Főkép

Sadness Springs, a melankólia forrásaira épült város, az ismert világ középpontja. Munkások, utcai bandák, gazdag iparosok, kíváncsi tudósok lakhelye, ahol a Patrónus és a városvezetés irányít mindent – már ha hagyják. A forradalom mintha mindig éppen kirobbanóban lenne, az emberek elégedetlenek, a hatalom pedig egyre erőszakosabb módszerekkel próbálja őket kordában tartani... és akkor még ott vannak a hártyások, ez a titokzatos, éppen csak eltűrt faj, akiktől mindenki tart. Ráadásul vezetőjük, Gustavo Omerigo expedíciót készül indítani a tartomány határain túlra, ahonnan még senki nem tért vissza – két fiatal tudós, Abe Kaledon és Dmitri Benkovin szentségtörőnek számító elmélete szerint ugyanis lehet valódi élet a tartományon kívül is. De vajon tényleg ez a helyzet? Mi rejtőzik Sadness Springs-en túl?

 

Nem mintha az nem lenne önmagában is izgalmas, ami Sadness Springs-ben van. Egy forrongó város, ahol az egyik negyedben gazdag villákban élnek az emberek, a másikban meg a föld alatti üregekben kényszerülnek lakni, de elmenni senki nem tud, hiszen nincs másik nagyváros az ismert világon belül. Ahogy egyre mélyebbre merülünk benne, úgy találkozunk újabb és újabb furcsaságokkal (tulajdonképpen ki az a Patrónus, akit mindenki emleget? Kik azok a tintaemberek? Mire készülnek a forradalmárok?), gyakorlatilag már Miéville Új-Crobuzonjában érezzük magunkat, pedig a regényben még mindig a város a legkevésbé szokatlan rész. Amikor az elindul az expedíció, hamar rá kell döbbennünk, hogy itt annyi mindent kell befogadnunk, amihez képest Sadness Springs még egészen normálisnak tűnt...

 

Muszáj sajnos rébuszokban beszélnem, mivel az Elveszett Gondvána szerintem úgy tud a legjobban működni, ha az ember olvasás közben fedezi fel magának. Arra bátran fel lehet készülni, hogy Lőrinczy Judit folyton megtéveszt, félinformációkkal próbál elterelni a helyes útról, újra és újra olyan fordulatot dob be, ami miatt át kell értelmeznünk az eddig igazinak tűnő világképet. Ehhez az is hozzátartozik, hogy a legvégéig még a szereplők motivációi, a szemben álló hatalmak természete, egyáltalán, a regény fő konfliktusa is homályban marad... ennek hatására bő ötszáz oldalon keresztül mást sem próbálunk, csak megérteni a regény hátterét, ami egy nagyon intenzív olvasmányélményt eredményez (én legalábbis végig úgy éreztem, hogy próbálom megérteni, mit is olvasok valójában).

 

A rejtélyközpontú regények elég rosszul is elsülhetnek, de az írónő jó érzékkel adagolta az információkat, ügyesen tartotta fenn a feszültséget, így unatkozni igazán nincs időnk. Azért „igazán”, mert nekem kellett olyan száz-százötven oldal, mire belerázódtam és elkapott magának a történet tempója-hangulata. Sokszor nagyon körülményesnek, terjengősnek, sőt, száraznak éreztem a szöveget – hosszadalmas leírások váltják egymást, a szereplők és az események nem tudnak annyira bevonni, amíg a sötétben tapogatózunk –, így hiába érdeklődtem a történet iránt, sokáig féltem attól, hogy ez nem lesz az én regényem. És bár egy idő után ez megváltozott, azért még bennem van, hogy lehetett volna rövidebb is ez a könyv...

 

Ugyanakkor a karakterek miatt mégis indokoltnak gondolom a terjedelmet. Bár eredetileg arra számítottam, hogy végig Abe-é lesz a fókusz, a mellékszereplők személyes története legalább annyira megnyerő volt, mint az övé. Meglepően sok olyan, elsőre mellékesnek tűnő figurával találkozhatunk (Okszána, Omerigo, Dmitri, Hubb, Urgon, Eriga...), akik joggal kaptak elég „játékidőt”, drámájuk – vagy ha már itt tartunk, utazásuk – rejt annyi tragikumot, érzelmet, hogy velük együtt valóban összetetté válik az Elveszett Gondvána. A végére ugyanis meg kell emésztenünk azt, hogy igazából milyen típusú regény is ez, hogy igazából mi is számított ez alatt az ötszáz oldal alatt.

 

Igazi felfedezés ez a regény, ilyen tekintetben az egyik legérdekesebb a magyar fantasy történetében. Lőrinczy Judit az Ingókövek után egy teljesen más hangulatú és stílusú kötettel jelentkezett, és, azt hiszem, örülhetünk ennek a váltásnak. Ha az Elveszett Gondvána nem is tökéletes, de mindenképpen figyelemre méltó, különleges alkotás, amit érdemes kézbe vennie mindenkinek, aki érdeklődik a fantasy iránt. Én csak azt nem értem, hogy kerülhetett ilyen barátságos-jópofa, talán egyenesen giccses borító erre a szürreális-weird, váratlanul kemény mozzanatokkal teli olvasmányra...