Főkép

Egészséges szkepticizmussal vettem kézbe a könyvet, mi több, olyan előítélettel, miszerint a Sinrin-Joku nem lesz más, mint egy újabb önsegítő kötet, amiben csupa olyan okosság rejtezik, amiket bárki képes lenne össze összerakni, ha rászánná az időt, feltéve, ha egyáltalán eszébe jutna ilyesmivel foglalkozni. Amivel természetesen nem azt mondom, hogy minden önsegítő írás vaczak, csak a legtöbbre igazából nem lenne szükség, ha az emberek picit többet gondolkodnának a világ és önmaguk dolgain.

 

Dr. Csing Li könyve kezdetben nem igazán varázsolt el, mert azt eddig is tudtam, hogy az erdőben való tartózkodás kedvező hatással van az emberre. Kevés jobb dolog van a tavaszi vagy az őszi rengetegnél, amikor változnak a színek, vagy a nyári eső után beszívni az illatokat, esetleg a behavazott erdőben bóklászni. Nem véletlen, hogy az összes népszerű túraútvonal erdők-hegyek között kanyarog, nem pedig plázától plázáig tart.

 

A fák fontosságát, hatásukat az életre egyébként saját példával tudom igazolni, mert az utolsó költözésnél az egyik meghatározó szempont volt számomra, hogy az ablakon vagy a bejárati ajtón kitekintve ne panelházakat, vagy a belvárosi bérházakat kelljen néznem, hanem legyen elég szabad tér, és kellőképpen sok zöld. Ez a lehetőségekhez képet teljesült, egyik oldalon meseszép park, másik oldalon pedig fák lombkoronáját látom, amit csak elvétve tarkít egy-egy háztető.

 

Azért menet közben rájöttem, hogy ez a könyv jóval több annál, mint amit eredetileg gondoltam róla. Japánban ugyanis 2004 és 2012 között rengeteg pénzt kb. 4 millió dollárt költöttek arra, hogy tudományosan is igazolják az erdőben eltöltött idő (amit ők neveztek el erdőfürdőzésnek – ami nem szó szerint értendő, hanem tágan értelmezve azt, amikor valaki megmártózik az erdei környezetben) egészségre gyakorolt hatását. Dr. Csing Li részletesen ismerteti az előzményeket, a kutatások eredményeit, kezdve a hangulattal, zárva a vízesések közelében mérhető negatív ionok számával. Nem vagyok szakértő, de hihető és kifejezetten ígéretes, amiket leír.

 

Értelemszerűen nem fogom idemásolni mindazt az okosságot, amit ő több mint háromszáz oldalon kifejt, a lényeg röviden az, hogy menjünk minél többet az erdőbe (természetesen nem minden erdő alkalmas erre, a fás területekkel szemben támasztott elvárásokat is szépen felsorolja). Gyakorlatilag ha hetente két órát rászánunk, akkor legalább annyit tettünk magunkért, mintha naponta vitaminnal vagy más egyébbel tömnénk magunkat. Ja és tessék mind az öt érzékszervünket használni a séták alatt, a telefont, MP3 lejátszót pedig hagyjuk otthon.

 

Mindezeken túl a könyv arra is jó, hogy picit megismerjük a japánok gondolkodásmódját, azt a praktikus, ebben az esetben holisztikus felfogást, ahogyan a természethez viszonyulnak. Pár ünnep, egy-két mitológiai utalás, táplálkozás, hagyomány – tényleg csak apró színesek, de ezek érdekesek lehetnek a szigetország iránt érdeklődők számára.

 

Nekem legjobban az illusztrációk tetszettek, az a rengeteg fotó, amiken fák, erdők és más vadregényes tájak láthatók. Ezeket tényleg órákig lehet nézni, felfedezni az apró részleteket, a fraktálok jelenlétét a természetben (erről bővebben szintén a könyvben olvashatunk). A nemlétező bakancslistámra pedig újra felkerült a bambuszerdőben való séta, közelről nézni a számomra egzotikus növényeket, hallgatni a szél zúgását a lombok között.

 

Természetjáróknak, túrázóknak nem sokat ad szerintem a könyv, elpuhult városlakóknak, new age hívőknek azonban ajánlott olvasmány.