Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Interjú: Pék Zoltán – 2011. március

ekultura.hu: Mikor merült fel először benned, hogy műfordító legyél?
Pék Zoltán: Ez nem egyszerű kérdés. Amióta tudom, hogy létezik angol nyelv, azóta fordítgattam. Középiskolában nem tanultam angolt, csak oroszt, az angolt inkább a zenéből, dalszövegekből sajátítottam el. Ezek sokszor kézzel és sokszor hibásan voltak leírva, a nyelvtanról pedig fogalmam nem volt, de megpróbáltam lefordítani, és abszolút összefüggéstelen szövegek jöttek ki, tudom, de nagyon-nagyon élveztem, hogy néha egy kis értelem megcsillant bennük.
 
Aztán még az egyetem előtt nekiálltam magamtól fordítgatni, de tényleg csak magamnak – a fióknak. Sokszor nem is kifejezetten angol műveket, hanem például Borgest angolból, vagy verseket, szövegrészleteket. Tehát nem volt semmiféle koncepcióm.
 
Egy idő után – évek elmúltával – felmerült bennem, hogy meg kellene mutatni ezt valakinek. Nem is azért, hogy megjelenjen, hanem hogy valaki mondja meg, hogy jó vagy nem jó, van-e értelme csinálnom ezt. És akkor elküldtem egy Bradbury novellát Németh Attilának, akinek akkor saját kiadója volt, most viszont a Galaktika főszerkesztője, és legnagyobb meglepetésemre reagált is. Elhívott, megmutatta, amit kijavított – abból nagyon sokat tanultam egyébként, és ilyesmire ma ritkán van idő, ezt tudjuk –, aztán nála jelent meg az első novellafordításom egy antológiában.
 
Akkor rákaptam az ízére, hogy milyen jó látni, amikor megjelenik a munkám, és innentől kezdve fordítok hivatásszerűen.
 
ekultura.hu: Ha jól tudom, tudományszerűen is foglalkoztál a fordítással.
Pék Zoltán: Az egyetemen voltak ilyen kurzusok, és a szakdolgozatomat is ebből írtam, tehát tulajdonképp igen. Meg önszorgalomból elolvastam Klaudy Kinga könyvét, amelynek van egy elméleti része is, és abból nagyon sokat tanultam. Az egyetemen most is van egy fordítás óra, amit közösen tartunk Géher Istvánnal, de az kifejezetten gyakorlat, és úgy vagyok vele, hogy nem baj, ha az ember tudja a szakkifejezéseket, és hogy mit miért teszünk, de a gyakorlatban nagyon ritkán merül fel bennem, hogy ez most fordításelméleti szempontból milyen művelet – inkább az érzék a fontos.
 
ekultura.hu: Mennyire tanulható maga a fordítás?
Pék Zoltán: Mint minden máshoz, ehhez is kell bizonyos tehetség, de tanulható, és amit nagyon sokan nem gondolnak, olvasni is kell hozzá. Főleg a fiatalokat látom úgy fordítani, hogy igazából nem olvasnak, és ez onnét látszik, hogy a nyelvtanuk bizonytalan, nem tudnak helyesen írni, központozni, hiszen nem látják könyvekben, hogy hogyan kell. Én sem a nyelvtanórán tanultam meg, hova kell kitenni a vesszőket, mert az ember, még ha meg is tanulja, elfelejti ezt. De nem tanulják meg, mert nem is látják, és nem tudják például, hogy az angol idézőjelet gondolatjellel kell kiváltani a magyarban. Ebből egyből látni, hogy ki az, aki olvas, mert aki igen, az tudja, hogy ez így működik.
 
Szóval szerintem tanulható, és tanulni is kell. Gyakorlás, gyakorlás, gyakorlás – minden ezen múlik.
 
ekultura.hu: Mi a véleményed az internetről? Mennyire segít manapság a fordításban?
Pék Zoltán: Szerintem nagymértékben segít. Tulajdonképp örülök, hogy elmondhatom: dolgoztam még az internet elterjedése előtt, és emlékszem, ahogy írtam ki a szavakat és a kifejezéseket, és mentem a könyvtárba, hogy utánanézzek valaminek. Ezt nagyon élveztem, de elképzelni is nehéz, mennyi időt megtakarítok azzal, hogy leülök a gép elé, beírok valamit, és rögtön ott van egy csomó megoldás.
 
Ugyanakkor ezzel jó párszor lyukra is fut az ember, mert meglátja a másik hülyeségét, és azt mondja, hogy ez valószínűleg jó, vagy talál öt megoldást, és azokból kiválaszt egyet, amelyik éppen rossz.
 
Tehát ezzel vigyázni kell, de rengeteg időt megtakarít, pláne ugye, mondjuk, egy mai író beszédénél. Egy olyan regénynél, ami kortárs és tényleg mai. Nyilván vannak olyan szavak, amiket nem ismerünk, vagy olyan területek, amikhez nem értünk. Például Stephen Kingnél némelyik tájszólás, vagy egy New York-i szubdialektus. Mindezeket a kifejezéseket mi nem ismerjük, és a neten sok mindent meg lehet találni ezekből. Ilyen szempontból nagyon örülök neki, hogy ez létrejött, és lehet használni a munkához.
 
ekultura.hu: Sok science fictiont is fordítasz? Abban mi az, ami segít?
Pék Zoltán: Egyrészt az, hogy nagyon szeretem – ez szerintem mindenképpen. Nagyon nehéz olyan könyvet fordítani, amit az ember nem szeret. Ha közömbös, az még hagyján. De ha úgy állsz neki, hogy nem tetszik, és nem szereted, az valami iszonyat. Szóval szerintem sokat segít, hogy szeretem.
 
Másrészt meg utána kell nézni, hogy, mondjuk, éppen az a regény milyen világban játszódik. Esetleg olvasni valami hozzá hasonlót magyarul. A szókincs is olyan, mint minden más – gyakorolni kell és fejleszteni, és nem szégyen másoktól kölcsönözni. Például az úgymond régebbi, vagy mondom inkább, hogy tapasztaltabb fordítóktól. Göncz Árpád vagy Gálvölgyi Judit sokat fordított a Galaktikába, és tőlük rengeteget lehet tanulni, mivel ők is művelték ezt a stílust, és az ő szókincsük azért még más, abból sok mindent át lehet venni. Ezt így lehet fejlesztgetni talán.
 
ekultura.hu: Abban a szerencsés helyzetben vagy, hogy lényegében fordíthatsz életművet, például Philip K. Dick regényeit. Ez nagyon kevés fordítónak adatik meg. Neked hogyan sikerült?
Pék Zoltán: Mint a legtöbb jó dolog, ez véletlenül jött. Akkor indult az Agave Kiadó, és az első Dicket még más csinálta, aztán valamiért kerestek új fordítót hozzá, és egy ismerősön keresztül eljutott hozzájuk a nevem, és megkerestek. Örömmel mondtam igent, hiszen Dicket imádtam már akkor is, és nem is gondoltam, hogy egyáltalán valaki ki fogja adni. Ugye korábban megjelentek tőle könyvek, de valahogy mindenki belebukott, vagy nem merte továbbvinni, nem tudom – szinte mindenhol csak egy könyve jelent meg –, és nem is gondoltam, hogy bárki bele mer ebbe vágni. Ők viszont azt mondták, hogy csináljuk. Azt persze nem tudtuk, hogy ez meddig fog menni – még most sem tudjuk igazán –, de elindult, és ez nagyon-nagyon jó dolog.
 
Egyrészt, hogy magába az íróba beleáshatom magam. Ilyenkor önkéntelenül is utánaolvas az ember az illetőnek, hogy mi történt vele. Pláne, hogy Dicknél nagyon sok minden megjelenik az életéből a könyvekben, tehát nem baj, ha jobban ismeri az ember. Újra elolvastam a megjelent magyar fordításokat, mert azokból is rengeteget lehet tanulni – a hibákból és a jó megoldásokból is. Nagyon izgalmas dolog benne élni, bár néha megterhelő is, hiszen az ő filozófiai világképe nagyon jellegzetes és komor, ami néha tényleg sok tud lenni, de nagyon élvezetes dolog ilyesmit csinálni. És nagy vállalkozás.
 
ekultura.hu: Kik azok, akiket még különösen szeretsz azok közül, akiket fordítasz?
Pék Zoltán: A másik nagy példaképem, és akit nagyon szeretek, az Paul Auster. Tőle a hetedik regényfordításom fog megjelenni már. Kortárs amerikai író. Hogy az egyik legnagyobbnak tartják, az egy dolog – én azt sem szeretem, hogy posztmodernnek mondják. Egészen különleges világa van; azonnal beleszerettem, amikor olvastam (magyarul először), és szerencsére azóta hozzám került, és tényleg mindent olvastam tőle, ami megjelent angolul, magyarul. Személyesen is találkoztam vele, ami nagyon nagy élmény volt nekem.
 
Ő is olyan, hogy alig várom, hogy csinálhassam a könyvét. Évente egy jön ki, de az mindig nagy élmény: látni, hogy egy író hogyan fejlődik. Sorban adjuk ki a könyveket, amelyeket most ír, tehát kábé real time-ban látni, hogy mi történik, hogyan gondolkodik, hogyan tér vissza a figuráihoz, a korábbi stíluselemeihez, témáihoz. Nagyon érdekes figyelni, hogy: „Na, most mi történt?” Pláne úgy, hogy a kéziratokat már korábban megkapjuk, mint megjelenik a könyv. Tehát kvázi az első olvasók között vagyunk a szerkesztőségben.
 
Borzasztóan nagy élmény tudni, hogy ez tulajdonképp még friss, és nincsen róla kritika, és én dönthetem el, mondjuk, egy lektori jelentésben, hogy mint mondok róla. Hogy érdemes-e ezt kiadni, mi a véleményem. Aztán később elolvasom az úgymond hivatásos kritikusok véleményét, hogy ők mit gondolnak, és összevetem, hogy ők szerintem mennyiben tévednek, mert így, hogy én fordítom, sokkal mélyebbre megyek egy szövegben, mint egy akármilyen alapos olvasás.
 
Nem mindig jó ez persze, mert néha túl közel vagyok, és éppen ezért nem látom. Néha újraolvasom, és akkor veszem észre, hogy: „Hoppá, ez nem egészen az volt, amit én gondoltam.” Mégis borzasztóan izgalmas látni, hogy amivel én fél évig foglalkozom, az másnak egy egyhetes olvasás után mit jelent. Őt tehát nagyon szeretem.
 
Kit is tudok még mondani? Ray Bradburyt. Szintén gyermekkori szerelmem. Őt még a hetvenes években olvastam. Galaktika, Kozmosz – a mai napig ott vannak a könyvek a polcon, kiemelt helyen. Őt most újrafordítjuk, és kiadjuk sorban. Ez szintén nagy élmény. Más már nyilván, mint amikor gyerekként olvastam, de azért a stílusa, a világa meghatározó. Ezek már mind klasszikus történetek. Érdekes belegondolni, hogy mindez ötven éve íródott, és még ma is aktuális, friss, nem elavult. És mai nyelvre kell fordítani.
 
Ott van még Neil Gaiman, Christopher Moore, Douglas Coupland, a teljesség igénye nélkül.
 
ekultura.hu: Melyik a nagyobb kihívás: a mai magasirodalom, vagy a műfaji irodalom?
Pék Zoltán: Ezt így nehéz eldönteni. Igazából a legegyszerűbb könyvnek is megvan a maga kihívása. Csináltam gyerekkönyveket is, ilyen kiskamaszoknak szóló könyveket, amelyek egy tini titkos ügynökről szólnak. Nagyon egyszerű stílusban, tehát tényleg semmi fordítói buktató nincs bennük, de ennek is megvan a maga nehézsége, mert az ember önkéntelenül is meg akarja csinálni, hogy ez ilyen szép, zengzetes legyen – díszes, veretes magyar. Pedig igazából nem kell, mert épp az a lényeg, hogy pörögjön. Tehát mindennek megvan a maga kihívása.
 
Viszont a legnehezebb William Faulkner volt, amit a Kalligram Kiadó vállalt fel most – egy életműszerűséget adnak ki. Ebben sok régi fordítás lesz, mondjuk például Göncz Árpádtól, és csak egypár van, ami nem jelent még meg. Tavaly fordítottam egy regényt Faulknertől, és jövőre fog kijönni egy másik. Nagyon nehéz. Másfél évet dolgoztam az előző könyvön, és most is nagyjából másfél év lesz. A Rekviem egy apácáról a címe, a regény és a dráma nagyon furcsa keveréke.
 
ekultura.hu: Fontos az újrafordítás? Hogy mindig a mai nyelven szólaljanak meg a művek?
Pék Zoltán: Ezzel nem lehet lépést tartani. Annyi új könyv jelenik meg, és annyi új szerző, hogy lehetetlen lenne. Vannak klasszikusok, és vannak klasszikus fordítások is. Nem hiszem, hogy A gyűrűk urához bárki hozzá merne nyúlni – persze ez viszonylag friss. Kimondatlan szabály, hogy ötven év az, ami alatt kürölbelül elévül a szöveg. Nyilván ez sem mindenre igaz.
 
Az a baj, hogy a műfordításban nincsenek alapigazságok. Minden megcáfolható, és minden szöveg egyedi. Vannak olyan fordítások, amelyek felett igenis eljárt az idő, és vannak olyan fordítások, amelyek eleve összecsapva készültek, mert a nyolcvanas években volt egy nagy robbanás, amikor ki kellett adni, amit csak lehetett. Úgyhogy ezekre ráférne az újrafordítás, ugyanakkor ez a kiadótól is függ. Az a kérdés, hogy mi a cél. A meglévőt nyilván egyszerűbb kiadni, sokszor még be se kell gépelni, mivel megvan floppyn, stb., csak be kell másolni.
 
eklutura.hu: Van olyan szerző, akit szeretnél fordítani, de eddig nem sikerült?
Pék Zoltán: Csak olyan van, akit a fordító valószínűleg nem ad ki a kezéből. Nick Hornbyt például imádom. Szerintem nagyon jók a magyar fordítások, nagyon élvezetes lehet csinálni. Vonnegutot imádtam volna. Ő is az egyik nagy szerelmem volt. Szerintem Borbás Mária fordításai nagyon jók, és őt is irigylem, amiért ilyen munkája lehetett. Az a baj, hogy ehhez abban az időben kellett volna dolgoznom, amikor ez történt, de nagyon szívesen csináltam volna. Nyilván más nyelveken is vannak szerzők, de angolul ők ketten a nagy bánatom, hogy nem nekem jutottak, de ez ellen nem lehet tenni semmit.
 
Esetleg Dickenst fordítanék még szívesen. Őt most újra kezdik kiadni, és vannak újrafordítások is. Többnyire ráfér az újrafordítás, mert a java bizony elavult. Sok minden volt abban a kultúrában, amiről nem tudtunk, vagy most már más neve van. Dickens maga egyébként nem elavult, és az a baj, hogy szerintem rosszul tanítják az iskolában, pedig nagyon nagy író, és őt is el lehetne adni. Őt például borzasztó jó munka lehet fordítani.
 
ekultura.hu: Melyik fordításodra vagy a legbüszkébb?
Pék Zoltán: Egyet nagyon nehezen tudnék kiemelni. Technikailag, azt hiszem, William Faulknerre vagyok a legbüszkébb. A legyőzetlenek a regény címe, tavaly jelent meg. Fordítás szempontjából ez volt a legnagyobb kihívás, ugyanakkor mint legnagyobb szerelem talán a Gonosz lélek közeleg az, amit mindenképp megemlítenék, Ray Bradburytől, és mindegyik Paul Auster, amit csináltam.
 
Az a baj, hogy amin dolgozom, azt vagy megszeretem, vagy megutálom – középút nem nagyon van. Szerencsére többnyire megszeretem a könyveket, amelyeken dolgozom, és valamiért mindig tetszik, amit csináltam. Nem azért, mert annyira nagyon jó lett, hanem mert van valami, amit szerettem benne. Például a Stephen Fryokat is imádtam, mert iszonyúan egyéni világa van.
 
Tavaly nagyon sok olyan munkám volt, amikor szóvicces, szókitalálós könyveket kellett fordítanom, és ezt nagyon élvezem. Úgy dolgozom nagyrészt, hogy vázlatom van, tehát kábé begépelem az alapszöveget, ami még olvashatatlan, és nem is mutatom meg senkinek, mert tényleg vannak benne mindenféle jelek, meg minden, és utána átnézem háromszor-négyszer, és kitöltöm-kidíszítem szépen. Szerintem a szóvicc vagy megjön egyszerre, vagy nem jön meg. Ilyenkor kiírom lapokra, erre-arra, és viszem magammal a városba, buszon, metrón, és előbb-utóbb beugrik, és nagyon nagy élmény, ahogy a szöveg szépen lassan alakul. Csak ehhez idő kell.
 
ekultura.hu: Tehát te is úgy gondolod, hogy a fordítás életforma, ugye?
Pék Zoltán: Az lenne a jó, ha az lenne. Az a baj, hogy ha az ember ebből él, akkor mennyiségben kell csinálnia ahhoz, hogy megéljen. Ez egyértelmű. A mennyiség pedig kizárólag minőségi könyvekből nem jöhet össze, mert egyszerűen nincs annyi minőségi könyv, nincs annyi kiadó. Egy évben csak bizonyos időszakokban lehet kiadni sok könyvet, ezt tudjuk. Viszont vannak olyan időszakok, amikor nagyon kevés a munka, és el kell vállalni azt, ami van.
 
De azt mondom, hogy ezeket a könyveket is lehet szeretni, és a fordítást önmagában mint folyamatot lehet szeretni. Úgyhogy úgy érzem: igen, ez életforma kell, hogy legyen, de ehhez hozzátartozik, hangsúlyozom, az olvasás, ami sokaknál elmarad, és nálam is sokszor elmarad, mert nincs energiám, de időnként igenis elő kell venni másokat, mert ez felfrissíti az ember képzeletét, a szókincsét és a kedvét is, hogy: „Hú, mennyire jó lehetett ezzel szórakozni.” Szerintem ez nagyon fontos egy fordítónak.


Galamb Zoltán - 2011. március 11.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások

Nincs találat kapcsolódó tartalomra!

  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető Regisztráció

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!