Főkép

Tisza Kata kb. évtizedes hallgatást tört meg múlt évben az Akik nem sírnak rendesen című kötetével – én akkor találkoztam vele és a gondolataival először. Egy évre rá érkezett a külsejében, dizájnjában hasonló folytatás, bár a tartalom maga sokkal kevésbé hasonlít az előzményre. A korábbi kötet írásait pszichoprózáknak nevezte Kata, az újra azt írták: terápiás versek. Ez a meghatározás a sírós könyv írásainak egy részére is helytálló lett volna, ám abban számtalan különféle élet és élethelyzet villant fel a rövid, néha rímelő szövegekben – A legjobb hely… versei azonban akár egyetlen személyről is szólhatnak: magáról a szerzőről.

 

S még ha nincs is egészen így, a hat ciklusba rendezett versek egy válás és újrakezdés történetét mesélik el, bár a legritkább esetben valóban történetként. A versek, melyek néha csak szilánkok egy összetört kapcsolatból, sokkal inkább fogalmaznak meg belső érzéseket és gondolatokat, semmint a tényeket, hogy mi történt. Ezáltal azonban nagyon sok olvasó képes lesz kapcsolódni hozzájuk. Azok legalábbis, akik szakítottak már, vagy akikkel szakítottak, akik elváltak, elhagyattak, megcsalattak, átverettek, megaláztattak abban a szövevényes, csupa csapda őserdőben, amit párkapcsolatnak, házasságnak vagy akár egyszerűen csak szerelemnek szokás közmegegyezésesen nevezni.

 

Az egyes ciklusok címei: házasság, válás, gyász, magány, minták, rehab. A szellősen tördelt, a papíron sok üres helyet hagyó, szép kis kötet tartalma iszonyatosan nehéz és kemény. Csak azt tudom javasolni annak, aki belevág, hogy ne hagyja abba, menjen végig, mert ez a könyv egyben a gyógyulás útja is, de ahhoz minden stációt végig kell járni.

 

Az út persze nem nyílegyenesen jut el A-ból B-be: az élet nem úgy működik. Ahogy lassan – mert gyorsan nem lehet s nem is érdemes olvasni ezeket a verseket – haladunk előre, közben visszaesünk, kacskaringókat írunk le. Mikor már azt hittük, újra megtaláltuk a hitünket vagy önbizalmunkat, megint összetörünk, ismét szembesülnünk kell dolgokkal, hogy végül… Nos, nincs happy end, hanem talpra-, sőt, a saját lábunkra állás van ennek a könyvnek a végén, de valaki másra találás is, a remény, hogy lehet…

 

Szemben az Akik nem sírnak rendesennel, ez a könyv elsősorban és mindenek felett női sorsokról szól, vagyis talán egy adottról, melyhez hasonló élményeket nyilván még nők milliárdjai éltek már át. Részben ezért is javaslom, hogy olvassák el férfiak. Nem azt fogják megtudni belőle, hogy milyen a nő általában, hanem azt, hogy milyen is lehet. Hogy mi van a mélyben, nem csak a felszínen. Ugyanakkor sok olyan pontja van a verseknek, ahol a nőt felcserélhetjük férfira. Férfiakat is szoktak megcsalni, elhagyni, elválni tőlük. Nem szólva arról a közhelyről, hogy minden párkapcsolathoz két ember kell.

 

A versek maguk valójában szabadversek. Nincs bennük mindenáron rím, nem kötődnek formákhoz, szabályokhoz, de nem is a szabályok felrúgása, új költői utak keresése a céljuk. Sokszor fájdalmasan szókimondóak, sokszor pedig olyat mondanak ki, ami kívülről nézve evidens, de amikor benne van az ember a sűrűjében, akkor egészen mást, sokkal többet jelentenek ennél – és sokszor sokkal nehezebb kimondani őket. De a legtöbbnek megvan a maga ritmusa (érdemes kipróbálni, hogy hangzanak hangosan felolvasva), függetlenül attól, hogy a szavakat egyenként, megfontolva válogatta össze a szerző, vagy épp zsigerből szakadnak fel, netán a szeretet és a remény, vagy a felszabadulás hullámain lebegnek elő. És ahogy a versekben megjárjuk Katával a hat ciklus poklait és lassan kijövünk a fényre, ahogy feltörnek az akár tudatalatti érzések, ahogy apránként újraépül egy ember, egy nő (s vele, benne, még miriádnyian), aki elgyászolja a múltat, és újra képes a jelenben lenni, bízni a jövőben s építeni azt, az olvasó is gyógyul.