Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Gail Honeyman: Eleanor Oliphant köszöni, jól van

Eleanor Oliphant, a harmincéves pénzügyes tökéletesen jól van. Van munkája, ami különösebb szellemi igénybevétellel nem jár, de kielégítően fizet; van lakása, ami ugyan személytelen és rendetlen, de ahova hazatérhet; egészsége rendben, igyekszik kiegyensúlyozottan étkezni és nem kísérteni a sorsot mindenféle badar élvezettel. Leszámítva a hétvégenként legurított három liter vodkát. Ami nem is élvezet, hanem gyógyszer. Segédeszköz, hogy bódult félálomban átevezzen a hétvégének nevezett kétnapos magány-tengeren. Amikor nem segítenek a bejáratott szokások, a menetrendszerű rádiójáték munka után, a mirelit pizza és a keresztrejtvény. Amikor semmi más, csak az alkohol képes tompítani a magány folyvást szurkáló tüskéit.

 

Mert Eleanornak ugyan mindene megvan, ami praktikusan véve az életben maradáshoz kell, mégsincs élete. Működik, mint egy olajozott gép: felkel, dolgozni megy, sosem hiányzik, nem beteg, nem megy szabadságra, nem telefonál be másnaposan egy elfajult buli után. Minden nap megveszi az aktuális leértékelt szendvicsét, magában megvetően szörnyülködik a kollégák pletykáin és – többnyire felé irányuló – rosszindulatú élcein, megvan a véleménye mindenkiről és tüskéit meg sem próbálja behúzni holmi mondvacsinált társadalmi érintkezést szabályozó konstrukció miatt. Ha valami tönkremegy, vesz újat, de különösebben nem érdekli, mi van rajta, mi veszi körül, mit gondolnak róla mások. Van, aki szerint pusztán csodabogár; van, aki szerint dilinyós. Az igazságot senki még csak elképzelni sem tudja. Az önként vállalt magányt, amit azért vettünk magunkra, hogy ne sérülhessünk. Mert egyszer már úgy sérültünk, ahogy az józan ésszel felfoghatatlan. Mert amit túléltünk, azt a szó szoros értelmében csak túlélni lehet – feldolgozni, magunk mögött hagyni, teljes életet élni utána képtelenség. Pláne, ha nem segít senki. Ha az állami gondozás és a különböző nevelőszülők közt ide-oda dobálva csak a lényeg vész el. Ha makacsul ragaszkodunk ahhoz, hogy hétről hétre feltépjük a sebeket egy telefonhívással.

 

Aztán persze történik valami. Eleanor elkezdi kitárni szárnyait. Megpillantja a tökéletes férfit egy koncerten. Egy új kolléga, az irritáló informatikus Raymond kitartóan barátkozna vele. Még bele is rángatja Eleanort, hogy megmentsék egy idős ember életét az utcán. Akit aztán meg kell látogatni a kórházban, majd a hazatérése örömére rendezett partin. Eleanor hirtelen emberek közé kezd járni. Minden jobb meggyőződése ellenére kapcsolatokat kezd teremteni. Megtapasztalja, hogy létezik önzetlen barátság. Hogy van olyan, hogy családi összetartás. Hogy a gyermekeket nem csak bántalmazni lehet. Hogy nem mindenki tekint úgy a másikra, mint egy kupac értelmetlenül elpocsékolt emberi szövetre.

 

Eleanor öntudatra ébredése és szabadulása az önmagára zárt ketrecéből lassú és fájdalmas, de nincs híján a komikumnak – ahogy a rettentő racionális szürke egér feltérképezi a kozmetikai ipar és a divatáruházak rejtelmeit, az egyszerre kacagtató szituációs vígjáték és masszív társadalomkritika. Hisz sokszor tényleg nem kell más, hogy az embert elfogadja a „környezet”, csak egy jól vágott frizura meg némi smink. Hogy belül rohad-e vagy épp ott sikítozik egy bántalmazott gyermek, az senkit nem érdekel. Persze mindez – az új ruhák, a fodrász, a smink és a koncertlátogatások, nem is beszélve a trendi alkoholizálás megtapasztalásáról – szigorúan tudományos alapú felkészülés arra, hogy ha oda kerül, meghódíthassa álmai lovagját. Ezen a ponton lehetne Eleanor története a legközhelyesebb mese arról, hogy a szerelem minden akadályt legyőzve képes kicsomagolni a pillangót a bábból, elsimítani a ráncokat, hegeket, sérüléseket és a múlt minden árnyával egy csapásra elfelejtődik.

 

Szerencsénkre Gail Honeyman ennél sokkal jobb író. Rendkívüli arányérzékkel kíméli meg Eleanort a látványos pofára eséstől, hogy valami sokkal rosszabba taszítsa: hogy csalódnia kelljen magában és józan ítélőképességében. Mintegy beteljesítve a gyermekkora óta kísértő rossz szellem összes fülbe suttogott átkát. Ám épp ez segít. A padló, ahonnan már nincs lejjebb. Ahonnan egy út van: felfelé. Ahol végre el kell dönteni, mit választunk: az életet vagy… Eleanor felépülése nem lesz gyors. Szembenézni azzal amit ő átélt – elképzelhetetlen borzalom. Még csak olvasni is róla. Mégis: valahol megnyugtató, amikor végre kimondja. Döbbenten állok a szerző teljesítménye előtt: nemcsak mert ezt a borzalmas témát sikerült velejéig szórakoztató köntösbe csomagolnia, hanem mert amikor fellebbenti a fátylakat, azt képes minden hatásvadászat nélkül tenni, úgy, hogy egy könnycseppet sem akar kicsalni belőlünk. Jobban tiszteli főhősét annál, hogy vásári mutatványt csinálna a tragédiájából. Bár minden Eleanor Oliphantnak ilyen történetmesélő jutna!


Kovács Tímea - 2018. május 14.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
Nincs találat kapcsolódó tartalomra a szerzőtől: (Gail Honeyman)

  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!