FőképFolytatjuk sorozatunkat, amelyben minden héten néhány általunk várt ígéretes újdonságról esik szó.
 
Könyv: John Scalzi: Szellemhadtest
 
Kiadó: Agave Könyvek
Várható megjelenés: 2013. február 21.
 
Mennyire izgalmas dolog, amikor az ember gondolatai által egyre kiforrottabb sci-fi világ, népszerű megfogalmazással univerzum nyílik! Az 1969-ben született John (Michael) Scalzi pedig tényleg nem aprózza el a dolgot. Az amerikai szerzőt, online írót és bloggert – aki Los Angeles-i gyerekkora után a Chicagói Egyetemen tanult tovább – 2010-ben (egyetlen jelöltként) a Science Fiction and Fantasy Writers of America szervezetének elnökévé választották. A gimnáziumban a ma elismert blogger, Josh Marshall osztálytársa volt, az egyetemen a Pulitzer-díjas színdarabíró David Auburn mellett tanulhatott, szakdolgozati konzulensként pedig Saul Bellow segítette, szóval volt kitől inspirációkat és fogásokat tanulnia az írói szakmában – nem is csoda, hogy az 1989-1990-es tanévben a The Chicago Maroon főszerkesztője lehetett. Az egyetem után rögtön filmkritikusnak állt a Fresno Bee című napilapnál, valamint ő lett a humor rovat vezetője is. 1996-ban író-szerkesztőnek került az America Online-hoz, ahonnan 2 évvel később elbocsátották, és azóta szabadúszó (újság)íróként tevékenykedik. Eddigi legjelentősebb műve a Hugo-díjra jelölt 2005-ös sci-fi, a Vének háborúja. Jelenleg a hosszú szériává (univerzummá) bővült sorozat nyolcadik része vár kiadásra, valamint Scalzi napi rendszerességgel ír 1998 óta futó blogjára, a Whatever névre hallgató internetes oldalra, miközben nem fikciós könyveket is szép számmal jegyez.
 
A Szellemhadtest című katonai sci-fi a Vének háborúja-saga második kötete (2006-ban jelent meg Amerikában), amely ott folytatja a történetet, ahol az a nyitó könyvben abbamaradt. Az emberiséget soha nem látott veszély fenyegeti, mivel űrbéli gyarmatai ellen három intelligens faj szövetkezik. Pontosabban három faj és egyetlen ember. Az emberiség kizárólagos reménye az lehet csupán, hogy az áruló tudós a dezertálása során hátrahagyta az elméjéről készült biztonsági másolatot, ám senki nem tudja, hogyan lehetne azt felhasználni. Szerencsére a Gyarmati Véderő Szellemhadteste soha nem az erkölcsi aggályairól volt híres, így megpróbálják egy klónkatonába ültetni a lemásolt lelket, elvégre a háborút nekik kell megakadályozni, és ezért a célért mindenre hajlandóak. A regény narrátora, Jared Dirac maga is tagja a Szellemhadtestnek, ahol John Scalzi felépített univerzumában megfiatalított vének és gyorsan öregedő fiatalok vívják azt a különleges háborút, amely sajnos pontosan olyan, mint az összes háború valós történelmünkben: végtelenül mocskos. Az egyetlen menedék az embertelenség elől, ha valaki megtalálja magában az erkölcsi iránytűt, ahogyan az szerencsére Scalzi főhősének sikerül is. A Szellemhadtestet 2007-ben Prometheus-díjra jelölték, folytatása pedig (The Last Colony) egy évvel később – a kezdő kötethez hasonlóan – szintén Hugo-díj nominációt hozott a szerzőnek.

 
Film: A vadászat
 
Forgalmazó: Vertigo Média Kft.
Várható bemutató: 2013. február 21.
 
Majd’ 15 évvel ezelőtt a dán Thomas Vinterberg szó szerint berobbant a filmművészetbe (nem filmiparba!) kontúros családi drámájával, a Születésnappal, amely gyakorlatilag elindította a Dogma-mozgalmat (Dogma 95), ezt a sokat kritizált, de sokak által rajongott új filmes irányt. Ezt követően azonban filmjeivel sehogyan sem volt képes elérni az általa kijelölt színvonalat, s úgy tűnt, szakmai művészisége (vagy művészeti szakmaisága) egyszeri fellángolásra hordozott csak magában potenciált. Nos, a jelek szerint 2012 szerencsére rácáfolt a már majdnem nyilvánvalóra, amikor Vinterberg előrukkolt A vadászattal. A Jagten eredeti című mozi – Mads Mikkelsen-nel a főszerepben – egy kis dán faluban játszódik karácsony tájékán, ahol egy férfi tömeghisztéria célpontjává válik. A filmet először a Cannes-i Filmfesztiválon mutatták be, ahol Mikkelsen megkapta a legjobb színésznek járó díjat, Vinterberget pedig Arany Pálmára jelölték a rendezésért. Ez volt amúgy 1998 óta az első dán nyelvű mozi, amely bejutott a végső versenyfilmek közé. A vadászat a Zentropa égisze alatt készült el 20 millió dán koronából, de produkciós partnerként a svéd Film i Vast is kivette a részét a munkálatokból egyéb dán és svéd filmes és televíziós szervezetekkel egyetemben.
 
Thomas Vinterberg és Tobias Lindholm közös forgatókönyvükért megkapták a 2012-es Európai Filmdíjat azért a történetért, ahol a nemrég elvált Lucas egy vidám baráti társaság megbecsült tagja, gondoskodó apa, megbízható munkatárs. Egy óvodában dolgozik asszisztensként, szereti a munkáját, és a gyerekek, kollégák is kedvelik őt. Egyik kolléganőjével randizni kezd, úgy tűnik, végre magánélete is mederbe kerül. A harmonikus hétköznapok azonban egy pillanat alatt omlanak össze egy apró füllentés hatására: az egyik kislány, legjobb barátja gyermeke az óvodában azt mondja, Lucas tett vele valamit. A gyermeki hazugság visszafordíthatatlan károkat okozva szabadul el, a magára maradó, védtelen Lucas pedig értetlenül áll az események előtt. Nos, Vinterberg új filmje valóban elemi erővel repítette vissza az őt megillető magaslatokra: nyílt, erőteljes és biztos kézzel rendezett, ugyanakkor teljes mértékben képes a finomságok és árnyalatok érzékeltetésére. A téma nem új és bizonyos tekintetben még csak nem is annyira különleges, ám a forgatókönyv igazi mestermunka, amely a végletekig fokozza a várakozást, hová is fajul a történet a végkifejletben. A vadászat a tömeghisztéria és a belekerültek ésszerűtlen gondolkodása tekintetében hasonlatos Sam Peckinpah 1971-es Szalmakutyákjához, vagy mondjuk Lars Von Trier Dogville-jéhez, de részben természetesen visszatér a Születésnap elemeihez: a család, a közösség védőkorlátai hogyan szállnak harcba a káosszal és boldogtalansággal, s hogyan fordulnak vissza végül önmaguk keretei közé. Thomas Vinterberg, isten hozott újra a csúcson!
 
 
Film: Tabu
 
Forgalmazó: Cirko Film
Várható bemutató: 2013. február 21.
 
Nem krimi, nem dráma, nem romantikus mozi, de mégis egyszerre mindhárom. A filmfesztiválok közönsége és a döntnökök számára már meglehetősen ismert Miguel Gomes portugál rendező legújabb filmje nem sok mai cinematikus elemet hordoz, mégis valódi gyöngyszem: excentrikus, ám ugyanakkor gyengéd; rendelkezik egyfajta jellegzetes ártatlansággal; valamint bájos és vicces is. A portugál-német-brazil-francia koprodukcióban készült Tabu egy modernkori lisszaboni rejtély köré csavarja fel a történetét rengeteg pléhpofa szellemességgel, amely Kaurismaki-féle zenei közjátékokkal operál. A 2012-es Berlini Filmfesztiválon Arany Medve-jelölést kapott, a FIPRESCI-díjat pedig el is hódította. Története két nőről szól: Pilar nyugdíjba vonulásának első éveiben a világ jobbításán és a mások által elkövetett bűnök helyrehozásán fáradozik, amely manapság igencsak frusztráló feladat. Béke-virrasztásokon vesz részt; segélyszervezeteknek segít; szállást akar adni a lisszaboni Taize-találkozóra érkező lengyel lányoknak; folyton felrak, majd levesz egy barátja által festett képet, nehogy megsértse az érzéseit, mikor látogatóba jön hozzá.
 
Pilart azonban leginkább a nyolcvanas éveiben járó temperamentumos és excentrikus szomszédja, Aurora magányossága zavarja, aki – amint pénzhez jut – azonnal a kaszinóba menekül, megállás nélkül a rá nem kíváncsi lányáról beszél, az antidepresszánsoktól másnapos és Santa nevű bejárónőjét azzal gyanúsítja, hogy vudu-rítusokat alkalmaz ellene. A Tabu tulajdonképpen két részből áll, illetve pontosabban háromból, ha hozzávesszük a rejtélyes bevezetést is, ahol egy titokzatos krokodil a kétségbeesett szerelem jelképeként vagy reinkarnációjaként szerepel egy meglehetősen humoros prológusként. A mai nézőnek talán szokatlan lehet, hogy a mozi egésze fekete-fehér, a múltat pedig öregített szemcsézettség jelzi, amely ráadásul a régi vágású négyzetes formátumban lett rögzítve. A Tabu gyakorlatilag teljes egészében „némafilm”, nincsenek dialógusai, csupán egy idősebb karakter narratív kommentárjai hangzanak el benne. Mégis jól áll a mozinak Gomes elegáns önteltsége, az ismerős képek, figurák és ötletek remekül szemléltetik a drámaiságot jelentő ürességet. Ha hasonlítani szeretnénk valamihez a filmet, akkor F.W. Murnau 1931-as azonos című drámája juthat az eszünkbe, vagy mondjuk Sydney Pollack Távol Afrikától-ja. Ugyan mondhatjuk, hogy a mai filmművészet ízét nagyrészt maguk a filmes eszközök adják, ám a Tabu esetében a kiforrott, szemléletes emberi dráma az, amely teljes mértékben hordozza a jelentőséget. Érdekes darab, érdemes rá kíváncsinak lennünk!