Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Matthew Thomas: Nem vagyunk magunk

„A kanapét becipelő emberek visszaindultak a teherautóhoz, de Eileen megkérte őket, hogy várjanak egy pillanatot. Megálltak a lépcsőn és nézték. Várták, hogy mit mond. Próbálta rögzíteni a pillanatot. Tudta, hogy ezt egyszer majd fel akarja idézni. A jövő úgy gomolygott előtte, mint a köd, semmit sem lehetett látni belőle. Mindössze a házról és a benne élt életükről volt elképzelése. De a ház most még nem az, amit akart. Azzá lehet, amit szeretne, de idő meg pénz kell hozzá, és félt, hogy mindkettő gyorsan elfogy. Életük valósága ennek a dombnak a tövében, ennek a teherautónak a sötétjében várakozik. Ezek az emberek viszont tisztán látnak. Húzgálták átizzadt pólójukat, és a korlátnak támaszkodtak. Mondania kellene valamit; lennie kell valaminek, amit mondhat. Ha lenne még egy perce, előállhatna a tökéletes dologgal. Látta, hogy az emberek türelmetlenek. Csak annyit akarnak, hogy a holmiját egyik helyről a másikra tegyék. Fogalmuk sincs róla, hogy ha bármit letesznek egy megadott helyre, azzal Eileent egy lépéssel közelebb viszik a kiábránduláshoz.”

 

Mindig egy lépéssel közelebb a kiábránduláshoz… Matthew Thomas regénye az amerikai álom szeretetteli kritikája, emlékműve egy generációnak, amelyet egész életében a mindig eggyel többet-jobbat-szebbet kényszere vezetett, a háború utáni mitikus „előrejutásba” kapaszkodóknak, akik természetszerűen rokkantak bele – és rokkantották bele társadalmukat is – az örök elégedetlenségbe; és akiknek hibáit – ne legyenek illúzióink – azok ismeretében is dalolva ismételjük meg, napra nap.

 

Eileen Leary ennek a generációnak a gyermeke. Szülei a két háború közt vándoroltak Írországból az Egyesült Államokba, megannyi rokonnal, baráttal, falubélivel egyetemben – egy jobb élet reményében. Az álmok földjére, ahol a rémálmok is éppoly otthonosan mozognak, mint az ír vidék tündérmeséiben. Eileen gyermekkorát egyszerre határozza meg a büszkeség, az apa büszkesége, amiért frissen nyert állampolgárságával, ír gyökereivel és ésszel s ököllel kivívott megbecsültségével marginális kis közösségük vezető egyénisége lehet és a rettegés az anya depressziójától, alkoholizmusától, honvágyától, elveszettségétől. Az apa örökös előre nézése és az anya szüntelen múltba révedése ágyaz a tehetséges, ám körülményei miatt mindig háttérbe szoruló lányban élethosszig tartó ellentmondásoknak: törne előrébb, tanulna, fejlődne, mégis be kell érnie az ápolói főiskolával; kapaszkodna felfelé a társadalmi ranglétrán, mégis jóravaló ír származású férjet választ; gondoskodna a jövőről, mégis pillanatnyi örömöknek ajándékozza magát.

 

Hamar kiderül, hogy szépreményű kutató férje, Ed nem osztozik Eileen vágyaiban. Ed inkább évtizedeken át tartó meddő kutatást folytat a tudomány érdekében, minthogy eladja tehetségét a nagy gyógyszergyáraknak; inkább tanít hátrányos helyzetű fiatalokat egy olcsó főiskolán, minthogy elfogadja az elitegyetemek ajánlatát és inkább maradna bérlőként a megszokott lepukkanófélben lévő környék megszokott házacskájában, minthogy adósságokba verje magát egy jobb környék jobb házáért. A nagybetűs házért. Ami végre beteljesíti Eileen álmait és elátkozza valóságát. A házért, ami egy jobb, kifinomultabb, gazdagabb élet metaforája lesz. A házért, ami éppúgy haszontalan pótlékká válik, mint az éveken át áhított nercbunda márciusban.

 

Matthew Thomas szeretetteli kritikát írt – sok eredeti nincs benne, felvonultatja az összes létező toposzt, ami az elmúlt évtizedek amerikai álom kritikáiban bérelt hellyel bírt, Updike-tól Amerikai szépségen át Franzenig. A „saját ház”, a „nézd meg mi mindened van”, az egykori lenézőkkel szembeni örök sértettség és a „jobb környék” varázsa éppúgy végigvonul a regényen, mint a makacs hit, hogy már csak egy lépés, és minden másképp lesz. Legyen az egy tárgy, egy ház, egy karácsonyi parti – mindig épp csak egy lépésre vagyunk a boldogságtól. És amikor az élet úgy istenesen képen töröl, akkor vesszük észre, hogy amit kerestünk, végig ott volt a kezünk között. Közhely? Ennél nagyobb nem is lehetne. De ettől még igaz, ahogy igaz volt az elmúlt évtizedek minden hasonszőrű kritikusánál is. Szerencsénkre Thomas van annyira jó író, hogy ad egy saját ízt a történetének, nem mással, mint a szereplők jellemzésével – bár az alaptéma közhelyességénél egy picit jobban zavar az életpályát kettétörő dráma direkt volta, de még ebből a bosszantóan használt fordulatból is sikerül úgy kikerülnie, hogy a karaktereit mélyíti vele. Thomas szereti a hőseit, ez különbözteti meg leginkább Franzentől – és bár én teljes szívemből szeretem a gátlástalan lélektépést, olykor jólesik a jószándék is. Más kérdés, hogy így kevésbé hat az elénk tartott tükör – vagyis tanító szándék ide vagy oda, ezzel nem fog megóvni minket attól, hogy elkövessük Eileen hibáit. Lehet persze vitatkozni arról, hogy feladata-e ez az irodalomnak vagy sem – mindenesetre ez így kijózanító gyomros helyett megmarad andalító családregénynek, nagyívű tragédiákkal és nagyívű álmokkal.


Kovács Tímea - 2018. május 30.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
Nincs találat kapcsolódó tartalomra a szerzőtől: (Matthew Thomas)

  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!