Főkép

2017-ben negyvenéves lett a Csillagok háborúja sorozat, pontosabban annak elsőként elkészített része, az Egy új remény. Ennek alkalmából a Disney / Lucasfilm összehozott egy olyan antológiát, amelyben pontosan negyven történet szerepel – ezek lényegében az eredeti film eseményeit követik, ám mindegyik egy-egy mellékszereplő szemszögéből íródott. Ki volt az a droid, akinek a hősies helytállása nélkül R2-D2 sosem jutott volna el Ben Kenobihoz? Mit érezhetett Leia anyja, amikor tudatosult benne, hogy az Alderaanra pusztulás vár? Mire gondoltak utoljára azok a pilóták, akik a Halálcsillag támadásakor vesztették életüket? A kérdésekre a válasz – és még sok minden más is – kiderül a kötetből.

 

Amikor elkezdtem olvasni az antológiát, apránként, naponta maximum egy-egy novellát „elfogyasztva” akartam haladni, azonban hamar rá kellett jönnöm, hogy jóval összefüggőbb ez a kötet annál, mintsem hogy ilyen lassan lehessen olvasni. Star Wars rajongóként eléggé ismerem az Egy új reményt ahhoz, hogy tudjam, mi után mi következik (a Bizonyos szemszögbőlben is kronológiai sorrendben követik egymást az írások), hogy egy novella olvasása közben a szemem előtt peregjen az eredeti jelenet – így sokkal élvezhetőbb volt, ha nagyobb blokkonként haladok, gyakorlatilag regényként kezelve a könyvet.

 

Mert bár az eredetileg mellékszereplők állnak most a fókuszban, nehéz nem a „nagy egész”-re koncentrálni. Néha nincs is sok értelme, hiszen néhány történet inkább csak színezi a világot, hozzátesz pár apróságot a már ismert eseményekhez – például Claudia Gray novellája Qui-gon és Obi-van kapcsolatáról nehezen áll meg a saját lábán a Star Wars univerzumának ismerete nélkül. De még ahol az író új karaktert teremt, ott is nehéz kivonni magunkat az eredeti műhöz való kapcsolódása alól, rengeteg utalás található ugyanis a mitológiára, a későbbi filmek vagy az animációs sorozatok eseményeire. (Sőt, néha még egy másik novellára is – bár nem tudom, hogyan alkottak a kötetben szereplő írók, de mondjuk Greg Rucka yavini csata alatt játszódó elbeszélésében kifejezetten érződött, hogy olvasta a többi idevágó történetet is.)

 

Külön örültem, hogy nemcsak a „házi” Star Wars szerzőket kérték fel az antológiában való részvételre (akik amúgy is írnak regényeket/képregényeket ebbe az univerzumba), hanem olyan, más műveiről ismert alkotókat is, mint Pierce Brown, Adam Christopher, Madeleine Roux, Ken Liu, Nnedi Okorafor vagy épp A neveletlen hercegnő sorozatával híressé vált Meg Cabot. Nem állítom persze, hogy ezek mindenképpen jobban sikerültek (Meg Cabot vagy Pierce Brown nekem elég csalódás volt), de azért nagyon erős pillanatokat köszönhetünk nekik. Ken Liu ötletes, pergő és humoros szösszenete Darth Vader hajójának bürokráciájáról egészen fergeteges volt; Nnedi Okorafor a szemétledobó szörnyének tragikus életét mesélte el megkapóan szépen; míg Madeleine Roux az egyik legérzelmesebb, legfájóbb novellát írta meg a kötetbe, méghozzá Leia nevelőanyjáról az Alderaan utolsó perceiben.

 

Kicsit zavart, hogy bár adott egy kétórás film, sok szerző mégis két „gócpont” köré csoportosult. Akármennyire is érdekes mondjuk az a bizonyos kantinos jelenet, amikor öt-hat novella is valamilyen mértékben arról szól, már kezdett fárasztó lenni (közülük a legjobb talán Kelly Sue DeConnick és Matt Fraction sztorija az egyik zenészről és az ő kürtjéről), de a yavini csatát végigkövető négy novella (abból három ráadásul pilóta-szemszög) is soknak tűnt, akármennyire hatásosak voltak (főleg Greg Rucka és a karbantartók főnöknőjének a története).

 

De az is kiderül a kötetből, hogy mit csinált Lando, miközben a Millenium Falcon Luke-éket szállította és a Halálcsillag ellen küzdött; hogy min elmélkedett Yoda, mielőtt megkapta volna új tanítványát; vagy épp hogy mit érzett Motti admirális, miután Vader elkezdte fojtogatni. Beleláthatunk több rohamosztagos fejébe, közelebbről megismerjük Tarkint, sőt, feltűnik az önálló képregénysorozatot kapó Aphra is. Több szerző ráadásul nagyon egyedi formátumot választott: Jeffrey Brown (aki kicsi gyerekeknek ír Star Wars-témájú könyveket) egy képregénykockával, míg Ian Doescher (aki Star Wars-filmeket Shakespeare-drámásít) egy Palpatine-dallal(!) járult hozzá a kötethez (nagyon elborult, előre szólok). Sőt, akad olyan szerző (Glen Weldon), aki annak az egérdroidnak a szemszögét választja, akire Chewbacca ráüvölt egyszer – izgalmas élmény droid-rendszerüzenetekből és párbeszédekből összerakni, hogy mi történik a novellában.

 

Elég vegyes válogatás a Bizonyos szemszögből, nemcsak a nézőpontokat, de az elkészült művek szórakoztatási faktorát figyelembe véve is. Az biztos, hogy mindegyik nem fog mindenkinek tetszeni, de abban is biztos vagyok, hogy mindenki találhat magának tetszőt (mint ahogyan az antológiákban általában lenni szokott). Én leginkább az egyedisége miatt szerettem olvasni – ennyi ötletes nézőpontot, ennyi szokatlan megoldást, ráadásul egy ismert történethez kapcsolódva még biztosan nem olvashattunk. Vajon a többi film negyvenéves évfordulójára is megpróbálkoznak egy hasonló kötettel…?