FőképFolytatjuk sorozatunkat, amelyben minden héten néhány általunk várt ígéretes újdonságról esik szó.

Zene: Rumer: Boys Don’t Cry
Kiadó: Magneoton
Várható megjelenés: 2012. június 18.
 
A pakisztáni születésű (Iszlámábád, 1979. június 3.) brit énekes-dalszerzőt inkább ismeri a nemzetközi zenevilág Rumer előadónéven, mint a valódi Sarah Joyce anyakönyvezettként. A pop, jazz és soul műfajaiban tevékenykedő ifjú hölgy művésznevét Rumer Godden angol írónő ihlette, hangját pedig a The Guardian az egykori amerikai énekes és dobos Karen Carpenter-hez hasonlítja (bár Rumer az ütőshangszer helyett gitáron játszik). A többek között Elton John támogatását is élvező Sarah-t 2011. januárjában a Brit Zeneszövetség 2 díjra is jelölte, mára pedig számos jelentős fesztivál fellépői között köszönthetjük (pl. Glastonbury Fesztivál). Sarah Joyce Pakisztánban született hetedik testvérként, ahol a család a brit papa munkája miatt élt, bár titok volt a családon belül, hogy a többi testvérrel ellentétben a kis Sarah apukája egy helybéli szakács. Rumer 11 évesen tudta meg valódi származását, mikor szülei elváltak, és a család visszaköltözött Angliába. 16 éves koráig Carlisle-ben tanult, majd a dél-nyugat angliai Dartington College of Arts-ban tanult tovább dráma tagozaton. Aztán Londonba költözött, ahol pincérnőként dolgozott, miközben együttesekben próbálkozott az énekléssel. Mikor anyjánál mellrákot diagnosztizáltak, összeköltözött vele egy lakókocsiba, és ekkor kezdett dalokat írni. Az anya végül 2003-ban halt meg, amitől Sarah teljesen összeomlott. Egy évre csatlakozott egy kommunához, majd végül visszatért Londonba, hogy folytassa zenei karrierjét.
 
2000 és 2001 között Sarah Prentice néven énekelt mérsékelt sikerrel egy fővárosi folk/indie bandában, a La Honda-ban. 2004-ben alakította meg a Rumer & The Denials együttesét, ahol igazi szárnypróbálgatásait végezte: 2007-ben rögzítették a Coffee and Honey című lemezt, amely csak 2010. áprilisában jelent meg Dél-Koreában a valódi neve alatt. Rumer igazi debütáló albuma Seasons of My Soul címmel 2010. november 1-én látott napvilágot, amellyel a 2011-es UK Asian Music Awards-on a legjobb alternatív előadás, valamint a legjobb újonc díjára jelölték, s az először említett kategóriában haza is vihette az elismerést. Rumer második albumára szerencsére két évet sem kellett várnunk, a Boys Don’t Cry 2012. május 28-tól kapható a világ zenei boltjaiban, Magyarországon pedig június 18-tól elérhető. A korongról általánosan elmondható, hogy az 1970-es évek dalainak egy szubjektív válogatását tartalmazza, amelynek produceri munkálatait Steve Brown látta el, és az Atlantic Records égisze alatt készült el.
 
Az album dalösszeállítását az említett ’70-es évek olyan előadóinak számai ihlették, mint például Jimmy Webb, Todd Rundgren, Terry Reid, Tim Hardin, Richie Havens, Leon Russell vagy Gilbert O’Sullivan. Az angol zenei kritikus, Kitty Empire úgy fogalmazott a lemezzel kapcsolatban a The Observer-ben, hogy „tényleg olyan a hangzása, mintha egy másik évszak szólna a lelkéből”. Érdekes dolog, hogy bár a Boys Don’t Cry mind a 12 kiválasztott dalát férfiak írták, mégis egyrészt mennyire passzolnak Rumer női lelkéhez, másrészt pedig mennyire hitelesen is hangoznak tőle. Amikor például Isaac Hayes Shaft-betétdalában, a Soulsville-ben Rumer azt énekli, hogy „Fekete ember, szabadnak születtél, legalábbis így kellene lennie…”, teljesen hihetően hangzik. A dalok egyetemes hangzásvilága amúgy is a mélabú, a kilátástalanság, a szomorúság és a nyomorúság felé tendál, mint például a Flyin’ Shoes (a countryénekes Townes Van Zandt szerzeménye). Rumer bevallása szerint az album fő koncepciója az volt, hogy a dalokon keresztül mutassa meg mindazt a kínt (és néha vigaszt), amelyet ő mind-mind kénytelen volt megtapasztalni a siker és a hírnév elérése érdekében. Ezért minden választását a gyökértelenség indította, valamint a vágy, hogy valahol végre otthonra találjon. A Boys Don’t Cry összhatása pedig - a zenei gazdagság és a buja akkordsorozatok együttese - nagyszerűen működik.
 
 
Könyv: Rohinton Mistry: Ilyen hosszú út
Kiadó: Kelet Kiadó
Megjelenés: 2012. június 15.
 
India, a világ legnagyobb „demokráciája” villámgyorsan lett egyúttal a világ legnagyszerűbb emigráns íróinak a szülőföldje: Salman Rushdie Angliába, Bharati Mukherjee az Egyesült Államokba, Rohinton Mistry pedig Kanadába települt. Az 1952-ben, az indiai Mumbai-ban (akkor még Bombay-nak hívták) született író angol nyelven alkot, de új hazájában is a zoroasztriánizmus nevű vallási és filozófiai tanítások híve, valamint a párszi közösség tagja. A 2012-ben Neustadt Nemzetközi Irodalmi Díjjal kitüntetett szerző a Mumbai Egyetemen diplomázott matematikából és közgazdaságtanból, majd 1975-ben Kanadába emigrált feleségével. Torontóban telepedtek le, ahol Mistry másoddiplomát szerzett angol irodalomból és filozófiából. Már a Torontói Egyetem ideje alatt két Hart House hallgatói irodalmi díjjal ismerték el novelláiért. Két évvel később aztán a Penguin Books megjelentette 11 elbeszélésből álló gyűjteményét Add kölcsön a lámpásod fényét - Egy bombayi öreg ház meséi címmel (Kelet Kiadó, 2011). Az Ilyen hosszú út 1991-ben jelent meg második könyveként, amellyel számos további díjat besöpört, valamint 1998-ban filmet is forgattak belőle.
 
Rohinton Mistry azóta három további könyvet is publikált. A Fine Balance (1995-ben, szintén díjeső) volt a harmadik, viszont negyedik regénye, a 2002-es Family Matters (magyarul: Családi ügyek, 2010) meglehetős problémákat szított. Könyvbemutató körútját törölni kellett, mivel a reptereken muszlim kinézete miatt feleségével együtt állandó célpontja lett a biztonságiaknak. A Családi ügyek az öregedés nehézségeiről szól, amelyhez Mistry 2008-as kisregényében, a The Scream-ben is visszatér. Regényeinek általános témája India gazdasági-társadalmi élete, a zoroasztriánus párszi lét, a szokások és a vallás, írásait markánsan hatja át az „indo-nosztalgia”. Az Ilyen hosszú út története 1971-ben indul, amikor Indira Ghandi miniszterelnöksége idején India hadat visel Pakisztánnal, amelynek keleti régiója a háború végén Bangladesh néven önálló, független országgá válik. Mistry gyakorlott kézzel szövi párhuzamba az Indira Gandhi személyét is érintő társadalmi eseményeket a regény szereplőinek szerencsétlen sorsával. A negyvenegynéhány éves Gustad Noble odaadó, családközpontú ember, szorgalmas banktisztviselő, a párszi közösség tagja, aki feleségének, Dilnavaz-nak és három gyermeküknek szenteli életét. Azonban Gustad tehetetlenül nézi, hogyan hullik lassan darabjaira a velük és a körülöttük történő események hatására szerény életük, amikor akarata ellenére csalások és csalódások veszélyes szövedékébe sodródik. Ekkor kezdődik meg Gustad hosszú útja, melynek során egészen más megvilágításba kerül magánélete és politikai tevékenysége.
 
Mistry az Ilyen hosszú út cselekményét a párszi identitás vizsgálatával ötvözi. Regényeiben rendszeresen megjelenik a hindu nacionalista Shiv Sena bírálata és kigúnyolása. A szélsőséges szervezet - az uralkodó párt támogatásával - elérte, hogy Mistry regényét kivegyék a Szent Xavér főiskola tananyagából, majd ezt „megünnepelendő” a könyvet a nyílt utcán égették el. Az Ilyen hosszú út egyszerű stílusa emlékeztet Rabindranath Tagore munkáira, a bombayi helyszín pedig Salman Rushdie 1980-as Az éjfél gyermekeire. Mistry könyve egyszerre elégikus és néhol vidám jegyzete Gustad személyi drámájának, s annyira finom szövésű, amennyire látszólag egyszerű, mindemellett azonban olyannyira bölcs is, amennyire egy ilyen hosszú út képes lenni.
 
 
Film: Az öldöklés istene
Kiadó: Select Video
Várható megjelenés: 2012. június 21.
 
Kevés megosztóbb egyéniség létezik a kortárs filmművészetben, mint a francia származású Roman Polanski (aki lengyel állampolgársággal is rendelkezik). Az 1933-ban született író-rendezőzseni karrierjét sajnálatosan időről időre visszatérően elhalványítja, háttérbe szorítja a magánéleti bulvár kutakodás. Tény, hogy feleségét, a fiatal, állapotos Sharon Tate-et 26 éves korában Amerikában lemészárolta a hírhedt Manson-család egyik tagja, s hogy Polanski később egy 13 éves lány molesztálása (megerőszakolása) miatt azóta (1978) sem tért vissza az Egyesült Államokba. Tény, hogy 2009-ben Svájcban házi őrizetbe került a nemzetközi elfogatóparancs értelmében. De a nézők szempontjából azok a döntő tények, hogy Polanski úr pályafutása során nyert Oscar-díjat (A zongorista), további 3 alkalommal pedig jelölték is az elismerésre (Rosemary gyermeke, Kínai negyed, Egy tiszta nő), hogy a számtalan Golden Globe, Arany Pálma, -Medve, -Oroszlán, César- és Európai Filmdíj nominálásokat és díjakat már ne is említsük. Általános rendezői védjegyei közé tartoznak a főszereplő szemszögéből fényképezett perspektívák; a lassú, körbejárásszerű beállítások; a lényeges, döntő események víz (csap, palack, eső, folyó… stb.) közelébe helyezése; a befejezésben a főhős találkozása a melankolikus, bizonytalan, fellebbentett jövővel.
 
Gyakran váltogat a műfajok között, így a 2011-es Az öldöklés istene (Carnage) fekete komédiája (vagy inkább drámája) - hogy messzebbre ne menjünk - egy politikai krimit (Szellemíró), egy irodalmi adaptációt (Twist Olivér) és egy háborús drámát (A zongorista) követ. A Le Dieu du carnage (God of Carnage) eredetileg a francia Yasmina Reza színdarabja volt, az adaptációt maga Polanski és Reza végezték el. A 25 millió dollárból forgatott film francia-német-spanyol-lengyel koprodukcióban készült el, amely a története szerint a New York-i Brooklyn-ban játszódik, forgatása azonban (a már említett okok miatt) Párizsban történt. Az öldöklés istene két 11 év körüli fiú verekedése körül bonyolódik. Az egyik srác szája feldagad, foga kitörik, mire a szülők találkozót beszélnek meg a másik fiú brooklyn-i otthonába, hogy felnőtt fejjel, objektíven beszéljék meg a történteket. A rövidre tervezett látogatás aztán nem várt körülményekkel nyúlik egyre és egyre hosszabbá, s a kezdetben udvarias légkör átadja helyét a szülők magukból kivetkőzött előítéleteinek és elfojtott indulatainak, hogy egymást kergessék bele az elkerülhetetlen végkifejletbe.
 
Az öldöklés istene nem az első kamaradráma Polanski filmográfiájában. A halál és a lányka tulajdonképpeni háromszereplős, egyhelyszínes történetéhez hasonlóan a cselekmény itt is a szereplők személyiségére, az egyes individuumok és viselkedéstípusok konfrontációjára alapoz. A négy „felnőttnek”, Jodie Foster-nek, John C. Reilly-nek, Kate Winslet-nek és Christoph Waltz-nak rettentő nehéz feladatot kellett megoldania, mivel - a parkbeli jeleneteket kivéve - a házban játszódó teljes cselekmény valós időben, vágások nélkül lett rögzítve. Amúgy a filmben maga a rendező is megjelenik egy cameo erejéig (a szomszéd, aki benyit a hallba), a két fiú pedig a stáblista legördülése után folytatja a játékot a parkban. Az öldöklés istene összességében nézve pozitív kritikákat kapott világszerte, a Rotten Tomatoes oldala például úgy vélekedik róla, hogy bár a darab „nem annyira meggyőző a vásznon, mint a színpadon, Polanski egyenletes színvonalú rendezése és a két színésznő magabiztos teljesítménye” egyértelműen az átlag fölé emeli. A mozi világpremierje 2011. szeptember 1-én volt a 68. Velencei Filmfesztiválon, ahol Polanski Arany Oroszlán-jelölést kapott (a Little Golden Lion-díjat haza is vihette), továbbá a 2 Golden Globe-jelölés (a két színésznő) és a legjobb adaptált forgatókönyvnek járó 2012-es César-díj jelzi, hogy a rendezőzseni ismét emlékezeteset pakolt le az asztalra. Hiszen - ahogyan mondani szoktam - én még nem láttam rossz Polanski filmet.