Könyvsaláta: Rejtély az Orient expresszen / A hosszú háború visszhangjai / Lesben

Könyvsaláta rovatunkba olyan könyveket válogatunk, amelyeket ugyan elolvastunk, de valamilyen oknál fogva mégsem ihlettek meg minket annyira, hogy önálló cikket szenteljünk nekik. Ez a bizonyos ok pedig szinte bármi lehet. Talán egy sorozat sokadik részéről van szó, és úgy érezzük, a korábbi cikkekben már mindent elmondtunk az egyes kötetekről. Talán nem tetszett annyira, mint vártuk, ezért hiába vannak erényei az adott könyvnek, mégsem tudjuk igazán ajánlani. Talán csak egyszerűen annyi kiemelkedően jó könyvet olvastunk mostanában, hogy egy „simán" korrekt műről most nem jut igazán semmi az eszünkbe. Ám azt semmiképpen sem szeretnénk, hogy teljesen elsikkadjanak...

Lindsay Jayne Ashford: Rejtély az Orient expresszen

(Könyvmolyképző Kiadó, fordította Kereki Noémi Valentina)

2017 pompás év volt Agatha Christie kedvelőinek, hiszen a Helikon Kiadónál újraindult az életműsorozat, a mozikban bemutatták Kenneth Branagh rendezésében és főszereplésével a Gyilkosság az Orient expresszen című filmet – a Könyvmolyképző pedig kiadta Lindsay Jayne Ashford Rejtély az Orient expresszen című regényét.

A krimiszerző és regényíró Ashford 2016-ban írta meg eredetileg The Woman on the Orient Express című könyvét, amelynek nem más a főszereplője, mint a fiatal Agatha Christie… Az írónő a krimikirálynő legjobb regényeinek és önéletrajzának gondos tanulmányozása után talált ki egy történetet arról az 1928-as utazásról, amelybe a csalódott és magányos Agatha menekült első házassága kudarca, a válása után, s találkozásáról két rejtélyes, különleges asszonnyal. Egyikőjük az erős jellemű, félelmetesen intelligens, fiatal özvegy, Katharine Keeling, aki később hozzáment Leonard Wooleyhoz, a híres régészhez – s akiről Christie valószínűleg megmintázta a Gyilkosság Mezopotámiában Louise Leidnerét. Másikójuk maga a titok: a nagyon boldogtalan és elbűvölő Nancy Nelson, aki rettenetes terhet hordoz, s nem tudja, mit kezdjen az életével. A korhű atmoszférájú, egy távoli világot, s idegen kultúrát bemutató regény fordulatos és lebilincselő olvasmány: elbűvölő könyv hiteles nőalakokkal.

Csak egyetlen problémám volt vele: hogy a történet minden pontja fikció. Ahogyan azt a rendkívül becsületes utószó is elárulja, Agatha Christie valójában nem a regényben leírt módon és csak egy évvel később ismerkedett meg leendő második férjével, Max Mallowannal. Katherine-nek a történetben feltárt tragikus titkaiból egy szó sem igaz, s Nancy Nelson sosem létezett. Mindez persze szépirodalom esetében nem volna gond: mégis, eltöprengtem rajta, vajon akkor is kézbe vettem volna-e a könyvet, ha Miss V. A. Lacky lett volna a főszereplője, aki épp a történet folyamán ismerkedik meg Tommal, Dickkel vagy Harryvel…

(Baranyi Katalin)

David Guymer: A hosszú háború visszhangjai

(Tuan Kiadó, fordította Takács Gergely)

Előre predesztinálható volt, már csak a másik epikus hosszúságú Warhammer sorozatból kiindulva is, hogy nem lehet folyamatosan fenntartani egy állandó minőséget, főleg ha azon többen is dolgoznak egyszerre. A hosszú háború visszhangjai sajnos erre a megállapításra egy remek példa. Ahogy szerintem arra is, hogyan lovagolja meg „gátlástalanul” az általa alkotott világ népszerűségét egy kiadó, és hogyan nyújtja rétestészta hosszúságúra a maximális profit érdekében az egyébként egy trilógiára vagy maximum öt-hat (kiváló) részre elegendő történetet.

David Guymer könyvére visszatekintve – ami pont a sorozat és így a történet közepe – azt kell mondanom ugyanis, hogy sajnos egyetlen jelző furakodik makacsul a többi elé. Unalmas. Nincs rá jobb szó, hiszen a történet szinte egy helyben topog. Az más kérdés, hogy csak rossz passzban voltam esetleg, mikor olvastam, és ezért nem jöttek át a regény pozitívumai, amik biztosan megvoltak, de nekem ez a rész nem adott jóformán semmi újat. A Terrán konkrétan semmi nem történt, mindenki a felettük lebegő ork holdat méricskéli, a hideg, logikus gondolkodásukról híres marsi tech-papok teljesen irracionális módon cselekszenek – értem én, hogy benne van a lore-ban, szóval muszáj nekik tengelyt akasztani az Impériummal, na de ilyen bénán? –, közben pedig a regény nagy részében a Praxon a Példás Öklök és a Vasharcosok kelletlen szövetségben harcolnak az orkok ellen.

A Praxon történtek azért felzavarják a könyv állóvizét. Sok akcióval és drámával fűszerezett epikus csatákat olvashatunk, de ez a minimálisan elvárt egy „warhammeres” háborús regénytől. Erről akar olvasni az, aki A Bestia felemelkedése sorozat hatodik kötetéig is hősiesen kitartott, meg persze az ork fővezér elhullásáról a 12. részben. És sajnos pontosan ezen „hősies” olvasók fanatizmusát használja ki csúnyán a Games Workshop, ahol már régen felismerték, hogy egy tucat rész is olyan játszi könnyedséggel fog elfogyni az egyébként általában közepes színvonalú, túlságosan elhúzott regénysorozatából, mintha csak három részből állna az egész. Ugyanis ennyire jól sikerült az univerzum, amit megalkottak. És a fenébe is, igazuk van. Ezen szavak írásakor már a hetedik rész végét olvasom, és alig várom, hogy elkezdhessem a nyolcadikat…

(Profundus Librum – Hipszki László)

Lars Kepler: Lesben

(Animus Kiadó, fordította Papolczy Péter)

A legtöbben azt mondják, hogy Lars Keplernek (vagyis az ezen a közös álnéven alkotó svéd íróházaspárnak, Alexandra Coelho Ahndorilnak és Alexander Ahndorilnak) a Lesben a legjobb könyve. Ami nagy szó, hiszen a Joona Linna nyomozót felléptető sorozatuk immár hét kötetet számlál, s ez az eredetileg 2014-es regény volt köztük az ötödik. Nagy a szerencséje az Animus Kiadónak, amelyik éppen most, ezzel a regénnyel vette át a Lars Kepler-sorozat gondozását: hiszen azokat is megszólíthatják vele, akik – mint én – eddig még nem olvastak semmit a szerzőtől.

A Lesbennek méltó helye van a lassanként legendássá váló Skandináv krimik sorozatban: tipikus és ötletes tagja a műfajnak. Főhőse, Joona Linna, az egyszerre finn és svéd gyökerekkel rendelkező, rendkívül jóképű és vonzó, mégis, kissé elátkozott sorsú detektív ugyanis a regény első lapjain még fel sem tűnhet: mindenki azt hiszi róla, hogy halott. Ennek köszönhetően jobban megismerhetjük a többi nyomozót, segítőtársait, s munkatársát, Bark doktort, a hipnotizőr bűnügyi pszichiátert, aki segít abban, hogy a könyvbeli bűntények tanúi visszataláljanak az emlékeihez. Ezúttal valaki brutálisan gyilkol meg nőket, ráadásul tettét a végrehajtás előtt videóüzenetben adja a rendőrség tudtára, mintegy párbajra híva a bűnüldözőket. Azután végre feltűnik Joona: az ügy azonban csak egyre sötétebbé és félelmetesebbé válik…

Az élvezetes, gyors tempójú, mégis monumentális (néha kicsit túl monumentális) regény valóban nehezen engedi el az olvasóját, s az ábrázolt kendőzetlen brutalitással is a székhez szegezi a krimikedvelőt. Nekem azonban ez utóbbiból egy kicsit soknak bizonyult a Lesben lapjain fellelhető mennyiség. Emellett nagyon furcsának találtam a majdnem ötszáz oldalon át folyamatos jelen idejű elbeszélésmódot, amely igencsak tünékennyé tette a szöveget. Ettől függetlenül bátran ajánlom a könyvet a skandináv krimi rajongóinak.

(Baranyi Katalin)