. Persze bizonyos értelemben igaz. Vegyünk egy példát: van egy hatalmas kamionunk, ami 100 km/h-s sebességgel halad az utcán. És mi történik amiatt, hogy ilyen nagy és ilyen gyors? Az utcában, ahol áthalad, 200 ház áll. A házak rázkódni fognak, 20 közülük ledől, 180 viszont épen marad. Miért dőlt össze az a 20 ház? A kamion miatt? Nem. A kamion csak a katalizátor – a házaknak szerkezeti problémáik voltak. És mik ezek a szerkezeti problémák? Például a nyugati világ dezindusztrializációja – az ipart áthelyezik Ázsiába, s ez egy komoly probléma, ami eddig rejtve maradt. Az országokban, amelyek áldozatul estek a válságnak, dezindusztrializáció zajlott – ám ők erről nem tudtak. Vagy talán volt erről néhány hír az újságban, de ezekre senki nem figyelt igazán. A gazdaság szerkezete nem volt stabil, rosszul fektették be a pénzüket, eladósodtak – ez tehát egy adósságválság is. Emellett az eurónak is olyan rejtett hibái vannak, amelyek nem tűnnek fel, amikor minden jól megy, de amint rosszra fordulnak a dolgok, rögtön láthatóvá válnak. Tehát azt mondani, hogy a helyzet a pénzügyi válság miatt rossz – ez nem igaz. A válság csak felszínre hozta a rothadást, ami a felszín alatt rejlett. S ezért van az, hogy néhány ország áldozatul esett a válságnak, mások viszont nem – a kínai gazdaság pörög, pedig Kínát is érintette a pénzügyi válság. Brazíliának szintén jól megy. Amikor tehát a politikusok arról beszélnek, hogy nem tehetnek a rossz helyzetről, mert annak a válság az oka – akkor csak bűnbakot keresnek. A pénzügyi válságot hibáztatják, de nem mondanak igazat, mert a valódi probléma az, hogy a gazdaság szerkezete ingatag, azt pedig mindenkinek a maga országában kell megerősítenie.

 

ekultura.hu: Köszönjük az interjút.

 

Magyarra fordította Turán Beatrix

 

Fotó: Mezei Attila


Szilvási Krisztián - 2013. május 26.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető Regisztráció

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!