Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Interjú Tisza Katával - 2006.

ekultura.hu: Második könyved, a Reváns az Ulpius-háznál jelent meg. Mit jelent neked ez a váltás?
Tisza Kata: Ha úgy érted, hogy egy kis kiadó, az Inter-Active után egy nagy kiadóhoz kerültem, akkor borzasztóan örülök neki. Amikor felhívott az Ulpius, majdnem kirepültem a saját bőrömből. Az utcán voltam, a villamoson – valahogy mindig a villamoson hívnak föl, ez fura.
Először is ez iszonyatosan nagy elismerés. Az Ulpius-ház nagyon igényes kiadó, és tényleg abban nagyon nagy újítás, amit csinálnak, hogy megpróbálják a minőségi írást a közízléssel összehangolni. Eladható, aktuális irodalmat csinálnak, és persze emiatt nagyon sokan támadják őket. Ugyanakkor nem veszik észre, hogy az Ulpius-ház könyvei piacvezető könyvek, és szereti őket a közönség.

Nekem, még mielőtt nem is voltam az Ulpius-ház szerzője, már akkor is sokan mondták, hogy az Ulpius-ház volna a hozzám szellemiségében, arculatában, mentalitásában közel álló kiadó. Mert nagyon szabadon állnak hozzá a dolgokhoz, mindenféle prűdség és tabuk nélkül, és ez nekem nagyon szimpatikus.
És mikor írsz, nyilvánvaló, hogy a közönséghez akarod ezt eljuttatni, és ők megteremtik neked a lehetőségeket, ami nagyon szimpatikus, mert ezzel megteremtik a kontaktust a közönség és a szerző között.

Hál’ istennek a Reváns olyan szinten önjáró, hogy tulajdonképpen, ha semmilyen marketing nincs az Ulpius részéről, önmagától is nagyon pörög, mert már a Pesti kínálat megteremtett egy olvasótábort.
Ritka, hogy rögtön az első héten, hogy megjelent, a sikerlistára került a Libriben, és a Libri köztudottan pártatlan, és abszolút az eladások alapján ítél. Ez tart már az ötödik hete, és most már a harmadik helyen van egy nagyon, nagyon erős mezőnyben, amikor a Da Vinci-kód, az Afrikai szeretők és a Gésa a vezetők, és a filmek mindig felviszik az eladásokat.

Szóval nagyon jó helyen van, és baromi jól megy. Első héten ötezer példány fogyott, és már a második kiadásnál tartunk egy hónap után. Úgyhogy amellett, hogy nagyon örültem, úgy éreztem, hogy ez egyfajta visszaigazolás volt, hogy jó helyen vagyok, és az utamon vagyok, és nyilván, hogy nagyon sokat kell még tanulnom, fontos a szakma iránti alázat, meg tényleg sok minden még, de mégis most olyan közegbe kerültem, ahol egyengetik az utamat, és nem engedik, hogy olyan hibák forduljanak elő, mint mondjuk az elsőnél.

Érzelmileg nyilván az első kiadó nagyon fontos, és a mai napig szoros a kapcsolatunk barátilag és szakmailag is, mert őneki – lévén, hogy kis kiadó – hihetetlen dobás volt, hogy ennek ellenére ilyen sikeres tudott lenni a Pesti kínálat, másrészt nyilván ennek köszönhetem, hogy az Ulpius-ház is felfigyelt rám.
Tehát egyrészt nagy öröm, nagy elismerés, siker, ugyanakkor sokkal keményebb munka, mert innentől kezdve még nagyobb az elvárás. Ha megjelensz bárhol, azt mondják, hogy igen, amatőr kezdeményezés, de egy Ulpiusnál már elvárják, hogy nívót produkálj, tehát a próbatétel, a kihívás is nagyobb. A feladat is nagyobb. És ez baromi jó. Nagyon jól érzem ott magam.


ekultura.hu: Az Ulpiusnál más fiatal írók is vannak. Tartasz kapcsolatot velük?
Tisza Kata: Hát például most, a Könyvhétre, tehát ugye a jövő hónapban jelenik meg egy Ulpius által kiadott kortárs írók antológiája, ami nagyon érdekes, mert azt a címet kapta, hogy Főbűnösök.
Ez hét darab főbűn: hiúság, kapzsiság, torkosság, bujaság, harag, és egyéb bűnök, és hét fiatal, kortárs szerző tollából származó írás szól róluk, és ez az első ilyen közös találkozásunk, ebben a kötetben, és én is kaptam egy szerepet.

Legnagyobb bánatomra a bujaság jutott nekem, ami pont az a téma, ami elsőre nagyon kijött, másodikra, a média világában, felerősítve és kidolgozottabban is, de azt hiszem, hogy ez az, amit már megírtam, és nem kívánok többet ezzel foglalkozni, mert nem jön.

Most egy csomó minden egyéb irány van bennem, amerre indulni akarok, és mégis ezt kaptam, és különösen azért voltam én, mondhatni, a legnehezebb helyzetben, mert pont akkor kellett leadni a kéziratot, amikor a Reváns-ét leadtam.
Tudod, túl vagy egy nagy köteten, amit szintén elég sűrítve és gyors tempóban kellett befejezni, és szerintem még nem volt kész, és akkor rögtön kellett egy újat produkálni, majdhogynem ugyanabban a tematikában.
Borzasztó nehezemre esett, hogy két nap alatt kellett megírnom egy nagy kifulladás után, és majdnem ugyanazt.

Végül is, én annyira nem vagyok elégedett, de azt mondják kívülállók, hogy jó, meg nyugi, meg semmi gond. Ebben „Az első közös hat pohár” címet viselő elbeszélésem kap helyet. Egy kicsit más szemléletben, mint a többi. A témám ugye ugyanaz volt, és a hangnem annyiban más, hogy egy kicsit groteszk és szatirikus az egész.
A bujaságot éppen az anti-bujasággal próbáltam megfogni, hogy ne legyen mindig ugyanaz. De ez nagyon nehéz. Hát, nagy izgalommal várjuk. Úgyhogy szakmailag már tartjuk a kapcsolatot a fiatal írókkal, és amúgy pedig szoktunk találkozni Ulpiusos rendezvényeken.

Nagyon nagy nyitottságot nem éreztem részükről. Sőt, kimondottan van, aki még nyilvános megjegyzéseket is tesz ellenem.
Nyilván, ezt fel lehet fogni úgy is, hogy szakmai-baráti kapcsolat, és fel lehet fogni úgy is, hogy konkurencia, és nyilván én most így hirtelen becsöppenve szúrhatom a szemüket, de tudom, hogy ezt végig kell csinálni. A magam részéről viszont nagyon lelkes vagyok. Nagyon örülök. Remélem, hogy előbb-utóbb elfogadnak, vagy beilleszkedem.

ekultura.hu: Ha már előkerült a bujaság, a Reváns, de különösen a Pesti kínálat meglehetősen önéletrajzi ihletésűnek tűnik. Mennyire fikció ez?
Tisza Kata: Nyilván az, hogy mindkettő önéletrajzi ihletésűnek tűnik, annak az írói technikának tulajdonítható, amelyet tudatosan vagy kevésbé tudatosan választottam. Ugye ez az a bizonyos egyes szám első személy.
Illetve az, hogy a főhősök korban és nemben és életmódban közel állnak hozzám. Innentől kezdve teljesen egyértelmű, hogy mindenki azonosítani fog velük, és ez az egyetlen, amivel kihívom a sorsot saját magam ellen, mert ez olyan, mintha vallanék az életemről, holott ez nem napló, és nem önéletrajz, és még csak nem is dokumentum-regény.

Valamiért hozzám most, ebben az életfázisban, közel állt ez a fajta közlésmód. Úgy érzem, hogy így kerülhetek igazán közel az olvasóhoz. Nyilvánvaló, hogy minden író vagy írással foglalkozó ember – ez ugye évtizedek múlva derül ki, nem is lényeg, nekem ezzel nem kell foglalkozni, hanem az a lényeg, hogy mindenki, aki írással foglalkozik –, a saját életét használja fel. Ez egyértelmű.

Csak megteszik azt, hogy elmennek az ókorba, elviszik a főhőst egy másik világba, megváltoztatják a nemét és a korát és az életmódját, és ettől kezdve már nem ők. De akkor is saját érzésedből dolgozol, mint alapanyag. De én most bevállaltam ezt, ami nagyon kemény dolog. Nyilván ettől megpróbálok majd elszakadni, és más technikákat kipróbálni.

Természetesen a miliő, az az én miliőm. A Pesti kínálat: az Erdélyből hirtelen Pestre érkező lánynak a szubjektív benyomásai – a nagy rohanás, a kapcsolatok felszínessége és a támadás és a baleset és a szakítás és a többi, amiket átéltem. Igazából nem kihasználva a téma adta mélységeket, mert ez egy olyan kísérleti kötet volt.
És ehhez képest a Reváns-nak szintén a miliője valós, tehát a média világa, amibe én ugye bekerültem, és egy év alatt egy kemény hullámvasutat jártam be. Na most valós a miliő, viszont a történetek, illetve a karakterek inkább a fikciót képviselik.

De ez is ellentmondásos, mert például van olyan karakter, aki élő, valós figura volt az életemben, és olyan szinten hatással volt rám, hogy a kötetben tíz különböző írásban jelenik meg, tíz különböző arccal és szemszögből, és olyan, mintha tíz különböző férfi volna, de közben egy és ugyanaz.
És az ellenkezője is igaz, hogy tíz különböző embernek egy-egy vonását ellesve összegyúrtam egyet, és abból lett egy nagyon, nagyon, ütősen negatív karakter. Tehát ez részben tudatos. Részben pedig ösztönös megfigyelő vagyok. Nagyon érzem, hogy az emberek mozdulatai mögött, gondolatai, szavai, satöbbi mögött mi van.

Agyban írok, de nem mindig tudatosan. Van, amikor csak leülök, és ömlik, és így összeáll. A történetek közül nyilván nem éltem én meg mindegyiket. Van, ami velem történt meg. Ez arányban a legkevesebb. És van, amit magam körül megfigyeltem, láttam, vagy hallottam, vagy elmesélték, illetve ezeket összegyúrva már a fantáziám is beindul, és akkor olyan elemeket viszek bele, amitől úgy érzem, hogy hatásosabb a történet.

Tehát amit leírok, ilyen keveréke az egésznek: a fikciónak meg a valóságnak. Ez nem feltétlenül baj, mert ez legyen a misztikuma. Mert nem a karakter maga a lényeg, hanem a jelenség a lényeg, ami egyrészt most igazán korjelenség, másrészt pedig teljesen örökérvényűnek mondható emberi gyarlóság is akár.


ekultura.hu: Tavaly a Sziget Fesztiválon láttam, hogy állandóan írsz. Ez életforma nálad, vagy csak szakma?
Tisza Kata: Tavaly a Sziget Fesztiválon újságíró-tudósító voltam, és cikkeket írtam, és az is volt a munkám. Viszont emellett is állandóan írok. Abszolút életforma, de gyerekkorom óta. Teljesen jegyzetekben élem az életemet.
Nyilván ez összefüggésben van egy olyan jelenséggel, amit én úgy próbáltam, úgy tudok megfogni, hogy „magány”. Hiszem, hogy az első olvasaton túl, a Reváns központi témáját a magányban határozhatnám meg. Ez a magány egy univerzális magány. Lehet egyedül megélt, lehet társsal megélt, vagy egy háromszögben, de akár a nagy tömegben is.

És hogy milyen az emberi kapcsolatainknak a minősége, az tulajdonképpen szerintem az egész társadalomra kiható kérdés.
Engem ezért foglalkoztatnak a kapcsolatok. És ez fejlődés a Pesti kínálat-hoz képest, mert nem csak arról van szó, hogy van egy egyedülálló nő, hanem akár férfi, vagy akár pár is lehet.
Például az Anna kapcsolatában ugye közösen élnek, és mégis egyedül vannak. Magamról is azt gondolom, hogy ilyen magányos ember vagyok. Akkor is, ha nagyon nyitott vagyok, és nagyon sok ember van körülöttem.

Az írás, vagy a jegyzetelés – ami nem feltétlenül manifesztálódik, mert van úgy, hogy agyban jegyzem meg vagy kopírozom a világot –, egyfajta intim és belső kommunikáció. Tehát nem annyira tudatos, és ezek előjönnek, amikor írok, és úgy érzem, hogy valamiért – én ugye nagyon hiszek a sorsban – nekem az a küldetésem, hogy átadjak, dekódoljak olyan mintákat, amelyek itt vannak körülöttünk, csak nem biztos, hogy erre felfigyelünk.

Mert hiszen ha olyan természetes, hogy mindenki bazdmegol, meg mindenki csalja a feleségét, meg mindenki félrekúr, meg mindenki átver mindenkit meg visszaél a hatalmával – most bocs a fogalmazásért –, akkor nem vesszük észre.
És azt gondolom, hogy nagyon bátor vállalkozás volt ez a kötet, mert akár le is írhatna, de ezt most bevállaltam, mert írni csak őszintén lehet. Semmit nem lehet „csak úgy” csinálni, csak szabadon. Csak úgy, ha hatni akarsz.
Langyos dolgot nem érdemes produkálni. És én ezt azért írtam le ilyen feketén-fehéren, meg mondjuk naturalistán, nyersen, mert arra gondolok, hogy ha valaki elmegy emellett az utcán, viszont szembesül ezzel egy kötetben, akkor lehet, hogy jobban megütközik rajta.

Elgondolkodik azon, hogy „vajon én is elkövettem ilyet?” És rájön arra, hogy igen. Mert volt már olyan példa, hogy visszajelzett egy idősebb férfi, hogy tulajdonképpen ő is viselkedett már így, mint „A visító tehén” pasija, és ő ezt ilyen szórakozásnak fogta fel, és sose gondolt arra, hogy ez megöl egy másik embert. És hogy köszöni a szembesítést.
Tehát ez is fontos dolog. Ha már egyvalaki szembesül, nekem már az is nagy eredmény. Vagy volt olyan nő, aki azt mondta, hogy a szolidaritásérzés jött ki benne, mert ő is átment ezen, mint a főhősnő, és mennyire méltatlan ez. És ez a könyv adta meg neki az erőt, hogy kiszálljon ebből, mert ő kívülről nem látta ezt. Mert amikor benne vagy, akkor nem látsz.

Vagy volt olyan fiatal lány, amikor egyetemen tartottam média szakon előadást, aki megköszönte, és azt mondta, hogy korábban azt hitte, a média annyira csodálatos világ, mint amilyennek a címlapokon tűnik, de ha tényleg ez van a háttérben, akkor köszöni, hogy még időben szóltam, mert nem biztos, hogy erre vágyik.
Ezek tényleg banális élethelyzetek, csak azt mutatják, hogy aki ezt a könyvet érteni akarja, annak tényleg tud valamit mondani, vagy megmutatja egy olyan szegmensét a világnak, amit vagy nem ismernek, vagy pontosan azért nem akarnak látni, mert benne vannak.

És minden kockázatával együtt ezt bevállaltam, mert annyira hiszek ebben. Lehet, hogy még nem érett meg annyira ez az ország, és túl nagy a képmutatás, semhogy szembesüljünk saját magunkkal, és én mégis hiszek abban, hogy ezt valakinek meg kellett írnia. És a franc tudja, hogy miért pont én lettem ez az ember.
Azt gondolom, hogy azok háborodnak fel leginkább, akik álszent módon prűdek, vagy akik saját maguk elkövetnek ilyeneket, és nem akarnak ezzel szembenézni, és nem akarják ezt belátni. Szóval, visszatérve a kérdésedre, mert kicsit elkalandoztam, igen, ez egy életforma – tudatosan vagy önkéntelenül. Valószínűleg ez az anyagforrásom.


ekultura.hu: A médiában való szereplésed, tehát az, hogy rádióban dolgozol, televízióban dolgoztál, mennyire zavar be az írásba?
Tisza Kata: Érdekes módon elég új jelenség, és ez a modern tömegkommunikációs kornak a terméke, hogy sok irányban élünk párhuzamosan. Nyilván Magyarországon nem nagyon tudok mondani olyan huszonöt éves embert, aki csak az írásból meg tudna élni. Valamilyen módon fenn kell tartanod magad, és erre a média alkalmasabb, mint az írás.

Én azt mondanám, hogy amiben maximálisan hiszek, és nyilván még távol állok tőle, de a hivatásomnak az írást tekintem. A médiát meg munkának.
És nyilvánvaló, hogy mivel eléggé vibráló ember vagyok, és elég sok irányban lehet engem hasznosítani, ezt ki is használták. És ugye én, mint aki tök naivan került ebbe bele, és pont erre hívom fel a könyvben is a figyelmet, belementem olyan szitukba, amiket elsőre nem láttam át.
Lehet, hogy ha akkor elolvasok egy Reváns című könyvet valakitől, akkor nem megyek bele. De lehet, hogy pont azért kellett nekem a saját bőrömön tapasztalnom, hogy ebből is tanuljak, és átadhassam az embereknek. Tehát tulajdonképpen, én ezt mint munka végzem.

Persze nagyon szeretem, csak nem mindig vagyok a megfelelő műfajnál. Lásd a show-műsort, ami nem az én műfajom volt, vagy mondjuk ezt a rádióműsort, amit nagyon szeretek, mert a tévéhez képest ugye nem a zománc a lényeg, hanem a gondolatok, vagyis ez kultúráltabb magazin, mint a show-műsor volt, de mégsem az a fajta interaktív kulturális műsor, amiről úgy érzem, hogy az enyém volna.
De ezt a lehetőséget kaptam. Megpróbálok ezzel élni, hogy egyfajta megélhetésem legyen, és ugyanakkor tanulni belőle, és kihozni belőle a legtöbbet és a legjobbat. Nyilvánvaló, hogy nagyon bezavar, mert nagyon sok mindenkit irritál, hogy itt van ez a csaj, huszonöt éves, pikk-pakk jött Erdélyből, hirtelen feltűnt, és most akkor tévés személyiség, most akkor rádiós műsorvezető, akkor most újságíró, akkor most író?

Nahát most még mozifilm is készül a könyvéből, és még felkérték egy filmszerepre is, és még ezt csinálja, és még itt jelenik meg, és tényleg olyan nehezen tudják ezt a hirtelen jött sikert nem csak feldolgozni, hanem elfogadni is. És az nem csak annak nehéz, aki benne van, hanem a környezetének is. És nyilván nagyon sok irigyem lett ezáltal, és hirtelen nagyon sok csodálóm, és nem biztos, hogy bármelyik reális.
Ezért nagyon meg kell keményedni belülről, hogy ennek ellenére, ha bármilyen rosszat olvasol, aminek a fele igazságtalan, vagy bármilyen jót, megőrizd a józan eszedet, és megmaradjál azon a nagyon vékony határmezsgyén, ami még a realitáshoz tud kötni, és nem vesz el valamit.

Tehát tulajdonképpen sok nehézséget okoz, igen, hogy ugye nagyon könnyen beskatulyázzák az embert egy kategóriába, és akkor te bármi mást akarsz csinálni, azt mondják: ó hát ez biztos egy hülye liba, mert a képernyőn volt. Sajnos ezzel meg kell küzdeni, és lehet, hogy ez a nagy próbatétele az életemnek.
Most már olyan korban élünk, hogy ezek a területek összefügghetnek, és ettől még ki lehet hozni a jót mindegyikből. Magyarországon ez még nem elfogadott. De az is lehet, hogy nekem ugye volt hat nagyon szolid évem, mint tanár, és ez aránylag egysíkú volt, most pedig hirtelen jött egy váltás az életemben, és azt gondoltam huszonöt évesen, hogy igenis ki kell próbálnom, hogy mi az én utam.

És lehet, hogy ez mind próbálkozás, és lehet, hogy a végén letisztul. Fontosnak tartom, hogy az én esetemben nem az történt, hogy képernyőre nyomtak, és aztán úgy gondoltam, jó üzlet könyvet írni. Hanem előbb adták ki a könyvemet, de azért se nekem kellett nyomulni, hanem felkértek, és utána a világlátásom miatt bíztak meg minden egyébbel.
Vagyis igenis okoz nehézségeket, és hát igyekszem ezzel megküzdeni. És én mindig nagyon bízom, hogy majd sikerülni fog. Ebből is lehet tanulni.

ekultura.hu: Ha már említetted a tanárságot, meg kell kérdeznem valamit. A tanárság is éppen olyan, mint az írás, ahogy te leírtad, vagyis, hogy emberekre akarsz hatni, emberek szemét akarod felnyitni, és ezt emellett a médiában is megteheted. Melyik a legjobb közeg ehhez?
Tisza Kata: Nagyon szerettem tanítani. Borzasztóan lelkesen csináltam, akkor is, ha három helyen tanítottam egyszerre egyetem mellett este tízig, és negyven fokban nyáron. És gyerekeket és felnőtteket is. Tényleg minden korosztályt, és minden típusú tanintézményben: nyelviskolában, gimnáziumban, egyetemen.
Nagyon szerettem, és tényleg nagyon feltöltött. De hat év után valahogy kialakult bennem egy hiányérzet, és akkor ugye megpróbálkoztam a médiával, és ott is volt hiányérzetem, és az írásban érzem igazán azt, hogy bár mindegyik egyfajta átadás, egyfajta kommunikáció, mégiscsak a legintimebb, mégiscsak a legszabadabb. És én ebben hiszek igazán.

Azt gondolom, hogy mindegyiket azért kellett végigcsinálnom, hogy végül is eljussak ide. Még nyilván nagyon hosszú az út, csak hogy ezeket most mind hasznosítom: ezeket az energiákat és ezeket a tapasztalatokat. Nincsenek véletlenek az életben. Az is sorsszerű szerintem, hogy tanítottam hat évig.

ekultura.hu: Vagyis hiszel a sorsszerűségben.
Tisza Kata: Maximálisan. Azt gondolom, hogy semmi sem történik véletlenül, és biztosan célja volt velem a sorsnak, hogy most itt vagyok, és ezt csinálom. És tényleg engem nagyon sok nehézségen az életemben az segített keresztül, hogy mindig abban hittem, hogy úgy kell annak történnie, mert úgy van jól. És onnantól kezdve nincs apelláta.
Tehát hogy nagyon rossz dolog történt velem, de biztos meglesz az oka. Ha ezt szuggerálom magamnak, nem hagyja, hogy letörjek, hogy megbánjak dolgokat, hogy depizzek, hogy ne legyen erőm, hanem ez az egy, amit kaptam, amit hoztam otthonról, hogy egy kisebbségi sorsban, egy ilyen eléggé fura családi összetétellel, mint az enyém, csak azt kaphattam, hogy: fiam bízzál magadban, és a tudás érték, és az a tied, és tényleg higgyél és küzdjél.
És ez az egy, amit hoztam, és ez az egy, ami segít, és ez az egy, amiben hiszek. A szabadság meg a saját, belső morális mérce. Hiszem, hogy ez a sorsom.


Galamb Zoltán - 2006. május 30.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére
Kapcsolódó írások
  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető Regisztráció

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!