Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Dan Simmons: Olümposz

Haragot, istennő, zengd Péleidész Akhilleuszét, vészest, mely sokezer kínt szerzett minden akhájnak, mert sok hősnek erős lelkét Hádészra vetette, míg őket magukat zsákmányul a dögmadaraknak és a kutyáknak dobta. Betelt vele Zeusz akaratja, attól kezdve, hogy egyszer szétváltak civakodva Átreidész, seregek fejedelme s a fényes Akhilleusz...” Így ér véget az Olümposz, az Ílion szerves folytatása – mondhatnám: szinte pontosan úgy, ahogyan egykor elkezdődött. Mondhatnám, csak rögvest hozzá kéne tennem, óriási ajándék a történetben, ha valami olykor úgy ér véget, csaknem úgy, ahogy kezdődött: a nyitva hagyott lehetőségek tovább gondolható boldogságában...

 

Haragot zengj, Múzsa, Dan Simmons haragját – mert teljesen érthető okokból és miértünk haragszik. Csak mivel büszke rá (szokta volt mondani), hogy bármit képes megírni, a haragját is többszörös attrakcióba csomagolta, ahol a csomagolás legalább akkora érték, mint a belegöngyölt ajándék harag. Ajándék harag olvasni tudó, érdeklődő embereknek, akik (ha nem ismerik) legalább utánaolvasnak a rövidített verzióknak a neten, az Íliásznak, az Odüsszeának, Shakespeare hőseinek – olyanoknak ajándék ez a duológia, akik az első értetlenség sokkja után (ki a `tosz például az a Prospero) legalább beütik a nevét a keresőbe. Mert azoknak ezen a sajátságos kerülőúton, filozofikus-irodalmi űroperán át nyikorogva kitárul a kultúra könyvtárának olajozatlan ajtaja is. Szeretném hinni, hogy ez a kötet vírus lehet, hogy terjesztheti a harag másik, szintén értetlenség szülte testvérke-arcát: a puszta kíváncsiságot.

 

Mert ez a könyv egy csavaros, ezer szinten a már elmesélt kincseink testén Setebos módjára élősködő harag-attrakció – a felejtés ellen. Dan Simmons szerintem felmérte, ebben a rémületes sebességű száguldásban immár egyre több morzsolódik le belőlünk; az ember felismeréseiből egyre több pazarul megfogalmazott vízió fakul elmosódott, egy pillantásnál többet nem is érdemlő óriásplakáttá az információs sztráda mentén. Ugyan hány diáknak van ereje és ideje tényleg hozzálassulni egy olyan, maga tempóját olvasóra követelő eposzhoz, mint az Íliász? Vagy hánynak van türelme és kíváncsisága egy olyan sokrétű, figyelmet feszítő drámát a virtuális jelenlét, mobilozás nélkül végigülni, mint A vihar? Nekem egyértelmű, hogy ezek az erős utaláshálók, amiket az író szinte az életműve egészében (kevésbé nyilvánvalóan a Hyperion történeteiben, de valamilyen szinten még a Terrorban is) aláfeszít a mindig akció- és feszültségdús cselekménynek, ezek az olykor drótkötél-vastagságú megidézések oda irányítanák a figyelmed: a forráshoz. Hogy megállj mellette, kortyolj és gazdagodj, s hogy lásd minél több kísérletünk válságok megoldására, hogy valójában kisebb legyen benned a világ-száguldás adrenalin-lökete keltette harag...

 

Az Ílion végén hagyott hősök, az akháj Akhilleusz és a trósz Hektór abban a megbolygatott mesében – a bránkapuval összefércelt kicserélt Mars és ősrégi Föld határán vívott (az eposztól immár alaposan elszakadt) mesében – épp háborút vív a halhatatlan olümposzi Istenekkel; az űrből érkezett félig robot, félig szerves moravec seregek segedelmével végre némi esély birtokában. A poszthumánok fénylő gyűrűivel övezett „valós” (számunkra posztapokaliptikus jövő-idejű) Földön az ódivatú emberek a világuk összeomlásával szembesülnek – semmi nem működik, a szervitorok bedöglöttek s az eddig engedelmes robot-védelmezők, a vojnixok háborút indítanak a működő faxkapuk híján egymástól elzárt közösségeik ellen. Még jó, hogy a valahogy emberek közé csöppent Odüsszeusz (avagy ahogy magát hívja: Senkise) némileg felkészítette az embereket az elkerülhetetlen harcra... amit viszont hőseinknek, Harmannak és Adának, Hannahnak és Daemannak, s a többi ódivatúnak kell megvívnia. A moravecek egy válogatott csapata (Mahnmut és Orphu is, naná) a Földhöz közeledik, hogy felszámolja a kozmikus katasztrófával fenyegető kvantum-események forrását. Ráadásul megjelenik egy hatalmas, kezek és csápok ezrein mászkáló, isteni hatalmú agy-lény, Setebos is a földön, hogy elhintve rajta tojásait, felfalja a bolygó elmúlt lelkekből önkéntelen szövődő kollektív emlékezetét.

 

Ennyi szándék és ennyi nagyformátumú szarkavaró jelenlétében egyik helyszínen se lehet panasz a cselekményre, ez a kötet talán még inkább hullámvasút, mint az előző. Az irónia, a szemtelenség, a szókimondás, ha lehet, csak fokozódik – az irodalmi múlt pedig eszelősen ügyesen kovácsolt (Heavy-) metál páncélok és pajzsok védelmében keresi a foglyul ejtett fekete lyukak, kvantumteleportáció és faxkapuk jövőjében a maga kapaszkodóit. Végre teljesen világosan érteni, a poszthumánokat mi vette rá, hogy görög isteneket játsszanak – milyen háború elől, s kinek a segítségével menekültek a mítoszi Trója falai alá; értelmet kap az ódivatúak sajátos, kényelmes és korlátozott sorsa ugyanúgy, mint az őket immár akár beáldozó isteni játékosok bornírt közönye. Azért az nem akármilyen pillanat, amikor Hockenberry professzor (esemény-katalizátor, esetlen összeesküvő, s még esetlenebb harcos – de alkalmasint Szép Helené szeretője...), az egykori szkholiaszta ráébred a maga pontos szerepére, pont akkor, amikor persze mégse úgy alakul az a szerep, ahogy az őt bábként mozgató erő azt elképzelte... s nem akármilyen pillanat, amikor ráébredsz, mit keresett a Prospero által Prométheusznak becézett Harman az Atlanti-törésvonalban, a rég elfeledett tengeralattjáró roncsa mellett...

 

A cselekmény tehát megint (bősz űroperai receptek mentén) világmegmentés (sőt, világok csoportos megmentése, egy pakkban...). Akár haragudhatnék érte, de ezzel a csomagolással ez az ajándék harag egyszerűen helyén való. Főleg ha felismered: ez a mese erről a világról, amiben született, menthetetlennek ítélve azt, egyszerűen lemond. Ez a történet hallatlanul pesszimista alapállásból épít fel egy másféle, élhető haragot, mint ami a jelenlegi létünkből következne. Úgy, hogy hitet tesz a megőrzés mellett, az éltetés mellett, a kincseink még ebben az olykor szinte kiszipolyozott formában is ragyognak általa. Dan Simmons alapállása józan és realista, sajnos; és hogy így, egy science fiction mű kapcsán hozhatom szóba a realizmust, talán pontosan jelzi, ez a történet megint mennyire nem rabja a saját műfaja határainak.

 

Az elmesélt utaknak ereje van. El kell mesélnünk egymásnak az útjainkat, s az egykorok útjait sem felejthetjük el, mert minden elfelejtett ösvény a gyengeségünk növeli. A kiszolgáltatottságunk azoknak az erőknek, akik (bármelyik múltban, vagy jövőben) egyszerű, lecserélhető, jelentéktelen bábként mozgatnának bennünket – mintha laboratóriumi fehér egerek volnánk Minótaurusz professzor labirintusában. Vagy mintha egy program volnánk csak egy bolygó méretű kvantumszámítógépben, a szabad döntés illúziójával vert, törölhető és újratelepíthető programok. Amíg emlékszünk a kincseinkre, a puszta létünkkel nem törlődik az emberség is. Haragot zengj, Múzsa, ha annak van az ideje. De még ez a harag se felejtsen el emlékezni.


Hegyi Zoltán Imre - 2018. szeptember 5.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások

A sorozat (Ílion-duológia) további darabjai:

  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!