Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Brennu-Njáls saga

Az Egils saga után 2017-ben az izlandi viking irodalommal foglalkozó Északi Források / Fontes Boreales sorozat harmadik kötete, a Brennu-Njáls saga is megérkezett a Corvina Kiadó gondozásában a könyvesboltok polcaira. Még tavaly rá akartam vetni magam a kötetre, de ez sajnos idő hiányában nem jött össze úgy, ahogy elterveztem, pedig azt már jó előre tudtam, hogy páratlan élményben lesz részem. Ebben biztos lehettem, hiszen A fölperzselt tanya címen a kötet 1995-ben már megjelent – ráadásul nem is az volt az első kiadás, hanem a Vikingfiak –, és volt szerencsém olvasni is. Ez az ismertető is tehát, az Egils sagához hasonlóan egy újraolvasás eredményeként íródott. (Arról nincs hírem, hogy az eredetileg második résznek tervezett Vörös Eirík története hol késik, miért sorolódott hátrébb a sorban, de gyanítom, itt is igaz lehet a mondás: ami késik, nem múlik.)

 

Ahogy már megszokhattuk ennél a sorozatnál, a kötet ismét egy tucatnyi oldalra rúgó rövid bevezető esszével kezdődik, Voight Vilmos (a sorozat szerkesztője) tollából. A három magyar kiadás történetéről és a köztük lévő különbségekről, érdekességekről beszél, például, hogy a főszereplő neve miért lett megváltoztatva az előző kiadásban. Később a kereszténység északi elterjedéséről értekezik és a telepesek szokásairól, fejlett jogrendszeréről, vagy a sagák különféle típusairól. Nem meglepő módon ugyanis nemcsak egyféle van belőlük, hiszen a témaválasztásukon túl (nemzetség, honfoglalás, király) megkülönböztetik őket keletkezésük ideje és a bennük olvasható cselekmény helyszínei szerint – észak-, dél-izlandi, satöbbi – is. Ezután bővebben kitér néhány olyan apró részletére is ennek az aktuális sagának, ami az olvasók figyelmére különösen érdemes lehet.

 

Fontos megérteni, hogy a szájról-szájra hagyományozott történet a benne lejátszódó cselekmények után nagyjából kétszáz évvel később lett először lemásolva. Ezért több tárgyi (illetve névbeli) tévedést is tartalmaznak – a kétszáz évvel később élt krónikás néha hibásan feltételez templomot az egyik tanyára, pedig akkor ott maximum valami viskó lehetett az istenek (nem a rómainak!) imádatának szentelve. Tudományos történeti forrásnak így nem alkalmas ez a saga (sem), de egyrészt ilyen tévedést meglepően kevés helyen találunk, másrészt az is kész csoda, hogy ezt az elég hosszú történetet bárki is képes volt egyáltalán félig-meddig megjegyezni, nem még, hogy ilyen koherens egységként aztán tovább is adni a következő nemzedéknek.

 

A legfontosabb azt megérteni, hogy a sagák (a nemzetség sagák legalábbis) nem regények. Nem egy kitalált történetet mesélnek el, hanem megtörtént eseményeket, ami a továbbadás során változhatott, bővülhetett – a néhány évvel később élő „mesemondó”, egy adott esemény kimenetelét ismerve már könnyen adhatott egyes szereplők szájába olyan mondatokat, amik már jövendölésnek, „varázslatnak” tűnnek, ezért az olvasónak folyton emlékeztetni kell magát, hogy nem fikciót olvas, hiába van teljesen olyan érzése. A Brennu- (vagyis megégetett) Njáls saga például egy (tömeg)gyilkosságot örökít meg. A hozzá vezető úttal (igen, körülbelül az ősrobbanással kezdve… de ez nem probléma!) és a gyilkosság utóhatásaival bezáróan. Történelmi, kaland, krimi, dráma és bosszúregény egyben, és még annyival több is ezeknél.

 

A fordulatos – valamint kacifántos, eleinte csapongó és nehezen követhető – és igencsak véres, brutális történeten túl ma már ismeretterjesztő műként is olvasható. Körülbelül húsz évet felölelve kóstolhatunk bele Dél-Izland történelmébe, lakóinak mindennapjaiba. Kicsit megérthetjük, hogy mit is jelent valójában az, hogy sötét középkor. Mert hiába a római civilizáció vékony maradványa vagy a jogrendszer (egyébként komolyan vett és be is tartott!) rendszeres használata – van a kötetben egy per (az egyetlen rész, amit konkrétan halálra untam), amiben legalább tíz oldalon keresztül korabeli „jogi nyelven” sorolják a vádiratot –, ha valakinek a lovára rosszat mondasz, vagy az asszonya szerint túl hivalkodva sétáltál át a birtokán, rögvest agyonvernek gondolkodás nélkül. Ezután persze átsétálnak a legközelebbi szomszédhoz és hivatalosan is bejelentik a gyilkosságot, hogy ne mondhassa rájuk senki, hogy orgyilkosságot követtek el. Hát, ööö, thx!

 

Hasonlóan bagatell indokok miatt a kötetben több tucat ember veszti életét és még csak ekkor érünk el ahhoz a ponthoz, amikor egymásnak esik néhány rivális család. Erről már csak annyit mondanék, hogy a vérbosszút nem a szicíliaiak találták fel. Ők maximum megpróbáltak felérni ehhez a vikingek által felállított sztenderdhez – de csúfosan elbuktak. Se szeri, se száma a halottaknak illetve később a bíróság előtti (általában) teljesen felesleges kiegyezéseknek a felek között. Mintha egy háborús regényt olvasnánk, azzal a különbséggel, hogy ezek a sokszor „piszlicsáré dolgok” miatt elesettek valaha ténylegesen élő személyek voltak. Nem arctalan senkik, hisz név szerint, több felmenőjükig visszamenőleg ismertetve lettek korábban. Olyan mélységben és hitelességgel ismerjük meg a kötetből a korabeli társadalom és a „viking lelkület” működését, kettősségét, aminek másolatáért is odaadná a fél kezét bármelyik modern történelmi kalandregény szerző.

 

Azt mondják sokan, hogy a Trónok harca azért (is) nagyszerű, mert a szereplők nemcsak jók vagy rosszak, hanem mind szürkék. Ezzel nem vitatkozok, de ritkán látni annyiszor oldalt váltó szereplőket – például Mörd, akit azt hittem már az első pillanatokban agyonver valaki, aztán tessék… –, mint a Brennu-Njáls sagában. Az egyik szereplőcsoportról például olvassuk, hogy milyen volt az életük, mikor kalandoztak a tengeren, meg távoli királyok szolgálatában milyen szépen megállták a helyüket, milyen magasra vitték, aztán „hazajönnek” és a konfliktus rossz oldalán találják magukat hirtelen… Vagy az egyik főszereplő, egy igazi hős, tisztára mint egy viking Achilleus, páratlan harcos. Egyik nap rossz lábbal kel fel és a bölcsebbek tanácsával életében talán először szembeszegülve, a lehetséges következményeket figyelmen kívül hagyva vérig sért egy rakás befolyásos embert. Csak úgy, mert rossz napja van és elhatározza, hogy elege van abból, hogy beszólogatnak neki. Tényleg, mint egy hús-vér személyiség. A legjobb történeteket az élet írja.

 

Kemény a történet, ehhez illően nehéz olvasmány is. De nem csak emiatt. Élvezettel áradozok – és ijesztgetek (remélem nem!) – mindig a sagák állította kihívásokról. Az olvasást nehezítő szokásos kellékek most sem hiányoznak. Sőt, mivel a könyv majdnem olyan hosszú, mint az első két rész egyben, ezért még nagyobb akadályt kell sikerrel venni az olvasónak. Kezdetnek vegyük a sagában szereplő 600 szereplőt – a kötet végén 26 oldalra rúg (két hasábban, apró betűvel szedve) a névjegyzék, és közülük hiába hal meg legalább a 75%-uk (néhányan viszont iszonyat arcátlanságokat is megúsznak büntetlenül), ha nem tudjuk, hogy éppen kiről is olvasunk, úgy nem teljes az élmény. (Én is sokat tanyáztam a kötet hátuljánál, egy-egy hirtelen visszatérő szereplő újra-azonosítása miatt sokuk ugyanis másik sagák fontos figurái. Lehetőség lenne hát arra is, hogy az összes saga történetéből egy nagy izlandi ős-történelemkönyvet / komplett geneológiai (származástani) lexikont összeállítsunk. Sok sikert hozzá…) További nehezítés, hogy újra visszatért a nagy kedvenc, 10 pontos akadály, mikor több szereplőt is ugyanúgy hívnak. Szerencse, mikor a két szemben álló tábor egy-egy tagjáról van szó, nem pedig mikor egy nemzetségen belül van három ugyan olyan nevű alak… Az óizlandi szkald verselés sem lett felhasználóbarátabb hirtelen, bár úgy vettem észre magamon, elkezdtek tetszeni ezek a részek is.

 

Egyik előző sagás írásomnál idéztem azt a vicces egyszerűsítést, talán az előszóból, miszerint a saga olyan történet, amiben „parasztok gyilkolódznak”. Ezt finomítanám most egy kicsit. Parasztok ugyanis nem gyilkolództak a könyvben, hanem dolgoztak a tehenészetben meg próbáltak valamit a földből kicsikarni. Akik nem bírtak magukkal, azok a honfoglalók, tehát a korán nagyobb földbirtokra szert tevők, és azon a saját embereiket „a parasztokat” letelepítő vagy a portyákra járó harcosok közül kerültek ki jórészt. Tehát a tehetősek közül. (A gyilkolászás tehát inkább „úri módi”, mintsem a szegényebb rétegek mindennapi időtöltése lehetett.) Az a többször előforduló szófordulat, miszerint „hazatért, hogy megnézze, a tanyán minden rendben megy-e”, sem azt jelenti, hogy hazament, hogy kinőtt-e a krumpli (oké, tudom, hogy még nem ismerték), hanem hogy beszedje a „lakbért” a bérlőitől. Ez látszik egyébként a vérváltságok után fizetendő összegekből is.

 

A fentiekből talán látszik, hogy sokféle stílus olvasóinak ajánlható a saga-irodalom, így ez a kötet is. Azt azonban elmondanám még, hogy bár az egész konfliktus egyik első koporsószöge egy nő miatt került beverésre, illetve több házasság, mondhatni „szerelem” – sőt, van, hogy valódi, igazi szerelem – is megörökítésre került az utókor számára benne, a romantikus olvasmányra vágyók kerüljék el, mint a tüzet. Én addig is várom a sorozat negyedik részét.


Profundus Librum (Hipszki László) - 2018. június 11.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások

Nincs találat kapcsolódó tartalomra!

  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!