Főkép

Több mint ezer elolvasott szépirodalmi kötettel a hátam mögött nem akarom azt állítani, hogy minden egyes alkotásra tisztán emlékszem, vagy mindegyikről hosszan tudnék mesélni, de az biztos, hogy az eleddig egyetlen magyarul is megjelent Jim Crace kötet, a Halottnak lenni, az egyik – ha nem is feltétlenül a legjobb – legemlékezetesebb volt az eddigiek közül. Jelenetei, képei, hangulatai a mai napig bevillannak néha, pedig már jó egy évtizede olvastam. Így talán nem meglepő, hogy kapva kaptam az alkalmon, amikor megtudtam, hogy a veterán angol író eredetileg búcsúkötetnek szánt, és az egyik legrangosabb irodalmi díjat (IMPAC Dublin-díj) is elnyerő alkotása, Az utolsó aratás megjelenik magyarul.

 

Maga a történet kísértetiesen emlékeztet a Nobel-díjas J.M. Coetzee A barbárokra várva című regényére, ugyanis pontosan ugyanaz a motívum vetődik fel itt is, mint a dél-afrikai szerzőnél. Jelesül: egy problémákkal küzdő társadalomnak mindig könnyebb egy külső ellenséget találni, akit megnevezhet minden baj forrásának, mintsem szembenézni az igazi okokkal. Az események egy névtelen angol faluban, az Isten háta mögött játszódnak, valamikor az ipari forradalom előtt. Crace mindent megtett annak érdekében, hogy a lehető legáltalánosabban és a legszélesebb körben értelmezhetően mutassa be a történéseket, még akkor is, ha az események a szigetország történelmének egy pontosan behatárolható időszakában estek meg.

 

Véleményem szerint az elbeszélő személye telitalálat, ugyanis Walter Thirsk olyannyira kívül is, meg belül is áll a történetben, amennyire csak lehetséges. Bár egy tucat éve él ott, de eredetileg nem a falu lakója; gyerekkora óta ismeri a helyi földbirtokost, de mégsem egyenrangú vele; viszonylag művelt, de pontosan érti a falusi világot; sérülése miatt nem tud a többiekkel dolgozni, de nem is ágyhoz kötött. Az ő szavai közvetítik az eseményeket, amelyek az aratás napján érkező és minden bizonnyal letelepedni szándékozó idegenekkel esett első incidenstől kezdődően egy egyre gyorsuló spirálban haladnak előre (vagy inkább húznak le a mélybe), hogy a több évszázados szokások és az arra épülő társadalom pár nap leforgása alatt semmivé legyen.

 

A cselekményről nem írnék bővebben, elég legyen annyi, hogy ilyen dominóelvszerűen előrehaladó és kérlelhetetlenül mindent maga alá gyűrő történettel nem minden nap találkozni. Bár az angol szerző rövid, pontos és sokszor kimondottan lírai mondatokkal dolgozik, amelyek adnák a gyors olvasást, de én óva intek tőle mindenkit. Ugyanis Az utolsó aratás telis-tele van szimbólumokkal, motívumokkal, amelyek kitágítják a regény értelmezési körét. És külön dicséret illeti azért is, mert sikerült olyannyira elmosnia a szereplők motivációit, hogy minden egyes tettnek a legtöbbször legalább két, egymástól gyökeresen eltérő értelmezése is lehetséges; ráadásul teszi ezt úgy, hogy hiba nélkül az egész az elbeszélő személyéből és a történet logikájából következzen.

 

Szerencsére Az utolsó aratás végül nem lett Jim Crace búcsúkötete, ugyanis idén egy új regénnyel jelentkezett az 1946-ban született alkotó, aki a kortárs brit irodalom megkerülhetetlen alakja. Remélem, nem kell megint tizenöt évet várni arra, hogy újabb kötete lásson magyarul napvilágot, de addig is olvassátok el ezt a művét, mert mind a története, mind a szimbólumai, mind az elbeszélő személye érdekessé és fontos alkotássá teszi.