Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Bartis Attila: A szigeteken

Pár éve, mikor olvastam Bartis Attila eddigi utolsó regényét, A végét, az járt a fejemben, hogy szívesen megnézném a könyv központi alakjának, Szabad Andrásnak a fényképeit. Persze fikció lévén erről szó sem lehetett, de most, hogy a szerző 50. születésnapja alkalmából megjelent az első igazi fényképalbuma, A szigeteken (a Csöndet úgy mobiltelefonnal készített fényképei a jó tíz évvel ezelőtti technikának hála még nagyon korlátozott képet tudtak adni a jelenleg Jáván élő művész fotográfusi képességeiről), valahogy azt éreztem, hogy na, valami ilyesmiket készíthetett Szabad András is.

 

Aki belelapoz ebbe a nagyméretű albumba, már az első oldalak után láthatja, hogy ezek nem egy turista, nem egy idegen vidékre, országra, kultúrára rácsodálkozó ember képei. Hamar észrevehető, hogy szinte semmit nem tudunk meg Indonéziáról ebből a kötetből, hiszen csak elvétve, egy-két képen látható mondjuk egy királysír Imogiriből vagy éppen a híres Merapi vulkán. A többség gyakorlatilag készülhetett volna bárhol és bármikor: egy horizont, egy félig kidőlt fa, a szakadó eső képe annyira univerzális, amennyire csak lehetséges. De ha emberek szerepelnek a képeken (ez a ritkább), akkor ők is inkább a szerzőhöz, mint az országhoz kötődnek, gondolok itt a jóbarátra, Kemény Istvánra, vagy a szerző fiára. Nekem ez a könyv a délkelet-ázsiai ország helyett sokkal inkább Bartis Attila magánvilágáról mesélt.

 

A látásmód nagyon egyedi, és sokáig el lehet időzni a legtöbb képnél is, mert érezhetően erről a szakmáról sok mindent tudó profi készítette őket. És két dolog külön pluszt ad még a befogadó számára. Az egyik a képek párba rendezése, ami óhatatlanul is megdolgoztatja a néző agyát. Ezek néha teljesen egyértelműek: például járművek, épületek, állatok esetében. De sokszor felmerülhet a kérdés, hogy kerülnek ezek össze? Mit akarnak mondani nekünk? Mi következik abból, hogy egymás mellé kerül egy Krisztus szobor és egy ázsiai nő lába? Egy csontváz és a szerző feleségének a képe? Egy kidőlt, korhadt fa és egy meztelen nő? Mi bennük a közös, és miért?

 

Amikor a befogadó megtalálja a lehetséges értelmezést (mindig meg lehet), akkor szembesülhet azzal – ha csak a kötet végén lévő címekhez lapoz –, hogy az elnevezések sokszor megint csak gellert adnak az elképzeléseinknek. Miért egy – az óceán mellett eltörpülő – tócsa lett a címe az egyik képnek? Vagy miért az alig látható hajó a fontos a közeli, kusza trópusi növényzetet ábrázoló kép hátterében? Az ember pedig megint csak gondolkodni és értelmezni kezd. Bizony, a címek is rengeteget mondanak el Bartis Attila világáról, hisz minden bizonnyal nem véletlenül az első regényét megidéző, „A séta” a címe a borítón lévő képnek, és nem véletlenül az „Otthon” a meztelen Cedenkát egy jávai ajtófélfának dőlve ábrázolónak…

 

Bár nem vagyok egy fotószakértő, nem is túl gyakran szoktam fotóalbumokat lapozgatni, de A szigeteken egy olyan műalkotás, amit érdemes minél több embernek kézbe venni. Hisz egyrészt ott vannak a nagyon jól sikerült és profi képek, ott van mögöttük a gondolatiság, és az egész mögött az a Bartis Attila, akinek szellemiségét már a regényeiből megismerhettük. Mindenképpen tudom ajánlani ezt a kötetet.


Bak Róbert - 2018. május 3.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!