Főkép

Mikor először, még 2007-ben kézbe vettem ezt a könyvet, kissé ambivalens érzéseim voltak. A számomra a Csillagok háborúját idéző borító tetszett, ám elemi berzenkedést ébresztett bennem a szöveg sűrűsége és a könyv vastagsága. Ám aztán kiderült, hogy tartalom tekintetében átlag fantasy-ből tízszer ennyi sem érhet fel vele...

Az 1975-ben született Brandon Sandersonnak ez volt az első megjelent regénye (még 2005 májusában), noha már öt könyvet megírt előtte. A Delta Vision 2007-ben jelentette meg először, akkor még keményborítós kiadásban (figyelemre méltó sebességgel – akkoriban lényegesen jobban el volt maradva a magyar sci-fi/fantasy könyvkiadás a zsáner igazán fontos művei terén), amit idén követett a tizedik évfordulós, „végleges szerzői kiadás”, ami az új borítók mellett főként olyan plusz tartalmakat jelent, mint pár kimaradt jelenet, egy eddig még magyarul nem olvasható Elantris-novella, valamint Dan Wells előszava és Sanderson kommentárjai. Nem mindennapos, hogy egy regény itthon több kiadást is megérjen, főleg ennyire eltérő tartalommal, de talán az Elantris esetében nem csoda, hiszen lassan klasszikussá válik. Legalábbis azzá kellene válnia. 


Röviden összefoglalva a történet egy, az összeomlás szélére sodródott, fiatal királyságban Arélonban zajlik, amit belső és külső veszélyek sora fenyeget. Három főszereplője, s így három fő történetszála van. Az első és legfontosabb Raóden, a király fia, aki egy napon arra ébred, hogy utolérte a saód, az átváltozás, ami tíz évvel a regény jelene előtt áldás volt, s isteni erővel ruházta fel mindazokat, akiket – minden látható ok ill. válogatás nélkül – elért. Ezek a csodás képességű, emberfelettivé vált lények laktak az Arélon négy kisebb városával körülvett, mágikus Elantrisban. Ám tíz évvel ezelőtt valami katasztrófa történt, a reód, ami Elantris bukását hozta. Akkor alakult ki az új királyság, melyet egy kereskedőből lett király ural, kinek nemesei szintén módos, gazdag kalmárok.

Már ennyiből sejthető, hogy Arélon egyszerre feudálisnak és demokratikusnak tetsző felszíne alatt kitörni készülő indulatok, problémák gyűlnek. Ám keletről is veszély fenyegeti az országot: a katonás rendszerű vallás, a su-dereth világhatalmi terveket szövögető feje, a vürn elküldi hozzájuk egyik főpapját, Hrathen gjornt, akinek három hónapja van, hogy megtérítse Arélont. Különben eljönnek a vürn seregei, hogy leigázzák az országot... Ez a fenyegetés Arélon szomszédait is érinti, és az északi Teód királyának lánya, Saréné épp azért megy feleségül Raódenhez, hogy szövetségükkel a két ország erősebbé váljon a keletről érkező veszedelem ellen. Csakhogy mire Saréné megérkezik, Raóden már halott – annak számít ugyanis, akit elér a saód átka. A lány nem is tudja, hogy férjét Elantris romjai közé zárták, ahogy mindenkit, akinek a saód hatására egyik napról a másikra kihull a haja, elszürkül és fekete foltokkal telik meg a bőre, és megáll a szíve...

 

Mert ilyen félhalott állapotban tengetik napjaikat az elantrisiak. Számukra minden fájdalom örök, sokuk el is veszti elméje épségét – ám Raóden nem akarja ennyiben hagyni. A hercegként közkedvelt, reformokat sürgető, apjával szembenálló férfi a gigászi Elantris mocskos, porladó falai közt is megpróbál emberibb, élhetőbb világot létrehozni. Saréné sem menekül el Arélonból – a remek politikusi készségekkel és csavaros észjárással rendelkező, egyszersmind önfejű szépség hamarosan bekerül abba a királytól és talpnyalóitól másként gondolkodó, titkos körbe, amelynek Raóden volt a vezére. Mivel látják, hogy az ország népe szenved Iádon király gondatlan uralma alatt, valamit tenni próbálnak – ám rá kell jönniük, hogy Hrathen személyében sokkal nagyobb és veszedelmesebb ellenféllel találják szembe magukat.

A könyv első, nagyobbik részében e három főszereplő izgalmasan bonyolódó intrikái mozgatják a történetet. Mindez leginkább intellektuális bizsergést okoz az olvasónak, ugyanakkor lenyűgöző minden, amit és ahogy Sanderson leír, úgy Elantris világáról, kultúrájáról, társadalmi berendezkedéséről, mint szereplőiről, akik közül még a legkevésbé fontos is eléggé kidolgozott ahhoz, hogy hiteles, valóságos legyen. Ám a regény alapját, táptalaját Elantris és a köré felépített világ adja. Persze az SF/F egyik általánosnak (de legalábbis igen gyakorinak) mondható jellemzője, hogy az író egyben világteremtő is, ám Sanderson olyan mélységekig ment, ami ritkaság. Nem mondom, hogy tolkieni monumentalitással alkotta meg Elantris világát – ám a kidolgozottság így is elképesztő. Vagy hasonlíthatom a Star Wars-hoz is, csak szintén kisebb léptékekkel. A regény népeinek nyelveit, kultúráját pont olyanra alakította, hogy karakteres, jól megkülönböztethető, a történetet a velejéig átható és kiszolgáló legyen mind. Olyan erőteljes hátteret készített, ami önmagában is megállja a helyét, hitelesnek tűnik, sőt, elbűvölően izgalmas.

Az embernek az az érzése, hogy Sanderson épp úgy otthon van a politika és társadalomtudományok terén, mint a pszichológiában – mivel túl a földrajzi, fizikai alapokon, mindezek terén is meggyőzően ábrázolja Elantris-t és a szereplőit. Bár a világ fénykoráról relatíve keveset tudunk meg, mint múlt, mint történelem, Iádon királyságát meghatározó tényező. Káprázatos az egész regényt átható, meghatározó, ám végtelenül következetes ok-okozati összefüggések szövevényes hálózata. És mivel 400 oldalon át ezt építi fel, annál inkább megrázó és megdöbbentő az utolsó 100 oldal, ami számomra olyan izgalmakat szolgáltatott, amiket ahhoz tudok hasonlítani, amit mondjuk az eredeti Star Wars trilógia első megtekintése közben éreztem. Van, aki a regény hibájának ró fel bizonyos eseményeket, amik ebben a záró részben mintegy véletlenszerűen történnek, ám én azt gondolom, egy kivétellel még ezekben is Sanderson átgondoltsága tükröződik. A valós történelemből tudhatjuk, hogy bizonyos események sokszor pont ilyen hirtelenül, akár sok évnyi forrás, alakulás után robbannak ki.

Mint ahogy megesik az is, hogy valamely dolgok megoldására az ember úgy ébred rá, látszólag derült égből villámcsapás módjára, hogy közben a tudatalattija hosszú időn át forgatta azt az adott kérdést. Ez szerintem így nagyon is hiteles, és igen, ilyenkor, az események vulkánkitörésekor néha mintegy véletlenül esnek meg dolgok – de a felvezető 400 oldal után ezek zöme itt mégsem véletlen, legfeljebb sors-szerű. (Elnézést, tudom, hogy homályosan fogalmazok, de nem szeretnék spoilerezni, és elrontani az Elantris-ból fakadó élvezetet.) Szóval, a szereplők, jellemfejlődésük és motivációik pszichológiai mélységekig pontosan megrajzoltak, ahogy a különféle népek és események társadalmi-kulturális-történelmi ok-okozati összefüggései is erősek, megalapozottak.

Ezek mind alapot adnak az elemzésre (mennyiben hatott Elantris városára és népére az ókori görög mitológia és demokrácia, mennyi a skandináv, a katolikus és a közel-keleti elem a Hrathen gjorn mögött álló vallásban, mennyi a társadalomkritika a regényben, és így tovább), de már csak egy dolgot szeretnék megemlíteni. Ez pedig az élményszámba menő elantrisi mágia, s a hozzá kapcsolódó aón írásjelek. Nem mondhatom el, mi adja alapját ennek a rendszernek, mindenesetre az emberiség legősibb mítoszai is ott vannak a gyökerei között, és ettől is olyan hihető – miközben üdítően egyéni. Nem tűnik légből kapottnak, noha a levegőbe írandó aón írásjeleken keresztül fejti ki hatását, amik előképe részint a kínai írás volt, és amellett, hogy izgalmas és érdekes rendszert képeznek, esztétikai élményt is jelentenek.

Az Elantris önálló regény, egyetlen folytatása készült, az „Elantris reménysége” című novella, ami szintén megtalálható a mostani kiadásban (bár igazi folytatásnak nem lehet tekinteni, inkább egyfajta kiegészítője az eseményeknek). Rendkívül ritka az ehhez foghatóan átgondolt és kidolgozott világ és történet, ami mindemellett ennyi izgalmat is rejt. Meglehet, nem könnyű olvasmány, hiszen hosszú, mindvégig megköveteli a figyelmet, de rengeteg apró finomsága, felvillanyozó szellemi kihívása mellett a földcsuszamlás szerűen érkező, fordulatos és magával ragadó végkifejlete miatt csakis ajánlani tudom mindenkinek, aki a fenti, hosszas értekezés olvasása alatt akár egyetlen pillanatig is úgy érezte, hm, ez érdekes lehet.