Főkép

Ha egyszer már találkozott két párhuzamos dimenzió, vajon lehetséges, hogy újra megtörténjen? Maria Diaz szerint nagyon is, és az általa vezetett DAEDALUS-projekt mindent megtesz azért, hogy felkészítse a Földet egy újabb „incidensre”, és megvédje a következményeitől. Amikor azonban beüzemelik a földi Cserenkov-sugárzást mérő hálózatot, Egyiptomban egy igen aggasztó anomáliára bukkannak... Eközben a „túloldalt” Andrew Finch éppen a franciák által megszállt Egyiptomban kutat ősi alkímiai ereklyék után, egy bizonyos Berthollet vezénylete alatt, akit maga Napóleon bízott meg.

 

Az immár kapitány Thomas Weatherby pont franciákat üldöz, igaz, ők a Szaturnusz felé tartanak – a bolygó felé, amit a titokzatos idegen faj, a xanok uralnak, és nem igazán látják szívesen a földi látogatót. Shaila Jain alezredes és Stephane Durand is a Szaturnusz felé tart a 22. században, hogy elsőként tegyék a lábukat (és a bányászati jogukat elsőként terjesszék ki) a Titánra, ám már a „célegyenesben” kiderül, hogy komoly vetélytársaik vannak, így végül egy másik holdon, az Enceladuson kötnek ki.

 

Hogy miként fonódik össze a sorsuk, az már legyen meglepetés, de annyit bátran el merek mondani, hogy Michael J. Martinez koncepciója semmivel sem lett unalmasabb a második részre. Alkímia, űrbéli hajózás, Szaturnuszon élő idegen faj és „hagyományos” tudomány a Naprendszer meghódításának aranykorában – még mindig nagyon izgalmas a fantasy és a sci-fi elemek összefonódása (illetve különbözősége), és Martinez ügyesen használja fel ezt az univerzumot. Bár sok újdonsággal nem bővítette, viszont a már meglévő ötletekből egy igen hangulatos egyveleget tudott összeállítani, amiben talán még az első résznél is jobban érződik a klasszikus „ponyvák” hatása. Nem is csupán külsőségekben (mint mondjuk az egyiptomi síremlékekben kántáló figurák), de a jelenetek felépítésében, egyes párbeszédekben, karakterek megformálásban is éreztem ezt a vonalat, így az egész kap egy enyhe parodisztikus-önreflexív hangulatot, ami szerintem nagyon jól áll neki.

 

Ugyanakkor egy kicsit problémának is éreztem, hogy az első részhez nem nagyon tud vagy akar mit hozzátenni Martinez. A cselekmény az elsőhöz elég hasonló dinamika alapján halad előre – bár több szál van, mégis mindvégig azt várja az ember, hogy mikor jutunk már el a dimenziók elkerülhetetlennek tűnő összefonódásáig. Miután A Daedalus-incidens nem cliffhangerrel ért véget, a szerzőnek újra fel kell építenie a feszültséget, de mivel most már nem új a világnak minden pontja, így sokkal nehezebb dolga van. Olyan érzésem volt, mintha az első háromszáz oldal lényegében csak a felvezető lett volna az utolsó ötven izgalmaiig; nem tudott annyira lekötni, mint vártam – viszont mivel ezúttal sokkal inkább érdekes ponton lett vége, így majd a harmadik résznél talán már nem kell ezzel küzdenünk.

 

Ettől függetlenül szerencsére azért Az Enceladus-krízisnem veszítette el a gördülékeny, pergő jellegét, vagyis olvasni továbbra is kellemes szórakozás. Elégedetlenségem is inkább annak köszönhető, hogy szerintem Martinez nem tudta tovább fokozni az élményt – ami persze már elsőre is elég jó volt. Kíváncsi vagyok, hogy mi lesz A vénuszi játszmában: a rész végére azért beért pár erős ötlet; bízom benne, hogy ki is tudja őket használni.