Főkép

A Hat ébredés világában a klónozás megvalósult, széles körben elterjedt technológia. Persze léteznek bizonyos korlátok a használatával kapcsolatban, például egy személy „másolatai” nem élhetnek párhuzamosan egymás mellett, a törvény szigorúan tiltja. A klónok az élet meghosszabbítására szolgálnak, arra, hogy egymás után következzenek, és ahhoz, hogy ez kivitelezhető legyen, ún. elmetérképek készítésére van szükség, amivel megoldható, hogy a személy egyik testből a másikba örökíthesse tudatát, emlékeit, személyiségét. Ha lehet, ez még kockázatosabb, mint maga a klónozás: mi van, ha az utolsó elmetérkép elkészítése és a test halála között túl sok idő telik el, és elvész egy jelentős rész az emlékekből? Mi van, ha az elmetérképet egy külső kéz, például egy hekker módosítja? Mi van, ha ezt a lehetőséget nagyhatalmi játszmákhoz használják fel? Mi van, ha véletlenül életben marad egymás mellett két klón, vagyis egy személynek két verziója, akik a maguk módján fejlődnek tovább?

 

Mur Lafferty könyve ezekkel a kérdésekkel játszadozik el könyvében. Hat főszereplőjét változatosan alkotta meg: ahányan vannak, annyiféleképpen állnak a klónozáshoz, annyiféle lehetőséget ragadtak meg, annyiféle következményt viseltek el. Érdekes, ki honnan, milyen álláspontról érkezett, és amíg ezeket a részeket olvassuk, megismerjük a lehetőségeket, amik ebben a technológiában rejlenek – ahogy persze azt is, ki hogyan kapcsolódik ahhoz a rejtélyhez, aminek a megoldásáról már az első oldaltól kezdve szól a történet.

 

Kíváncsi lennék, Lafferty tudatosan törekedett-e arra, hogy sci-fijébe klasszikus krimit oltson, mindenesetre így történt, ez a könyv e két műfajnak a hibridje. Klasszikus krimisége ott botlik meg, hogy nincs egy stabil, kívülálló nyomozó figura a cselekményben, minden más dramaturgiai jellemző megvan benne, és jól működnek. Szórakoztató, ahogy egyszerre nyomozunk a szereplőkkel, és út közben megismerjük a klónozáshoz való hozzáállásukat és tapasztalataikat.

 

A szerző jól egyensúlyban tartotta a két nagy felet, ésegy dolgon múlt, hogy a nagy egész valami fajsúlyos, komplex történet lesz-e, vagy minden erénye ellenére megmarad-e a felszín kapargatásánál. Az az egy dolog azt is eldönthette volna, hogy a science fiction és a krimi mellett még kamaradráma is lesz-e. De nem lett az, és szerintem a mélység sem igazán valósult meg. Hiába vannak extrém nyomásnak kitéve, hiába alakul ki egy-két szövetség, hiába sokfélék, a karakterek súrlódásai nem ütnek eléggé, a párbeszédeik nem ütősek. Nem belőlük, hanem közülük hiányzik a feszültség, és ezért nagy kár, ebben még lett sok lehetőséget éreztem. Lafferty azonban nem karakterdrámákat akart írni, inkább arra használja a szereplőit, hogy kérdeztesse őket egymásról, hogy „nyomozzanak”, és mi ezáltal megtudjuk a részleteket az életükről, hogy hangosan gondolkodjanak nekünk, hogy lássuk a megoldáshoz vezető utat. Ez nem hiba, sőt, a klasszikus krimis árnyalathoz nagyon is passzol, és lehet ez egyfajta tudatos megválasztása annak, hova kerüljön a hangsúly – az én ízlésem elbírt volna a villongásokon és feszültségen egy kicsit többet, számomra akkor lett volna nem egyszerűen jó, hanem nagyszerű élmény a könyv.

 

A valódi, szereplők közti feszültséget és az érzelmi hatást hiányolom belőle, viszont minden más szempontból tisztességes és élvezhető könyvnek tartom a Hat ébredést. Jól egyensúlyoz a rejtély és az ahhoz kapcsolódó problémák megoldásának bemutatása, valamint a klónozással és az azzal járó elmetérkép-manipulálással kapcsolatos morális kérdések feltevése között. Feloldani csak előbbit oldja fel – az utóbbin gondolkodhat maga az olvasó, ahogy egy jó vitaindító történet után szokott.