Főkép

„Neked is volt már rossz napod, ugye? Tudod, mikor az ébresztő nem szólal meg, a pirítósod szénné ég, és túl későn jut eszedbe, hogy az összes ruhád a mosógépben ázik. Aztán negyedórás késéssel elszáguldasz a suliba, miközben azon imádkozol, bár senki se venné észre, hogy a hajad úgy néz ki, mint Frankenstein menyasszonyáé, de amint becsusszansz a padodba, a tanárod rád pirít: – Csak nem elkéstünk ma, Emerson kisasszony? – mire természetesen mindenki téged bámul, és persze a hajadat is észreveszik.

Biztos vagyok benne, hogy neked is voltak már ilyen napjaid. De a mi a helyzet az igazán rossz napokkal? A szörnyűekkel, amikor a számodra fontos dolgok szétforgácsolódnak, aztán a forgószél az arcodba köpi az egészet?

A nap, amikor anyám említést tett nekem Howardról, határozottan az igazán rossz kategóriába esik. De akkor még nem tudtam, hogy aggódnom kell miatta.”

 

Meggyőződésem, hogy minden szülőnek vannak titkai, olyanok, amiket – szerencsés esetben – a gyerekeik soha nem tudnak meg, vagy ha a helyzet mégis úgy hozza, akkor ők maguk mondhatják el, lehetőséget adva ezzel önmagunknak és gyermeküknek egy kiadós beszélgetésre. De mi van akkor, ha nincs idő vagy mód erre? Ha a kényszerű elválás megakadályozza, hogy a titok napvilágra kerüljön, vagy ha mégis, akkor a lehető legkisebb fájdalommal érkezzen? És egyáltalán, valóban tudni akarjuk mindazt, amit a szüleink maguktól nem osztottak még meg velük? Nem lenne jobb, ha minden maradna a régiben, még akkor is, ha ez azzal jár, hogy bizonyos dolgok életünk végéig rejtve maradnak előttünk? Mennyire ismerjük egyáltalán a szüleinket?

 

Nos, a 16 éves Lina élete akkor vesz váratlan és fájdalmas fordulatot, amikor az édesanyja megbetegszik, és arra kéri, a halála után költözzön Olaszországba, Howardhoz, mert az az év, amit ő annak idején ott töltött, nagyon sokat jelentett neki, és szeretné, ha Lina is ugyanilyen tapasztalatokat szerezne. Ugye senki nem lepődik meg azon, hogy a lány egy cseppet sem örül ennek az egésznek? Sőt. Csakhogy elérkezik az idő, amikor nem marad más választása, mennie kell, akár tetszik neki, akár nem. Vajon mi vár rá Olaszországban? Élete legjobb vagy legrosszabb élménye?

 

Aki veszített már el valakit, akit szeretett, tudja, hogy attól a pillanattól kezdve soha semmi sem lesz ugyanolyan. Lina az elején még nem tudja, hogy a legjobb, ami édesanyja halála után történhetett vele, hogy maga mögött hagyhatta addigi életét, és megismerkedhetett egy másikkal – egy új kontinens új országában, új emberek között. Tagadhatatlan, hogy nem egyszerű a helyzet, sőt, teljesen érthető a lány minden egyes reakciója, az idegenkedése, a bizonytalansága, a nyugtalansága, de még a menekülési vágya is. Nem hiszem, hogy ennyi idősen mi máshogy reagálnánk, de persze lehet, hogy tévedek. Abban viszont biztos vagyok, hogy remek írói megoldás az édesanya huszonévesen írt naplóját bevonni a történetbe, és ezen keresztül megismerni azt a különleges és csodálatos évet, ami örökre megváltoztatta az életét. És nem csupán az övét.

 

Szerettem, hogy Linával együtt ismerhettem meg az édesanyja múltját, élhettem át a Ren iránt ébredező érzelmeket, fedezhettem fel a titkot (melynek persze utána kellett járni, nem gondolva a következményekre), járhattam be Firenze nevezetességeit, az elragadó, szűk kis utcákat, ahol frissen mosott ruhák száradnak az ablakban, és kaphattam ízelítőt az olasz konyhából, illetve életérzésből. Most úgy gondolom, egyszer egészen biztosan ellátogatok ide, hogy saját élményeket szerezzek a városról, a lakóiról és persze a gelatóról. Addig is, amíg ez bekövetezik, elraktározom magamban az élményt, amit ez a szerethető, üde, fiatalos romantikus történet adott, és elmélkedek egy sort az útkeresésről, a félreértésekről, a szerelemről, a döntésekről és azok következményeiről…