Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Paul Auster: 4 3 2 1

Mielőtt belekezdenék annak kifejtésébe, hogy miért tartom Paul Auster 4 3 2 1 című monstrumát a 2018-as év legfontosabb, legkiemelkedőbb és legélvezetesebb alkotásának (amely titulus elorozásához legfeljebb Krasznahorkai Lászlónak lehet esélye a szeptember végén megjelenő, és az életművében minden bizonnyal sorsfordító regényével, mely az Aprómunka egy palotáért címet viseli), ki szeretnék térni arra, hogy ezt a kijelentést úgy teszem, hogy eddig tulajdonképpen nem is voltam egy kimondott Auster-rajongó. Bár olvastam és nagyon szerettem tőle a Holdpalotát, majd olvastam és értékelni tudtam tőle a New York trilógiát, de valahogy mindig megmaradt egy olyan írónak, akitől majd olvasok valamit, ha nincs más és ráérek. Ennek az attitűdnek azonban ezentúl örökre és végérvényesen vége szakad.

 

A newarki születésű szerző, akinek leggyakoribb jelzője talán „az amerikai (poszt) posztmodern legnagyobb mestere”, nekem egy vérbeli realista mesélő helyett inkább olyannak tűnt, mint egy bohókás bábmester, aki kénye-kedve szerint játszik figuráival – akiket, ha épp úgy akarja, akkor eljuttat a legszörnyűbb halál közvetlen közelébe; ha pedig úgy, akkor egy varázsütésre, a semmiből előkerülő vaskos dollárkötetekkel megment a hétköznapi élet gyötrelmeitől, hogy azt tehessék, amit a kedvük diktál, pontosabban azt, amit ezé a furcsa Bábmesteré. Ám most, ebben az eddigi életművét megkoronázó alkotásban, egy lehetséges életet négyfelé szakítva mond el mindent, amit fontosnak tart az ’50-es, ’60-as évek Amerikájáról, mégpedig a szerkesztésmódból és az ebből következő variációkból következően úgy, hogy a sok téma, a sok történés és gondolat egy pillanatra sem feszíti szét a regény szövetét, és nem tűnik semmi sem erőltetettnek vagy feleslegesnek.

 

A 4 3 2 1 egy rövid bevezetővel indul, amelyben – minden jó családregényhez hasonlóan – megtudunk mindent a jó négy évtized múlva megszülető Ferguson nagyszüleiről, szüleiről és a ’20-as, ’30-as, ’40-es évek New Yorkjáról. Majd Archie Ferguson világra jöttének első pillanatával minden négyfelé szakad, hogy ami az egyik szálban még központi téma és kardinális kérdés volt, az a másikban aprócska lábjegyzetté váljon, vagy hogy aki az egyik lehetséges valóságban jelentéktelen mellékszereplő, az a másikban döntő tényező és megkerülhetetlen figura legyen. Ezek a szálak pedig természetesen sokszor kerülnek interakcióba, játszanak, feleselnek egymással, hol vicces, kacagtató párhuzamokat, hol megdöbbenést és szomorúságot keltve, de többnyire olyannyira összeolvadnak ennek a két sorsdöntő évtizednek a valóságban, amennyire csak lehetséges. Mégpedig úgy, hogy lesz itt szó többek között a polgárjogi mozgalmakról, a rasszizmusról, a hidegháborúról, a vietnámi háborúról, a politikáról, az újságírásról, a kapitalizmusról, a filmekről, a könyvekről, a barátságokról, a szexről, a családokról, a változó kapcsolatokról és a formálódó szép új világról egyaránt – hogy csak „pár” témát említsek a sok közül.

 

Persze ha minden mindenhol másként van, és minden valóságban más történik Fergusonnal, akkor természetesen arra is érdemes odafigyelni, hogy mi a közös pont, mi az, ami nem változik és nem is változhat: Archie szerelme a nők (vagy férfiak), az irodalom és New York iránt. A 4 3 2 1 minden negatív felhangja, szomorú eseménye és tragikus fordulata ellenére (majd 800 oldalon és hét évtizeden keresztül óhatatlanul is rengeteg sajnálatos dolog történik) ugyanis egy megkapó óda a szerelemhez (bárki is legyen a tárgya), az irodalomhoz (legyen az éppen vers, próza vagy tényirodalom) és az örökké formálódó, hol csodás és varázslatos, hol büdös és undorító New Yorkhoz.

 

Auster pedig remekel ennek a jó másfél kilós ódának a szerzőjeként is, hisz gyakorlatilag mindent meg tud írni – olyan hihetetlenül fontos dolgokat, mint a gyermekkor ártatlansága, majd annak elvesztése, az első és öröknek hitt szerelem varázsa és ennek hirtelen elmúlása, az irodalomnak, mint Ferguson élete értelmének megtalálása újra és újra – ráadásul nem is egyszer, hanem rögtön négyszer. És ami külön öröm, hogy mind a négy szál egyenrangú, mindegyik él, lélegzik és fejlődik, ráadásul, ami nekem külön szimpatikus volt, a szerző nem foglal állást a világot irányító sors kontra véletlen kérdésében, csak mesél, mesél és mesél.

 

Az ismertetők végére mindig ide szoktam biggyeszteni valami összefoglalót, külön motivációt, nyomós indokot arra, hogy miért olvassátok el az adott művet, de azt hiszem, most nem teszem. Aki nem olvassa el Paul Auster 4 3 2 1 című opuszát, annak az élete kevesebb lesz, és nem részesül az irodalom életekre gyakorolt áldásából – ami nélkül a világunk is szürkébb, nyomasztóbb és értelmetlenebb lenne.


Bak Róbert - 2018. július 26.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!