Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Veres Attila: Éjféli iskolák

Őszintén nem emlékszem, mikor olvastam utoljára olyan könyvet, ami annyira élesen reflektált volna a környezetem, a kultúrám csúnyábbig arcára, mint Veres Attila idén megjelent novelláskötete. Ezen én vagyok legjobban meglepődve, mert a weirdirodalom finoman szólva sem áll közel az ízlésvilágomhoz, az Éjféli iskolák novelláiban viszont annyira eleven minden, amiről azt kívánom, bár ne érezném ennyire sajátunknak, hogy még a fantasztikus-, a weirdelemek sem tudják eléggé eltávolítani a mindennapoktól.

 

Azt sem tudom megmondani, mikor és melyik történetben éreztem legutóbb, hogy a szereplők akár a szomszédaim is lehetnének, vagy az arc a buszról, vagy bárki az országból, de most lett tizenöt példám erre – ennyi novella kapott helyet a kötetben. A karakterek, ahogy mondani szokás, realisztikusak, de nem ez az igazi erejük, hanem hogy rajtuk látszik meg igazán annak a kornak, helynek és atmoszférának a pontos ismerete, ami összeköti ezt a könyvet az olvasóval. Végig azt volt az érzésem, hogy mindent el tudok fogadni a leírtakból, nem azért, mert a novella mindentudó, hanem a szerző részleteket és a rejtett, mégis szem előtt lévő mozzanatok elkapására való képessége miatt. Ebben ő nagyon jó, már az Odakint sötétebb olvasásakor is így volt. A novellák közül talán a „Nem elevenszülő”és „A Borostyán komplex”című darabokat mondanám a legjobb példának, ezeknek a „valósága” volt a legmegdöbbentőbb és egyben a legfájóbb, bár a többi sem sokkal marad le tőlük.

 

Azt azonban nem állíthatom, hogy színtiszta élvezet lett volna az olvasás, inkább a „megterhelő” és a „felemás” kifejezések jutnak az eszembe. Egyfelől lenyűgözött, hogy a rengeteg szürrealitás ellenére képes így elkapni a hétköznapi érzéseket, szituációkat; másfelől borzasztóan le is húzott ugyanebből az okból. Nehezítette továbbá a befogadást az a nem súlyos, de folyamatosan jelenlévő rosszullét, ami olykor szó szerint elfogott, ami miatt muszáj volt kisebb-nagyobb szüneteket beiktatni olvasás közben. De mindezen túl lehet lendülni, nem azok a bizonyos gusztustalanságok vagy az obszcenitások teszik a kötetet azzá ami, ahogy egy horrorfilm sem feltétlenül a patakokban folyó vértől lesz igazán félelmetes. „A vérvörös gépezet” vagy a „Kisgömböc” arányaiban nem tartalmazott annyi önmagában sokkoló vagy végletes elemet, mint a „Szorozva nullával”, mégis a maguk csendes, lappangó feszültségével százszor jobban ki tudtak billenteni az egyensúlyomból, mint bármelyik másik novella.

 

Nem mindegyik darab mozgatott meg, például a „Majd alszunk a hóban”, a „Közvetítőanyag” vagy a „Présházban” számomra elmaradt a többitől, de amint rájön az ember, hogy az összes történetnek ugyanaz a hely (mármint nem pusztán Magyarország, hanem ugyanaz a Magyarország) ad otthont, egy fokkal érdekesebbé válik az is, ami addig nem volt az.

 

Ha személyes kedvenceket kéne választanom, a kevésbé mozgalmas, absztraktabb, érzelmileg töltöttebb darabokat mondanám: „A vérvörös gépezet”, ahogy már említettem, elemi szinten hat. Ha tehettem volna, benyúlok a novellába, és leállítom az egészet, amíg még nem késő, de csak nézni lehet, nem is tudni, mit lehetett volna csinálni. Emiatt az érzés és az áthallásossága miatt bőven van mit átgondolni rajta. A másik a „Varjakkal teli ég, aztán semmi”, ami szintén nem egy vidám novella, de mégis egy szusszanással ér fel az addigiak után (nagy taktikusan a kötet végén kapott helyet). Ebben a koncepció maga, a különleges főszereplő fogott meg, és valószínűleg eddigre már nagyon ki voltam éhezve egy kis nyugalomra és optimizmusra, amit végre valami (ha halványan is, de) megadott.

 

Csakúgy, mint olvasás közben, ennek a cikknek az írása közben is ambivalensek az érzéseim: nem győzöm hangsúlyozni a kötet erényeit, miközben nem lennék képes most azonnal újraolvasni egyik történetet sem. Szeretném, ha minél többen megismernék ezeket a novellákat, de be kell látnom, hogy nehéz őket ajánlani, mindenkinek pedig kifejezetten lehetetlen. Úgyhogy inkább csak bízom abban, hogy mint az a bizonyos zenekar a „Ködváros”-ból, ezek az írások is megtalálják a közönségüket – vagy fordítva. (Csak lehetőleg a nagy egymásra találás vége ne ugyanaz legyen. Aki olvasta, sejti, mire gondolok.)


Horváth Vivien - 2018. július 24.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
A szerző (Veres Attila) további művei:

  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!