Gergely Ágnes: A szomjúság ára

Az 1933-ban született Gergely Ágnes igen hosszú és gyümölcsöző pályát tudhat magáénak: megismerhettük költőként, fordítóként, memoáríróként és szépíróként egyaránt. Én elsősorban a verseit és fordításait ismertem, noha az Őrizetlenek címmel eredetileg 2001-ben megjelent kisregénye már egy ideje a várólistámra került, ám elolvasni ez idáig mégsem tudtam, ugyanis ez a vékonyka kötet eddig tökéletesen beszerezhetetlen volt. Ám szerencsére idén újra kiadta ezt, illetve a témájában hozzá igen hasonló korábbi szövegét, A tolmácsot is a Kalligram, mégpedig egy közös kötetben, A szomjúság ára címmel.

 

A tolmács, ahogy egy eredendően költői beállítottságú szerzőtől várni lehet, egy tipikusan lírába hajló próza, ami bár több utazásról mesél, mégsem válik igazán epikus történetté. Az elbeszélőnk egy zsidó származású tolmács, aki egy delegáció tagjaként megfordul Japánban és Angliában, és aki menthetetlenül beleszeret egy Görögországban élő örmény férfibe, hogy ezután szavait hozzá, neki intézze.

 

Természetesen adná magát, hogy ez a történet különböző kultúrák közötti meg nem értésről szóljon, azonban az elbeszélő nemhogy az idegen civilizációkat és képviselőit nem érti igazán, de talán nincs olyan ember a világon, aki az ő sorsát, az ő gondolkodását viszont értené. Még a nagy szerelem, George sem érti őt, és ez fordítva is igaz.

 

Ugyanis míg a félárva, zsidó származású Carol teljesen másként tekinti, és teljesen másként éli meg a holokausztot, mint a környezete vagy bárki a világban (jusson eszünkbe, ez még egy eléggé tabutéma volt a könyv megírása idején), addig George örményként, a törökök által véghez vitt népirtás után érzi ugyanezt – hogy ennek az egyre inkább magukba fojtott fájdalomnak a keresztjét kelljen örökösen magukkal cipelniük, és sehol se legyen nyugovásuk.

 

A tolmács ezek mellett egy korszak és a már említett két utazás krónikája is. Nagyon ritkán találkozni ennyire tömörített, ám ilyen pontossággal, találó szavakkal és találó mozzanatokkal bemutatott évtizedekkel.

 

És ha azt mondom, hogy jellemző a sűrítés, a tömörítés vagy akár a jelképiség erre az 1973-as kisregényre, akkor fokozottan igaz ez az Őrizetlenek esetében, amelynél keményebb, fájdalmasabb és kegyetlenebb könyv alig akad az irodalomban. Ez a mű eredetileg 2001-ben jelent meg, és érződik rajta az a majd három évtizednyi tapasztalat, ami felhalmozódott Gergely Ágnesben az előző kisregényhez képest.

 

A történet elbeszélője itt nem Carol, hanem Karen, és nem tolmács, hanem fordító és író; a férfi pedig nem George, hanem Carlos, és nem örmény, hanem – talán leginkább – dán, vagy inkább német, vagy magyar. A szerző, ahogy már említettem, ugyanúgy ír, ugyanúgy láttat, ugyanúgy építkezik, mint A tolmácsban, csak sokkal tapasztaltabban, sokkal profibban. Én az Őrizetlenek leírásait inkább láttam egy költemény sorainak, mint egy regény mondatainak. Végig ott van a ritmus, a zene, a költőiség. Az ismétlések, a motívumok és a szimbólumok.

 

A világháború traumája itt is ugyanúgy fáj, ugyanúgy éget, és ugyanúgy nem lehet tőle szabadulni, ám itt az elbeszélőnknek nemcsak a külföldi (és így Magyarországra csak nehézkesen vagy sehogy sem bejutó) szerelméért, de két súlyos betegséggel megvert lányáért, az édes Danieláért és a nevelt Dettiért is meg kell küzdenie, hogy valahogy túléljék a rájuk szakadó sorscsapások sorozatát, amennyire lehet. Ha egyáltalán lehetséges.

 

A szomjúság ára igen fontos megjelenése az idei évnek, ugyanis bár A tolmács könnyen beszerezhető manapság is, de az Őrizetlenek egy évek óta eltűnt és beszerezhetetlen kincse volt a kortárs magyar irodalomnak. Engem elsősorban ez a kisregény nyűgözött le igazán, melynek akkora súlya van (mind történeti, mind nyelvi szinten), hogy ez a 180 oldal inkább tűnt bő 500-nak, ám én még olvastam volna tovább örömmel, ha lehetne, ha volna még mit…