Főkép

Folytatódik a Vörös lázadás! Ez számomra egyszerre volt félelmetes és örömteli hír is: mert bár örülök, hogy olvashatok még erről az izgalmas világról és a megszeretett karakterekről, azért közben mindig vannak kétségeim is. Vajon lesz ez is olyan jó, mint a trilógia? Fog valamit újítani Pierce Brown, és vajon ez tetszeni fog mindenkinek? A tízéves időugrás hatására mennyire változnak meg a figurák? Lehetnek az új szereplők olyan érdekesek, mint a régiek? És így tovább, és így tovább – egy alapvetően befejezett trilógiához újító (vagy legalább újításra törekvő) folytatást írni talán az egyik legnehezebb feladat, mert közben a régi sorozat rajongóinak is meg „kell” felelni. Márpedig A káosz éveinek szerintem ez nem mindig sikerült, úgyhogy nagyon kíváncsi vagyok arra, hogy milyen lesz a kötet hazai fogadtatása.

 

Tíz évvel járunk a Hajnalcsillag eseményei után. Darrow, vagyis Arató Naprendszer-szerte hírhedt, rettegett vagy épp vallásos hittel tisztelt személy (attól függően éppen hol járunk és milyen kasztot kérdezünk), ám a Köztársaság tíz év alatt sem tudta megszilárdítani a hatalmát. A Hamu Lovagja még mindig képviseli a régi rendet – bár csapatai már csak a Merkúron és a Vénuszon uralkodnak, addig nem lehet valódi béke és valódi egyenlőség, amíg bármelyik pillanatban a Köztársaságra törhet, hogy eltiporja a Lázadást. Darrow, immár apaként tovább folytatja a háborút, ám egyre kevesebb reményt lát arra, hogy beköszönthet a virágzás, amire több mint egy évtizede mindannyian várnak. Egy utolsó küldetésre indul, amiben látszólag senki sem támogatja, de ő hisz abban, hogy ez lehet a siker kulcsa – de vajon még mindig ő az, aki megmenthet mindenkit, vagy már annyira elvakítja a saját legendája, hogy képtelen tisztán látni?

 

Lysander au Lune, az egykori trónörökös fiú is felnőtt azóta, hogy megölték a nagyanyját. Életben maradt, és a harcokban megfáradt Cassius pártfogásában utazik a Naprendszeren át, hogy a Köztársaság békéjét oda is elvigyék, ahol a régi rendszer hívei még ellenállnak. De tényleg hisz a Köztársaságban? Lagalosi Lyria Vörös létére egyáltalán nem hisz már az Aranyak és a Lázadás ígéretében. Bár a bányákból megszabadították őket, helyette nem kaptak semmit, csupán egy menekülttábort, ahol minden pillanatban veszélyben forog az életük. Ephraim ti Horn ellenben áhítja a veszélyt: mióta férje meghalt, azóta mintha ő is csak a halált keresné. Rendkívüli tolvaj, aki egyre veszélyesebb megbízatásokat vállal el – és úgy tűnik, a következő rablás már az életébe is kerülhet...

 

Egy régi és három új nézőpont, az azonban közös bennük, hogy valamilyen módon mindannyiukat megtörte a háború és a Lázadás. Tényleg megéri küzdeni? Tényleg jobb lesz az embereknek? Lehetséges egyáltalán a jobb élet? Annyi halált, annyi fájdalmat és szenvedést láttak, hogy mostanra már alig-alig értik, mi értelme is ennek az egésznek. Pierce Brown nagyon jól tudja, hogyan lehet megfelelő nézőpont-választással olyan depresszív, nyomasztó és kilátástalan hangulatot teremteni, hogy az rátelepedjen az olvasóra is, márpedig úgy tűnik, hogy nem sok örömmel és vidámsággal fogunk találkozni a négy figura életében. A káosz évei még a Hajnalcsillagra is rátesz egy lapáttal a reménytelenség terén, de Brown szerintem nagyon jól ráérzett, hogy ez szükséges ahhoz, hogy hiteles legyen a Köztársaság. Elvégre évszázadok kasztrendszere és elnyomása után nem könnyű élhető világot teremteni...

 

Mégis túl soknak tűnt ez a négy nézőpont. Azon még viszonylag hamar túlléptem (vagy csak megszoktam?), hogy mindannyian úgy beszélnek, mintha éppen egy városnyi Arany előtt szónokolnának, de nem éreztem azt, hogy mindig mindenki egyformán érdekes lett volna. Keveseknek sikerül, hogy négy nézőpont esetén se tűnjön feleslegesnek egyik-másik szál, és sajnos szerintem Brown sem tartozik közéjük; különösen Lyriára és Ephraimra volt néha nehéz váltani egy érdekesebb és izgalmasabb Darrow- vagy Lysander-fejezet után (mondjuk lehet, hogy mindenkinek más lesz a kedvence). És valószínűleg erre vezethető vissza az is, hogy túlságosan szószátyárnak éreztem a regényt – bár az előző regények sem voltak rövidek, ott nem zavart a stílus, mert mindig vittek előre az események és az érzelmek, de A káosz éveiben, különösen a kevésbé megragadó fejezetekben, néha már fárasztott a szöveg.

 

Azért így is akadt emlékezetes pillanat bőven: némelyik jelenet Darrow-nál és Lysandernél simán hozta azt az érzelmi gazdagságot, amiért én annyira szeretem a sorozatot. Különösen Lysander szála hasonlít a trilógiára, talán annak köszönhetően, hogy a figura is emlékeztet a fiatal Darrow-ra – a karakterek közti interakciók, az érzelmi zűrzavarok, az akciódús-izgalmas események simán voltak olyan szórakoztatóak, mint korábban, ráadásul Lysanderben egy újabb remek szereplőt ismerhetünk meg, akiből idővel legalább olyan rétegzett és szerethető alak lehet, mint Darrow-ból egykor.

 

Ezzel együtt kíváncsi vagyok, hogy merre fog Lyria és Ephraim továbbhaladni: bár az mindenképp örvendetes, hogy végre egy „sima” Vörös és egy Szürke nézőpontunk is van, így nem csak Arany-szemszögből látjuk az eseményeket (ráadásul rajtuk keresztül a világ is jobban kitágul, így például nekem most tűnt fel, hogy mennyire cyberpunk-hangulatú ez az univerzum), de közben gyakrabban untattak és idegesítettek, mintsem hogy együtt éreztem volna velük. (Ráadásul a heist-rajongó énem szomorú amiatt, hogy Ephraim rablása ilyen vázlatosan lett kezelve.)

 

Azt hiszem, megosztó lesz A káosz évei. Persze a trilógia egyes részei is újítottak, de ezúttal a számomra nem annyira szimpatikus irányba ment – ami azért nem azt jelenti, hogy ne élveztem volna vérveretesen egyes részeit. Amikor az adrenalin a csúcson, és hirtelen mindenkinél valami érdekes történik, az most is olyan erős, mint korábban, csak most sokkal kevesebb összességében az ilyen időszak. Lehet, hogy még nagyon a felkészülés időszakában vagyunk, és később sokkal jobban fog hatni minden; és valószínűleg belőlem is inkább a csalódásom beszél, miután a trilógia ilyen magasra tette a lécet. Bízom ezekben, mert akkor majd a következő rész kárpótolni fog, és talán majd ott visszatér minden a régi kerékvágásba, én pedig újra azt érezhetem, hogy azonnal el akarom olvasni ezt a sok száz oldalt.