Főkép

Felnövéstörténet. Benjamin, a nigériai fiú bejárja a felnőtté válás rögös ösvényét, ráébred, hogy mit jelent a felelősség, mik lehetnek a tetteink következményei, és hogy az élet sokkalta bonyolultabb annál, mint amit az ember a folyóparton pecabotokkal bohóckodva elképzel magának.

 

Családregény. Bennek három, nála alig néhány évvel idősebb bátyja van – Ike, Boja és Obembe –, akiket hűséges kutyaként folyamatosan követ, ők úgyis bölcsebbek nála, és meg tudják mondani, hogyan is kellene cselekednie. Két, jóval fiatalabb testvérükkel együtt mindannyian megtapasztalják, hogy milyen tragédiák sújthatnak egy amúgy kiegyensúlyozottnak és boldognak tűnő családot. Nem kell hozzá sok, csak hogy a családfőnek messzire kelljen járnia dolgozni, így a testvérek egyedül maradnak a háztartás terhét egyedül cipelő anyjukkal.

 

Thriller. Elég hozzá egy apró szikra, egy elejtett mondat, és minden megváltozik – elég hozzá annyi, hogy a fiúk találkozzanak egy őrülttel, aki néha mintha látná a jövőt. Elég hozzá annyi, hogy a legidősebb fiúnak azt jövendölje, hogy hamarosan meg fog halni. Indulat, harag, egyre sűrűsödő feszültség... de vajon tényleg kőbe van vésve a sorsuk?

 

Nigériai pillanatkép. Miközben a fiúk a sorsuk elől menekülnek, kibontakozik előttünk a kilencvenes évek Nigériája: katonai kormányok uralmon és egy reményteljes kísérlet a demokráciára. M.K.O. Abiola feltűnése és megválasztása, majd az eredmények erőszakos eltörlése, és visszatérés a katonai juntákhoz.

 

És mindezen skatulyáknál sokkal több. Chigozie Obioma első regénye meg sem próbál alkalmazkodni az elvárt szépirodalmi berögződésekhez. Szeretnénk egy megható, fájdalmas és mégis sokszor nosztalgikus felnövéstörténetet? Az egyes szám első személyben beszélő narrátor olyan távolságtartó, hogy nem tudunk igazán együtt érezni, nem kap el minket a gyerekkor varázslatos hangulata. Azt várnánk, hogy majd egy minden részletében kidolgozott, sok szálon fonódó családregény kapunk? Obioma olyannyira Benjamin nézőpontjára koncentrál, hogy inkább csak reakciókat és hatásokat látunk, a család sosem bomlik ki előttünk a maga teljességében. Arra gondolunk, hogy majd a családon keresztül a politikai háttér is más fényben mutatkozik meg? A kezdetben kilencéves gyerekszemszög alig-alig mutat valamit belőle, esélyünk sincs jobban belemerülni.

 

És így tovább, és így tovább – a Halászok úgy a „mi lett volna, ha...” története, hogy közben a felszínen egy pillanatig sincs hiányérzetünk. Elmondja a fájdalmakkal, tragédiákkal, súlyos szenvedéseket átélő emberekkel teli cselekményét, de talán a lehető legmértéktartóbb módon. Nincs kilengés, nincs olyan érzelmi háló, ami beterítene minket, Obioma ennél sokkal visszafogottabb. És mégis „működik”, mégis a hatása alá kerülünk, mégis ott találjuk magunkat Nigéria fülledt vidékén, ahol fúj a harmattan, ahol fiúkból halászok lesznek, hogy aztán közbeszóljon a látszólag értelmetlen és igazságtalan sors, ami ellen mintha tehetetlen lenne az ember. Az események sodornak magukkal, hogy csak az utolsó oldalak után eszméljünk fel, és tegyük fel magunknak a kötelező kérdést: „mi lett volna, ha…?” Mi történhetett volna másként? Mit tehettem volna másként?

 

A Halászok számomra leginkább a visszanézés, az emlékezés és a feldolgozás regénye. Amikor évek múltával már más szemmel láthatjuk a minket átformáló eseményeket, már higgadtan, düh, harag vagy könnyek nélkül tudunk szemlélni olyan pillanatokat, amiket korábban képtelenségnek tűnt feldolgozni. Még mindig fájdalmas, de közben szükségszerű is, és az eltelt évek miatt már nem éljük át olyan intenzíven azt a bizonyos eseményt. Ha szövegszinten vizsgálom: a visszafogott narrátor így érvényesülni tud, jóllehet pont ezzel távolít el minket az élménytől – ami ennek hatására ugyan kiegyensúlyozott és stabilan jó, mégsem olyan emlékezetes, mint esetleg várná az olvasó. Én legalábbis vártam volna.