Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Paul Auster: New York trilógia

A brooklyni születésű Paul Auster egyfajta modern, irodalmi polihisztor: a karrierjét műfordítóként kezdő férfi költőként és esszéistaként is tevékenykedett, majd a fentieket nem hanyagolva regényírással bővítette ki az életművet; mindemellett a ’90-es években forgatókönyveket is papírra vetett, és az ezekből készült filmek rendezését is magára vállalta.

A máig legjelentősebb műveként számon tartott, az elismertséget meghozó New York trilógiát egyelőre még nem adaptálta vászonra sem ő, sem más. A könyvet elolvasva azonban világos lehet, hogyha ez egyszer mégis bekövetkezik, csak saját kezű feldolgozásról lehet szó – de talán mindenki jobban jár, ha a történet megmarad írott formában.

A három (kis)regényt magába foglaló kötet nyitódarabja az Üvegváros című történet (melyből Tükörváros címmel magyarul is megjelent David Mazzucchelli és Paul Karasik képregénye), melynek főhőse Quinn, a detektívregények írásából élő, álnéven publikáló, lelki roncs férfi. A középkorú szerző már csak a szövevényes sztorik kiagyalásában látja élete értelmét; a könyvein kívül töltött időben gyakorlatilag csak vegetál, szenved, rég halott felesége és fia emlékétől sújtva magányosan éli eseménytelen mindennapjait. Ezen változtat egy telefonhívás, aminek hatására kvázi-magánnyomozóvá alakul, és élete látszólag célt kap, valójában azonban csak késlelteti az elkerülhetetlent.

A Kísértetek címre hallgató középső, 1947-ben játszódó sztoriban egy White nevű férfi megbízza Blue-t, a magánnyomozót, hogy az tartsa szemmel Black-et, és készítsen róla feljegyzéseket. Talán házasságtörés, talán valami más; mindenesetre emberünk elvállalja a munkát, és kis garzonlakást vesz ki a célszeméllyel szemközt. Mint rövidesen kiderül, az ír, ír, és néha, levezetésként ír, a feladat tehát minden kihívást nélkülöző, így unalmas is – de Blue persze nem tudhatja, hogy egy Auster-regény hőse, tehát sorsa meg van pecsételve.

A bezárt szoba képviseli a trilógia záródarabját: ezúttal egyes szám első személyű elbeszélő osztja meg velünk egy eltűnt férfi történetét. A narrátor elválaszthatatlan gyerekkori barátjáról van szó, akivel az évek során megszakadt a kapcsolat. De most, a fél éve nyomtalanul elveszett Fanshawe felesége kérésére a mesélő felcsap magánnyomozónak, és megpróbál választ adni a kérdésekre (hová, hogyan, miért), nem is sejtve, hogy a kutatás előbb-utóbb maga alá fogja temetni.

Aki már olvasott igazi, klasszikus értelemben vett magánnyomozós regényt, novellát, az talán már a fentiekből is sejtheti, hogy nem hagyományos könyvvel van dolga. Az a legkevesebb, hogy a középső történetet leszámítva nem hivatásos magánhekusok fognak neki a megbízás teljesítésének. Gyakorlatilag olyan regényt kapunk, mely csak ürügyként használja a Hammett és Chandler által népszerűvé tett tematikát. A New York trilógia egyfajta látszat-krimi, ahol bűntény tulajdonképp nem is történik: a nyitó, ill. záró sztorit egy-egy eltűnés motiválja, a közéjük ágyazott eset pedig mindössze egy megfigyelés leírása.

Így teljesen felesleges kalapos, csípős egysorosokat elővakkantó magánnyomozókat, femme fatale-okat, rosszarcú gengsztereket, és hasonlókat várni – esőmosta sikátor ugyan akad, és lábmunka is, de nincs (hagyományos értelemben véve) fordulatos cselekmény, se pofonok, se kattogó dialógok. Azaz nagyon is találó kísérleti detektívregénynek hívni Auster munkáját: a szerző a műfaj kereteit felhasználva hazugságnál, nyereségvágynál, megcsalásnál jóval komolyabb, egzisztenciális problémákról beszél (ebben az értelemben távoli rokona Bukowski Ponyvájának, noha az jobban betartja a zsáner szabályait).

A három történet központi motívuma az identitászavar, az önazonosság-keresés – az austeri világ nyomasztó, ijesztően introvertált hely, ahol megkérdőjeleződik a személyiség mibenléte, az ember lényegét alkotó öntudat határai elmosódnak: a Quinn esetében családja elvesztése óta meglévő, a Blue nyomozásánál csak később felbukkanó, a zárósztori narrátorának életében pedig tulajdonképp hosszú időre visszanyúló lelki probléma jelenti a történetek magvát.

Az önként vállalt, vagy külső erő által kényszerített magány okozta mentális-, és identitászavarokon túl a könyvben alapvető szerepet játszik maga az írás. Auster több alkalommal is él az önreflexivitás gesztusával (pazar ötleteket produkálva), továbbá ennek kapcsán a teremtő-teremtett viszonya is hangsúlyossá válik. Az írói elszigeteltség és az ebből, vagyis az emberi kapcsolatok hiányából következő önkép-torzulás az első történet magva, de hasonlót tapasztalhatunk a középső sztori megfigyelő-megfigyelt kapcsolatánál, valamint a záró regény esetében is, igaz, ott teljesen más kontextusban.

A fentiekből is érezhető, hogy Auster regényhármasa nem könnyű falat: párbeszédeket alig tartalmazó, egy-egy kitérőt leszámítva gördülékeny olvasmány, ugyanakkor végkicsengését és hangulatát tekintve elképesztően súlyos könyv, mely hamar rátelepszik olvasójára. A magány szülte zavartság és talajvesztettség érzékeltetése, kiegészülve az írói lét rendhagyó bemutatásával különleges, de nehezen emészthető élményt kínál – vagyis csak azoknak ajánlott, akik hajlandóak megdolgozni érte. Nekik viszont nagyon is.


Roboz Gábor - 2018. június 22.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!